BEISMERŐ ÁLNOKSÁG

Az Ohridi-tó – Macedóniában

Forrófejűség

A forróság szedi az áldozatait. Tízpercenként mentőautó vijjog el odakint, a hőségben sokak szíve feladja. A minap szemtanúja voltam, ahogy colostokként csuklott össze egy táskás férfi a Keletinél, ásványvízzel locsolták, úgy kellett újraéleszteni. Hordágyra pakolták, vitték. Őt tán sikerült megmenteni. Viszont azt a három embert, akit ugyanazon a napon, de más-más helyszínen nyelt el a Duna – már sajnos nem. 

Folyó mellett nőttem föl. A Tiszában tanultam meg úszni. 7-8 évesen segédeszközök nélkül evickéltem a parttól nem messze, de már embert lepő, két-három méter mély vízben. Nem féltem, ám fölsős koromig nem merészkedtem a sodrásba, mert a Tisza minden évben legalább egy áldozatot szedett a szülővárosomból. Kegyetlen, ridegen intő példa volt. Édesapám mondogatta is mindig: csak a magukban bízó, úszni tudók szoktak belefulladni a vízbe. A bizonytalanabbja inkább megy medencébe, vagyis így lenne a normális. Sajnálom az áldozatokat. Értelmetlenül, fiatalon szakadt meg az életük. A nyári vízi tragédiák is olyanok, mint a vasúti sorompósok. A hatóságok hiába intik az állampolgárt, hiába látja mások balsorsát, ott fürdik, ahol nem szabadna, úgy fürdik – néha részegen, néha felhevült testtel, néha kevés úszó tudással – ahogy nem lehetne. Pont olyan felelőtlen, mint aki a tilos villogó dacára ráhajt a vasúti sínekre, ha rögtön már hallja a szerelvény robogását is, hazardírozik, hátha neki szerencséje lesz. Ugyanezek télen a jégen mászkálnak, vagy a volán mögött előzés közben szelfiznek.

Beismerő álnokság

„Úgy őszintén: ki az istent érdekel Zsolti bácsi személye? Engem biztosan nem. A lényeg megtörtént: Orbán és a Fidesz nagyot bukott. Orbán valószínűleg örökre eltűnt a politika színpadáról” – írja ez a Raskó György nevű uborkafára fölkapaszkodott senki, akivel régtől fogva a hajdani tisztességes MDF-s társai sem hajlandók kezet fogni. 

Raskó már az Antall-kormány államtitkáraként is maga volt a két lábon járó dögvész. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Főosztályának vezetőjeként az általa irányított rabló-privatizáció fő nyertesei közé tartozott, félmegyényi termőföldek kerültek a birtokába. Soha, senki se számoltatta el. Ráadásul a fő felelőse annak, hogy a feldolgozóipart elválasztották a magyar gazdáktól, így a hazai termelők kiszolgáltatottá váltak a külföldi tulajdonú gyáraknak és üzletláncoknak, miközben Raskó államtitkárként asszisztált a magyar élelmiszeripari feldolgozóüzemek – a cukorgyárak, a hús- és tejüzemek – külföldi kézre játszásához. Szóval, vastagon van a füle mögött, csöndben kéne lennie a gazembernek. Ehhez képest mára megvilágosodott, tiszás lett, és most szépen bevallja, hogy hazudtak reggel, délben meg este, csak hogy Orbán Viktor végre bukjon meg. Magyarán a Tisza Párt kampányában furkósbotként használt pedofil vád ordas kamu volt, amivel a választókat a Fidesz ellen lehetett uszítani. Immáron az sem számít, hogy a Fidesz MB II-es, kiebrudalt, bosszúálló és inkompetens cserepados állománya osztja az igét, a lényeg, hogy a Tisza "rencerváltott", O1G. Hogy az országgal mi lesz? Ja, hát az nem számít!

Jugoszláv foci

A bosnyákok és a horvátok is kijutottak az amerikai labdarúgó világbajnokságra. '93-ban, vagy '94-ben a Magyar Narancsban azt olvastam pedig egy jó tollú sportszakértőtől, hogy a néhai jugoszláv focinak befellegzett, csupa üresfejű, tehetségtelen, vagy kiöregedett sztár játszik a horvátoknál. Nagyon nehéz lesz nekik még Európa középmezőnyében is megmaradniuk, fuvolázta a szakértő újságíró úr, majd hosszasan elemezte, pikírt megjegyzésekkel illette a horvátokat (a cikkben főleg róluk volt szó). Azt fejtegette, hogy egy ilyen nyomorult, háború sújtotta közép-európai kis nemzetnek lehetetlen labdába rúgnia a nagyok között, mert lám, mi magyarok is miféle szégyennel elegy reménytelenséggel indulunk a meccsekre, nincs magyar foci, nem is lesz, mert nem lehet. És ezt így, bő egy-két oldalon, ha jól emlékszem, de nagyon megjegyeztem. Sajnos az illető sztárújságíró szakértő nevét nem, pedig a horvát focival szemben ő nagyon híres volt és maradt, biztosan. Így legyen mindig igaza a Magyar Narancsnak, meg az efféléknek.

A gonosz focidrukker jegyzete – 2.

Reckl Amál és a bírók

(A kép csupán illusztráció.)
Az olasz válogatott fekete báránya. Föltűnően emberszerű.

Van Moldovának egy rövid szatirikus írása a siket csodacsatárról, aki rendre hozta csapatának a győzelmeket. Aztán egy meccs alkalmával borzalmasan lefejelte a kapufát, elájult. A kórházi ágyon tért magához úgy, hogy a hallása az ütközés után valami megmagyarázhatatlan szervi elváltozás folytán tökéletes lett. Felépülve ismét a kezdő tizenegybe válogatták, de a mérkőzésen rosszul, vagy inkább sehogy se teljesített: az edzője ideje korán kénytelen volt lecserélni.

A csatár többet nem volt hajlandó focizni.

Már hallotta, miket kiabálnak rá a szurkolók.

A történet abszurd. Érdemes mégis elmélázni rajta.

Vajon milyen érzés lehet az, amikor többtízezernyi drukker rázza feléd az öklét, gúnnyal skandálják a neved, vagy teli tüdőből szidják az anyádat? 

Hallottam már olyan szektáról – erre mifelénk is terjed, örömködő pop-zsoltáraikkal -, ahol a rituáléjaikon a gyülekezeti tagok (nem éppen keresztényi hagyományból) imamalmokként közös átkot szórnak a nekik nem tetszők fejére. Hogy ez az égieknek mennyire kedves, azt most inkább ne firtassuk. A lényeg, hogy a szekta habókos hívei vakon hisznek a deklarált rosszakaratuk sikerében. És ha fölidézzük a régi mondást, miszerint a kimondott szónak mindig van foganata – lett légyen szó káromlásról, vagy éppen fohászról -, akkor alighanem szorul némi igazság az egész vircsaft mögé. De míg a szekta tagjai alattomosan átkozódnak, addig a focilelátókon nagyon is nyilvánosan vallja meg ellenszenvét a tömeg.

Ugyan kit lehet legtöbbször, legjóízűbben szidni? Kire lehet törvényszerűen rákenni a vereséget? Ki az, akit mindkét csapat drukkerei előszeretettel kiáltanak bűnbaknak? Kitaláljuk, ugye.

Természetesen - a bíró.

A különc gúnyás sporttárs a pályán. A huszonharmadik játékos. Aki ugyan nagyon ritkán ér a labdához – akkor is jobbára kézzel, ami a pályán belül csak a kapus kiváltsága lenne... -, de a véleménye perdöntő. Ha kissé patetikusan akarunk fogalmazni: élet-halál ura. Nyakában a síp, zsebében kis ceruzacsonk, meg a sárga és piros lapjai. Az új módi szerint már be is van drótozva: gégemikrofon és fülhallgató jár neki. Ez utóbbi azért célszerű, mert hogy nézne ki meccs közben a mobiltelefonjával babrálva, mikor éppen fontos hívása van, emitt meg szabadrúgást ítélne... Ebből is kitetszik, hogy a bíró mennyire lényeges eleme a labdarúgásnak.

Egyik ismerősöm néhány évig a Tisza-menti ligás meccseken dirigált. Papírja volt róla: jegyzett, vizsgázott labdarúgóbíró. Míg mi, közönséges halandó trógerek kótyagosan pihengettük a szombat esték fáradalmait, addig ő vasárnap délelőttökön, a nyomuló bácskai-bánáti falvak összecsapásain fújta a sípot. Másfél napszámnyi honoráriumért. Ismerve a jelzett ligában vetélkedő klubok színvonalát, meg még inkább az őket buzdító nézők, a szurkolótáborok vehemenciáját – hát... nem volt könnyű dolga szegénynek. Maradjunk annyiban, hogy a családjára nézve igen sok újszerű dolgot volt kénytelen hallani úgy magyar, mint szerb nyelven. Néhányszor jóindulatú rendőrök kísérték ki a pályáról, egészen a falu határáig. Máskor biciklipumpával kapott a hátára, és a fején koppanó fémpénzekből egy komolyabb  távolsági hívásra is futotta volna. Az utolsó meccsét sajnos nem tudta lefújni, mert a két tábor - Bivalybasznád és Nyálashüppös drukkerei - a megmérettetést a pályáról a lelátóra helyezték át. A bíró ismerősömet meg szirénázó rendőr-fityó menekítette ki a mérkőzés helyszínéről. Még melegében, a kis aranyos gömböc Zastava 750-es hátsó ülésén kuporogva határozott úgy a sporttárs, hogy végleg befejezi mérkőzésvezetői karrierjét. Egész egyszerűen: alkalmanként két piros ezresért nem volt biznisz magát meglincseltetni.

Elnézve a tegnapi Argentína-Nigéria összecsapást, az jutott eszembe, hogy én sem szívesen lennék a reklamáló afrikaiak gyűrűjében. Látták a közeli képsorokat? Sárgán, dühtől világító tekintetek, kivillanó fogsorok, fölpaprikázott, indulatoktól túlfűtött “játékosok”. Egy szál sípjába öltözve csitította őket a bíró. Irigyeltem a hidegvérét. Ha nekem kéne rendet tennem köztük, lángszóróval kezdeném. Gyanítom, soha nem esett még meg a sporttörténelemben, hogy egy lamentáló, netán fenyegetőzve kifogásoló játékos miatt a mérkőzésvezető visszaszívta volna az ítéletét. 

Akkor meg minek a panasz, a látványos magánszám, a cirkusz? Persze, mit tudhat a labdarúgás múltjáról, valaha volt és mára erősen megfogyni látszó erkölcséről egy olyan focista, aki jó esetben csak a nevét tudja aláírni, egy neki kiutalt csekken? Nincs mit csodálkoznunk. Immáron végérvényesen a futballba is begyűrűzni látszik a szép új világ, az új generációk nihilje. A fiskális szemlélet, amikor pénzért bárki bármire kaphatóvá (eladhatóvá) válik.

Könyvtárakban még olvasni lehet focistákról, akik adtak magukra: például megfésülködve futottak ki a pályára.

Mondaná most valaki: röhej, ez nem fontos!

Dehogynem!

Nézzék meg a mostaniak jó részét! Mintha valami underground punk-banda debütálna. Ha nem lenne rajtuk egyen-címeres mez, az első közeg megbilincselve kísérné be őket az őrsre. És az még hagyján, hogy a külalakjuk emberalatti! Nagyobb baj, hogy az aranylábú csirkéknek a gondolkodásuk sem evilági. 

Zömmel nagy az arcuk, pofáznak, kényeskednek – már nem sportolóként, hanem dédelgetett sztárként viselkednek - mint akiknek mindent szabad. Olykor harapni, olykor visszaszólni, olykor mell-döngetve az igazat bizonygatni, miközben mindenki tudja, hogy hazudik. Elhiszem, hogy a bíró nem tévedhetetlen. Sőt. Mégis: nem lehetne visszacsinálni a sport kőbe vésett eszméit, míg valóban nem lesz késő? (Vagy ez már meghaladott, halott dolog, költői a kérdés?)

A minap birkózó-meccsen voltam a kanizsai gyógyfürdő sportcsarnokában. Régi vágású, hajdan volt birkózók gyűrűjében szurkoltunk a mieinknek. Az egyik összecsapás végén egy sötét képű algériai – miután alulmaradt – nem volt hajlandó lekezelni sem a bíróval, sem az ellenfelével, durcásan indult lefelé a szőnyegről. Nem értek arabul, de egy emberként üvöltött neki a csapata, miközben az edzője nemes egyszerűséggel egy tasli kíséretében visszalódította a kezdőkörbe.

Sokat megélt öreg birkózó barátom erre csak annyit jegyzett meg:

- Na, ezt sem fogják egy darabig a válogatott színeiben külföldre vinni.

Hát, ha szégyent hoznak ránk, így kéne dajkálni a nemzeti tizenegyekben arcoskodókat is.

Pósa Károly