KÉT EMBER

 

Ha egyszer megkérnének, mondjam el miként láttam a XX. századot, ahelyett, hogy beszélnék, felmutatnám ezeket a fotókat.

Alaposan nézzék meg a portrékat.

Elsőre úgy tűnhet, egy valakit ábrázolnak, de ha tüzetesebben vizsgálódunk, kitűnik, két személy fényképét látjuk.

Két férfi.

A vonásaik szinte ugyanazok.

Egyívásúak. Akár édestestvérek is lehetnének.

Közös bennük az átható tekintetük, az a mélyen emberi derű, ami a legerősebb lelkek önkívületi szabadságával ragyog ránk. Továbbá az is közös bennük, hogy mindketten az elmúlt évszázad első felében születtek és közös a végzetük is: nagyjából egy időben vesztek oda.

Gyanítom, az ő portréja a kevésbé ismert. Vele kezdem inkább.

A sapkás fiatalember Ljubo Čupić. A szülei kivándoroltak, így 1913-ban ő már az Egyesült Államokban született, de később visszaköltözött ősei hazájába, Montenegróba. A jogi egyetemet Belgrádban végezte el.

Miután Mussolini olasz csapatai lerohanták Montenegrót, jó hazafiként 1941-ben belépett az illegális antifasiszta mozgalomba. Čupić a kommunista párt tagjaként egy helyi partizán alakulatban harcolt a megszálló olasz és a csetnik erők ellen. 1942 áprilisában fogságba esett. Egy hónapig kínozták a börtönben, mégsem tudták megtörni. Láncra verve vitték a vesztőhelyre.

A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.

Čupić mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.   

A közismertebb fénykép egy spanyol papot örökít meg.

Martín Martínez Pascual gyermekkora óta készült a hivatására. Galamblelkű fiatalember volt, akit a spanyol polgárháború nyitányakor, 1936-ban szenteltek pappá. A köztársaságiaknak nevezett kommunista fegyveresek egyházi emberek – papok és apácák – ezreit gyilkolták le módszeresen. Pascual atya a szülőfaluja melletti barlangokban bujkált, ám amikor megtudta, hogy a miatta érkező baloldali milicisták letartóztatták az édesapját, feladta magát: a biztos halált választotta. Utolsó óráiban megáldotta rabtársait és fennhangon megbocsátott a gyilkosainak.

A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.

Pascual atya mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.

Két ember. Különbözőek és mégsem. Két végletesen eltérő és mégis hasonló, szélsőséges ideológai veszejtette el őket. A montenegrói partizán és a spanyol pap a XX. század áldozatai.

A napi politika híreit olvasva mindig rájuk gondolok.

Emlékük legyen áldott!

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon...

NAPLÓ 10.

Az öreg Süge - The old "Süge"

 "Talán nem véletlenül a kissé kuszált egyéniségű, meglehetősen zavaros, beteges szellemiségű Csáth Géza unokatestvéréről elnevezett gimnáziumban tanultam először pszichológiát. Már a szabadkai éveim alatt is finnyásan kezeltem a lélektant. Ugyanakkor: a tanárunkat nagyon szerettük. Jó volt hozzánk. De a tantárgyát tudománytalannak gondoltam: és efelől ma sem igen tántorít el a mögülem elballagott három évtizedem. Tapasztalatom szerint a legbelsőbb dolgaink kutatása önhatalmúlag lett az, ami. Doktriner, megfellebbezhetetlen, kissé titokzatos, izgalmasságában összetett, de a megfelelő válaszok híján az örökös maszatolás, óvatos mellébeszélés diszciplínája. Kiismerhetetlen. Tehát emberi. Tisztára olyan, mint a huszadik századunk volt. Mégiscsak annak a terméke! Vagylagos: kiköpni, nyelni egyaránt vállalhatatlan. Agyonspékelve egy adag misztikummal, soha nem igazolt folyamatok viszonyrendszerével. Az elvont tudományok érájában pont ilyesmire volt szükség. Módi lett belőle.

Az utolsó nagy értője, művelője Jung lenne, de semmi képen nem a szexualitásban, mint mocsárban megfeneklő hajós: a tanítója - a specialista Freud doktor. Ez utóbbi ahelyett, hogy asztalra tett-, vagy a páciensein kívül bármit a díványra lefektetett volna, csupán földobta a labdát. Varázsgömb volt – kétség sem férhet hozzá. Olyannyira újdonságként hatott, hogy kezdeti időktől rögtön ezrek akartak vele játszani. Kapva kapott rajta az asztaltáncoltatóktól, vajákosoktól, tenyér- és béljósoktól kezdve a hibbant szektavezérekig és még kelekótyább követőikig szinte minden kétes elem. Ám egy igazi mágus le is csapta ezt a labdát. Magas szerva volt, szép ívű a nyitó ütés, és a jó tanítvány ráérezve a röppályára, a tehetsége révén, a stadionon túlra küldte az egészet, imigyen túlszárnyalva mesterét. Mert C. G. Jung továbblépett. A gondolatiság mezsgyéjét elhagyva olyan mély és magas szférákba vitte a teóriáit, ahonnét egészen új horizontok bukkantak elő. Zseni volt. Látta, vagy legalább is gyanította az összefüggéseket. Főhajtás illeti. Viszont ő is csak a felszín kapargálásáig jutott. Ennek dacára a kurzusán még ma is rágódunk. Akármennyit utána olvastam – idáig sosem éreztem, hogy bárki érdemben közelebb jutott volna tőle a lelkületünk teljesebb megismeréséhez. Sarlatánok, önjelölt bölcsek, divatmajom lélekbúvárok persze ettől még léteznek. Voltak, vannak: köszönik szépen. Minden magára valamit adó női magazinban osztják az okos tanácsaikat. Elalél tőlük a rajongó közönségük. A remekbe szedett bestsellereikért milliókat fizet az emberiség boldogtalanabbik – tehát népesebb – fele. Bülbül szavuk gyógyírként hat az összezavarodott világunkban. Pedig, okosságuk nem terjed tovább egy-egy jól átfogalmazott aforizmánál, a fotelek kényelme fialja elmésségüket, és a gázsi diktálja a hatékonyságot, a keleti jógik révülő tekintete meg a jól bevált, nézőbolondító pózt. Hogy csodálkoznának ezek, ha egy napon a fertályórára föltámadó Jung mester kiosztana nekik egy-egy megérdemelt nyaklevest!

Ettől persze még sikk a pszichológiával foglalkozni. Hovatovább minden gyerek mellé oda kell rakni egy pszichológust, iskolapedagógust, szakosított lélek- vagy agyturkászt, akik mankó gyanánt segítik a csetlő-botló nemzedéket.

Fél évszázada még egy tanító keze alatt, egy osztályteremben sokszor négy generáció tanulta meg, mi az, hogy embernek maradni. Mindez ma már elképzelhetetlen. Amennyire nonszensz, legalább annyira szomorú." 

Pk