NAPLÓ - 159.

Akit szeret, annak nehéz sorsot ad.

Akit pedig a kárhozat mélyére akar lökni, annak könnyűt.

Egy hete szenvedek.

Még a múlt kedden kipakoltam a vásznakat, festékeket, ecseteket rendezgettem, nyárias lelkesedéssel, nagy lendülettel érett meg a szándékom – festeni fogok.

A madár nézett, kotnyeleskedett mellettem, izgalmában rikkantott párat. Toporgott a szék támláján. Látszott rajta, kíváncsi, ugyan mi sül ki a szokatlan buzgalmamból.

Azóta is úgy áll minden, a sarokban, az ablak előtt. Nézem én is, pislog a madár is. A szemében méla közöny – mindennél beszédesebb kritika.

Pedig a festékek katonás rendbe eligazítva.

Külön az olaj, az akril, külön a spatulák, az ecsetek. Jó előre szétválogattam a színeket. Hideg, meleg, elsődleges, másodlagos, komplementer szerint is. Elmosogattam a műanyag vizes tálkákat, edényeket. Régen megszáradtak, ahogy a majdani, remélt triptichon vásznai is a falnak támasztva fehérlenek. És azóta nem történt semmi. Még a vakrámák sincsenek lealapozva. Vázlatok sem készültek, papíron előtanulmányok meg pláne. Egyáltalán: egy reszketeg vonalat se húztam sehová.

Iszonyatos a nyomás. Megpróbálom megmagyarázni.

Van bennem valami nagyon fáradt, erjesztő tespedtség, valami elodázó, szerencsétlen kényszerűség, ami csak közvetve függ össze a szűnni nem akaró kánikulával, s amit pontatlanul úgy tudnék leírni: lustaság. Ám ez nem az a fajta renyheség, ami legtöbbször olyan jóleső tud lenni. Nem a boldog semmittevés állapota, sem az a nagyszerű érzés, amikor úgy tűnik, sikerül elhitetni magammal, nélkülem is forog tovább a világ – ha csinálok valamit, ha nem, minden elodázható –, ráérek arra tán a jövő héten is… Nem: ez most nem ad kielégülést. Sőt. Inkább bosszantó.

Mert nógat, ösztökél, belül munkál, nyaggat a tudat, hogy hanyag vagyok. Hogy tennem kéne a dolgomat. Egyre kíméletlenebbül nehezedik rám az el nem végzett munkám kényszerű parancsa. Ha reggel megébredek, azzal az indító gondolattal kelek, hogy mekkora adósságom van magam felé. Délben kifordul a számból a legjobb falat, étvágytalanul tologatom az ennivalót: íme, fél napom már odalett és még most se fogtam hozzá ahhoz, amit napokkal ezelőtt elterveztem. A fehér vekker könyörtelenül mutatja a múló órákat. Amikor beáll az este, szomorúsággal elegy dühös leszek – megint csak magamra – újabb elfecsérelt nap van mögöttem. És nincs nyugtom. Hallom a verdiktet, amit folyton a fülembe suttog a jobbik részem: festeni kéne.

Megborzadok amikor a lakás előkészített sarkába nézek. A három fehér vászon virít a félhomályban, akár egy kitárt, szögletes szárnyú hattyúmadár lesne, várna rám gyilkos dühvel. És ha ez nem lenne elég, a felelősség nevű agyrágó bogár is kapar a hipotalamuszon. Lehet, de nehéz így élni, függőben lógó kötelezettségek, félbe maradt akaratok közepette.

Mindig ez van, mentségemre. Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása. Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom festeni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha erőből, izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

Most meg itt állok a július elejei hőségben, a lakás szögletébe összerendezett festő kellékek között, és egyelőre csak befelé esküdözök, hogy akkor is kézen fogom, belekarolok a végzetembe, ha jó előre tudom, néha eleve lehetetlent kíván tőlem a méreteit soha igazán meg nem ismerő emberi akaratom.

                                             Pk