„Van egy idős barátom, aki úgy
szokott vásárolni, hogy előbb mindent megtapogat, megemel. Ha elégségesnek
tartja a súlyát, fizet érte. Ahogy ő mondaná: meglatolja, ér-e valamit? A túl
könnyű dolgok mindig gyanúsak neki, ha dinnyéről, ha fúrógépről, ha
kallantyúról van szó. A régiek vélekedése szerint minden ami szép, az nehéz is.
Ez nagy igazság. És most nem is föltétlen arra gondolok, miként lettek egyre
súlytalanabbak a bennünket körülvevő tárgyak, a porszívótól kezdve a
tranzisztoron át a vállfáig hogyan váltak egyre légiesebbé, és ezen túlmenően
eldobhatóvá, megjavíthatatlanul vacakká az eszközeink, hogy keskenyedtek a
képernyők, hogy zsugorodtak a telefonok egyre rémületesebb tempóban levetkezve
korábbi formájukat, s ezzel együtt sokszor odahagyva a szokott piktogramjukat
is. A régi alakjukról fölismerhetetlenek a mai generációnak, és megbocsáthatatlanul
avíttnak tűnnek. Egyik-másik hovatovább csak komikus archaizmusként létezik. A múlt
kísértetévé züllött, mint a mesefilmes diavetítő. A Tőzsdecápák folytatása
kutyaütő rossz mozi, mégis van benne egy zseniális jelenet: a börzén
gazemberkedő Michael Douglas leüli a jól megérdemelt tizenéves büntetését, s
miután szabadul a börtönből, a civil gúnyájával együtt visszakapja a
letartóztatásakor elkobzott privát holmiját is. A börtön raktárosa leírhatatlan
undorral löki elébe a jó téglányi „mobilt”, ami a nyolcvanas években, a VHS
videók korában kétségkívül menő dolog volt, státusszimbólumnak számított, nőt
lehetett vele kapni. Csakhogy az idő alaposan kifogott a tárgyi kultúránkon. Az
első generációs ormótlan készülék tucatnyi év után ugyanolyan kínossá vált,
mintha lefújná a szél a parókánkat, vagy mintha valaki herekötőt villantana. Akármihez
nyúlnánk, könnyűnek találtatik. Ilyen a világunk. Aligha kell bizonygatnom: az
össz bigyóval együtt mi sem lettünk se keményebbek, se fajsúlyosabbak, se
jobbak. Csereszabatosak vagyunk a tárgyainkkal. Durva jövődrámát élünk, azaz
írunk. Egyre gyorsulóbb ütemben rajzoljuk a sorokat, emberi butaságokkal
terhelten. Minden gondolatunk alá van rendelve a mostani idők szokásjogának.
Éjfekete cinizmusukról fölismerszenek azok, akik ennek dacára arról győzködnek
bennünket, hogy szabadságunk teljes birtokában vagyunk. Frászkarikát! Azt
hiszem az emberi szellem még soha nem volt ennyire satuba szorított, mint most,
a hétfőnként is szétcsapott szárnyú vakációk érájában. Odáig már gondolatban
elmerészkedtem: látni látom a bajt. De csak nagyon ritkán, tényleg kegyelmi
pillanatokon érzem is azt: a divatos köldöknéző bazsalygás, és a hozzáillő
vonyíkolás helyett talán tudom, vagy legalábbis gyanítom már az ellenszert, van
javaslatom, hogy ebből a szennytengerből (először másmilyen előtagú tengert
akartam írni) periszkóppal kilátva irányt, igazodást találok. Ehhez - ha
kérhetnék -, több tapintatot, több bölcsességet, több rutint kérnék magamnak.
Hisz mindenkiben valami sejlik, pislákol. Viszont az nem mindegy, hogy a
belülről vitt dolgaink mécsfénye milyen színnel meg mennyire világít. Nehogy,
mint az elásott kincs fölött szokott, csak lidércláng zöldelljen. Meglehetősen
sok olyan emberről tudok, aki gyémánt fél krajcárért adta el magát, vagyis a
pilácsát, s ezzel alkuba bocsátotta a tehetségét, a hitét, a becsületét,
egyszóval mindenét, amiért méltónak lenne mondható, hogy emberszámba vehessük.
Mivel ítélkezni fölöttük jogom nincs, ezt a luxust meghagynám a Jóistennek,
elvégre az övé mindig az utolsó szó, és a megbocsátás is az ő dolga, meg
különben sem szeretnék a nagyképűség csapdájába esni, tehát csak annyit tehetek:
az ilyeneket kikerülöm nagy ívben. Nem hallgatom meg őket, nem olvasom az
írásaikat, hátat fordítok a képeiknek, kiköpöm a borukat, ha almával kínálnak nem
harapok se a piros, se az aranyló felébe és szerencsére ritka alkalmakkor, ha
netán paroláznom muszáj némelyikkel, igyekszem utána mihamarabb szappannal kezet
mosni és megszámolni az ujjaimat. Az ilyen embertől, pláne ha értelmiséginek mondja
magát, mentsen az Isten! Az ilyen szokta sűrűn mondani, hogy sajnálom. Mindig
valamit sajnál. Teli van sajnálattal. A fölös sajnálatát meg önti közénk. Pedig
az az igazság, hogy utoljára ténylegesen csak akkor sajnált valamit, amikor az
apukája székre terített zakójának a zsebéből nem sikerült egy marék csörgős
pénzt kilopnia. Azóta sajnál. Szókincse pedig lenne, és ha lehetőséget kap, és
kinyitja a száját, menten kitűnik a bölcsész dumája. Ilyenkor illő módon föl is
mondja a kötelezőt. Szabadság, testiség, egynejűség elvtársak. Bocsánat!
Hölgyeim és uraim, azaz ki-ki döntse el a három budiajtó közül melyiken kíván
befáradni a mosdóba. Úgyis ez a divat. Úszni kell az árral. Csak a balgábbja
tempózik sodrással szemben, lúzer is mindegyik, örök vesztes kategória, nekik a
futottak még besorolásra se lesz soha jussuk. Tudni kell mondani, „jót s jól, ebben áll a nagy titok” megmondta
már Kazinci Zsigmond is… Hát jöjjenek a tuti szövegek. A jó kis léggömbök, a
képregényes buborékok igen kevés konkrétumot tartalmaznak. Se ízük, se bűzük.
Nevet is adtak neki: ezt hívják posztmodernnek. Meta narratíva, vagy mi a
búbánat. Ha ilyeneket olvasok valahol, hogy „egyetemes énközpontúság”, „immanens
belső világ”, „delejes létigénylés” vagy „korszakváltó katarzisba fúló
spirituális önkifejezés”, akkor egy cifra káromkodással sarokba vágom az olvasmányt.
Elegem van a pom-pom írókból, ezekből ha akarom papucs-orrán-pamutbojt, ha
akarom szobafestő pemzli, ha akarom egyujjas, kifordított bundakesztyű-szerű „alkotókból”.
Ajánlott az óvatosság, ha
olvasni akarunk. Én szóltam.”
Pk
2 megjegyzés:
erre jártam, és már megint akadékoskodom
pár éve egy nagyon jó tanártovábbképzésen voltam Sárospatakon, táblagép alkalmazása az oktatásban, de ez most mellékes
volt egy kirándulós nap, megnéztük a sárospataki várat, elvittek bennünket Borsiba, Rákóczi szülőházához és voltunk Széphalmon, A Magyar Nyelv Múzeumában - én e két utóbbit kihagytam volna, nem az én világom
nem érdekelt a múzeum, de emlékszem egy kiállított versre, azt mondták valami Kazinczy Ferenc írta 1808-ban:
A nagy titok
Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.
de ki az a Zsigmond?
Köszönöm Béla a kedves hozzászólásodat!
Mindig felüdít, ha látom, vannak emberek, akik figyelmesen, olykor bírálólag, és ekkor-akkor értő szándékkal olvasnak.
Sajnos a humorérzéket utólag senkibe nem lehet beleoperálni. Az vagy van, vagy nincs. Döntsd el magad, amikor utoljára Horgoson osztották vajon ott voltál-e?
Mindenesetre a Kazinczy Zsigmond után három ponttal finoman jelezni óhajtottam, hogy figyelem, ez vicc volt a részemről.
Amikor kisgyerek voltam, anyukám is megállt velem a járdán körösztbe vájt folyókáknál, és óvólag figyelmeztetett, hogy ugorjak.
Te is.
Megjegyzés küldése