EGY TÁRLAT ELÉ

 

Újfent október lett, már vártam. Borús az idő, pedig napot ígért a rádió. Péntek van.

Most, hogy elkezdtem készülni a tárlatomra, számba vettem a képeimet. Ülök, kávézok, jeges vizet iszom mellé. Fejben leltározok, pakolászok. Berendezem messziről a városi galériát, ahol egy évtizedet sertepertéltem. Előkerülnek a régebbi rajzok, a már feledett grafikák. Fotókon csoportosítva, rendszerezve lettek ideje korán. Kattintással látogathatóak. Jó ideje nem nyitottam meg a mappákat.

Kicsinyes dolog, tudom, mégis be kell látnom, a grafikák témája újból megérint. Előbb csak megorrontom, de hamarosan rádöbbenek az igazságra, hogy ezek a vonalak mélyebben vannak bennem eltemetve, mint a halottaim. Nem lesz föltámadásuk sem. Inkább csak arra vállalkoznak, ami eleve kudarcos: tüneti jelenségekként harcba szállnak, viadalra kelnek a lehetetlennel. Azt akarják láttatni, amit éreztem tegnapelőtt, a múlt hónapban, vagy a tavalyi esztendőben. Egyszerre húszféle módon, kiabált vonalakkal, kacskaringózva, beremegve és kisimulva, jól-rosszul, hebehurgyán, elnagyolva éppen úgy, mint a részletekig pedánsan, aprólékos kidolgozással.

Sosem kerestem a szertelen nagy motívumokat. Még az utcaképeimet, a tágas tereket sem szeretem vizuálisan fölmagasztalni. Inkább életre akarom kelteni őket. Egyszerire, megismételhetetlenre. Puszta véletlenséggel kiragadott gesztusokból áll össze, amit képben szeretnék elmesélni, sokféle nyelven, de anélkül, hogy bármely nyelven fejezném ki magamat. Együgyű kezdeményezés? Az – a szónak mindenfajta értelmében. Eléggé reménytelen ez a vívódás. Nézni, látni, értelmezni. Átültetni másba a meglévőt, az eleve adottat. Egész nap, minden időben és minden élethelyzetben, akarattól, életkedvtől függetlenül figyelni, reagálni a jelenségekre – nem könnyű. Reggeltől estig azon munkálkodni, hogy utána a lélekben lakozó éjjeltől reggelig álmodhasson, papírra, kartonra, vászonra kerülhessen. Aztán, ha kész, várni, hogy az elvékonyodott akarat mikor duzzad föl ismét. Mert harcolni kell, folyamatosan. Lázadni könnyű. Aki rabja az életének, csak lázadni tud, ellenben a folyamatos küzdelemre képtelen, mert az tengernyi igazságtalansággal, elmarasztalással, meg nem alkuvással jár. Alkotni egyben kutya kötelesség és becsületbeli ügy, véget nem érő, folyton újabb kamatokat szülő tartozás – számomra. A siker méz íze nem érdekel. (Ki nem állhatom az édességet, a mézet pláne.)

Nézem egy régi portrémat. Dilemmázok, oda tegyem-e a bemutatandó anyag közé. Vége van már annak a szép arcnak. Lecsapott a végzet, ezüstösek maradtak utána az éjszakák, s ha valamit ér is a kép, annyit mindenesetre, hogy emlékeztet rá, a csönd ugyanaz volt akkoriban, mint utána sok-sok álmatlan éjjelemen, amikor a világ elhalt lassan, ahogy apránként fogyott el a fény. Helyette sűrű iszapos áradat kélt, föl, egészen a csillagos égboltig, ahonnét egyedül a csak a böjtölő, sápadt arcú hold kukucskált be az ablakon.

A kezdetekkor elkövettem azt a hibát, hogy a rajzokkal, festményekkel a szépet akartam megragadni. Gyerekes, ma már restellem is. A szépség ugyanis a legelső, ami hűtlenné válik a képhez. Úgy pörög le a festményről, ahogy azokról a régi, elhagyatott paraszt barokk nagygazda házak oromzatáról először a gipsz virágminták kezdenek lepotyogni. Elpattanó szikra csupán a szépség, elvetélt szándék a megragadása is. A gondolatok és érzések drámaibb, kifejezőbb, tömörített formákat igényelnek. Egy három vonalas rajzban több tragédia lehet, mint Munkácsy monumentális trilógiájában. A hangszerelés végzetessége a mérvadó, a többit nem kell firtatni.

Mert kétféle létezés között kell választani: az egyik sok kínnal, vesződéssel, sűrű szomorúsággal jár, hosszú napokkal és lelki tusákkal. A másik fájdalmatlan. Nem hinném, hogy a kötelességre renyhe út lenne az emberibb, az időtállóbb. Farkasszemet kell nézni a valósággal. Vívni a lenti és a fönti ellen, a múltban meghalni, a jelenben elkárhozni, de holnap is megmérkőzni: alighanem ez ad értelmet annak, amit teszek.

Hogy most visszatekintek ezekre a grafikákra, tusrajzokra, tagadhatatlanul látszik, mi emberek, ha ránk hagyják, még a saját magunk utókora is vagyunk.

OKTÓBER 20. - Magyarkanizsa - (Mérleg)

A Mérleg jegy szülöttei számára nagyon fontos a kommunikáció, a kapcsolatok, a két ember közötti zökkenőmentes információcsere. Az elkövetkező hetekben bőven lesz alkalma ezt élvezni, ugyanis rengeteg találkozó, beszélgetés, utazás várja most. Sok új ismerősre tesz szert és nagyon népszerű lesz. Most a társulások kialakítása is szerencsés, legyen szó üzleti kapcsolatról vagy közös építkezésről, vásárlásról. Mindenki korrektül, becsületesen viszonyul Önhöz.

(forrás: velvet.hu)

Megkímélem az olvasót attól, hogy bővebben kifejtsem, mennyire becsülöm a magazinok horoszkóp rovatait. Legyen elég annyi, hogy az újságokban többnyire az utolsó oldalakra szerkesztik őket, a kötelező keresztrejtvény, a vicc-csokor meg a színes, buta, pármondatos „hírek” közé. Ezúttal mégis egy kísérletet teszek. Városunk napját alapul véve, a világhálóról (!) leböngészve megpróbálom a reánk váró időket a 2014-es októberi csillagállás alapján fölsejtetni.
Mivel manapság számolatlan módon igyekszünk kitudni a jövőt - ember nincs aki legalább a következő hónapok eseményeit előlátná, Szerbia nem a távlati perspektíváiról elhíresült ország… -, ezért ajánlom mindenkinek úttörő kezdeményezésem megbecsülését. Annál is inkább, mert úgy, ahogy létezik kutya-, menedzser-, álom-, sőt, haj- és frizurahoroszkóp (!), találkoztam már az országok domináns csillagjegyeivel is. Ezen az alapon miért ne lehetne egy városnak – ha már van születésnapja - asztrológiai bilétája, annak összes tulajdonságával?

Frappánsabban nem is történhetett volna: Magyarkanizsát a Mérleg jellemvonásai alapján ismerhetjük meg.
Lássuk hát!
Mi történik, ha a személyesség elvonatkoztatásával, mindenhová a „közösség” vagy a „város” szót illesztjük be?

A két közösség – esetünkben találóan a magyar meg a szerb – között zökkenőmentesek-e a kapcsolatok? Nyugodt szívvel elmondhatjuk: e téren talán nincs miért szégyenkeznünk. Ez a város, a község hosszú ideje bizonyíték arra, hogy a sokat szajkózott toleranciát nem lehet esti kurzusokon a fejekbe önteni, mert az nem tanulás, hanem természetes ösztön dolga. A lelkekben van. Az előzékenység, az odafigyelés, a tisztelet hangja éppen annyira fontos az ittenieknek, amennyire elvárjuk másoktól ugyanezt. Annak is csak örülni lehet, hogy a közösségünket az elkövetkező időben utazások, találkozók és beszélgetéseknek ígért események fogják gazdagítani. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy akármilyen nehéz is a helyzet, az élet nem áll le – mi több, lesznek rendezvények, ilyen-olyan megmozdulások, építő jellegű közös programok. Ez is jó a városnak. Nincs szomorúbb látvány, amikor egy embercsoport tétlenségre van kárhoztatva. Magyarkanizsának sok új ismerőse lesz? Ez is kipipálva. Megannyi testvértelepülésünk már van, és a fentebb említett jó kapcsolataink szavatolják a népszerűségünket.

Azt csak erősen remélni tudom, hogy a „társulások kialakítása”, az „üzleti kapcsolatok” szerencsét fognak hozni. Nagyon ránk férne. Amikor naponta halljuk az egyre lesújtóbb gazdasági híreket, jó lenne abban bíznunk, hogy legalább a bolygók állása, a Naprendszer azt sugallja: nekünk még így is futni fog a szekerünk; a kertek alatt kotyog már az aranytojást tojó tyúkunk; egy titkos ólban az aranyszőrű báránykánk megellett, és még csak smirglizni kell, de elkészült a terülj-terülj asztalkánk is…

Akárki készítette az idei október 20-ára illeszkedő Mérleg horoszkópját, most már bizonyos, hogy látnoki képességekkel bírt. Az „építkezés” olyannyira stimmel ránk, hogy erről a bátor jellemvonásáról Magyarkanizsa, és a környéke messze földön közismert. Igaz, néha szárnyaló vágyainkat vissza-visszanyesegeti a Valóság nevű nagybácsink, és az is megtörténik, hogy gáncs ér bennünket megannyi Pató Pál úr részéről, meg a fösvény állami eklézsia sem úgy virít a hozzájárulásokkal, ahogy ígérte, de azért elvitathatatlan tény: időnként huszáros bravúrral „tudjuk, merjük, tesszük” ami tőlünk telhető.          

Kíváncsiságból kikerestem az 1751-es évet, a számmisztika módszerével értékelve. Azaz más szempont, vagyis inkább számpont révén jósolni. (1+7+5+1=14 vagyis 1+4=5)

„Ha 5-ös az életútszámod, és állandóan kritika, gúnyolódás, a viszályok, és stabilitáshiány kísér, akkor valószínűleg letértél az életcélod felé tartó útról, vagyis arról az útról, amelyen nagylelkűbb és utópisztikusabb jövőt teremthetsz másoknak.”

…

Már előre fázom a gondolattól, mi lenne, ha megvizsgálnám magunkat a maja-, az inka-, a kínai, a maláj- az indián vagy a jóég tudja miféle népek jóslatait követve! Ne higgyünk a horoszkópban! Inkább egymásban, de leginkább önmagunkban. Akkor bizonyosan beteljesül majd, hogy: „Mindenki korrektül, becsületesen viszonyul Önhöz.”

Pósa Károly