Rossz-e Rossi?

Rajzom

Rossi

Tévém nincs régóta. Nem is lesz.

A Kossuth Rádión középhullámon hallgattam a kedd esti Magyarország-Németország meccset az öreg tranzisztoromon, ami más állomást nem fog.

Nem vagyok focidrukker, a labdarúgáshoz nincs közöm, sosem értettem hozzá, de magyar vagyok és a válogatott meccseit általában kísérem. Szurkolok nekik, mert így kívánja a tisztesség. Örültem a mérkőzés végeredményének. Annak már kevésbé, amit előtte és közben láttam, olvastam.

Fogalmam sincs, más nemzeteknél, más országokban is ez a szokás dívik-e, ha igen, akkor sem kéne átvennünk, hogy siker esetén a korábban vonyító kórus átvált hozsannázóba és ha kikapunk akkor meg fordítva.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a magyarhoz hasonló mértékben az aktuálpolitikát sehol sem fűzik ilyen erős szálak a focihoz.

Marco Rossit lehet bírálni, mert véleménye mindenkinek van és a kritika is jól jön, hátha van benne igazságtartalom. De az elismert olasz sportszakembert személyében gyalázni – ahogy az a közösségi oldalakon, vagy az online média komment falán tapasztalható – ellentmond minden emberi minőségnek. Értem én, hogy egyesek szerint ha a csapat rosszul szerepel, akkor egyben Orbán Viktor gyengül (esetleg bukik).

Csak az emberalattjáró üzemmódú polgártársak azt felejtik el, hogy – egyelőre, még – nem Magyar Péter ellette meg a focilabdát, hagyjuk már meg a sportot annak, ami.

Ugyanakkor Rossi és Orbán is letett valamit az asztalra.
Magyar Péter meg csak az asztal alá. A diktafont.

A nap híre

A nap híre nem a magyar-német döntetlen, hanem az, hogy Lévay Anikó válik Orbán Viktortól! Ráadásul Orbán már jelezte, kilép a Fideszből, ahol eddig is csak azért volt pozícióban, mert erre kényszerítette Rogán Tóni TEK-es kommandós csapata. Lévay szerint Orbán többször színlelt öngyilkosságot, sőt fenyegetőzött, erőszakoskodott, amit Orbán rögzített is az ürgebőrbe varrt diktafonjával. Tegnap már a magyar miniszterelnököt egy kétes hírű éjszakai szórakozóhelyen látták, ahol tizennyolcnak mondott nagylányok bugyivonalát keresgélte az orrával.

Ezután összeszólalkozott egy az ellenzékkel szimpatizáló vendéggel, annak telefonját elorozta, majd a szokott diktatórikus modorában a Dunába hajította. Előtte még levideózták, amint a diszkó kidobói a nyakánál fogva kipenderítik a buliból és ürülékes ülepű csőnadrágjában kacska léptekkel elimbolyog a Margit-híd irányába.
Hírlik az is, Alekszandar Vucsity elnök most készíti elő a volt magyar miniszterelnök búvóhelyét a hírneves szerb tengerpart legszebb helyén – Vukojebinánál... Személyi titkárt is biztosít neki a szerb állam, Mikes Kelemennek hívják. Ha mindez nem lenne elég, Belgrád nagyvonalúan megígérte neki az örök életet és az ingyen sört is. 

Annyi biztos, holnaptól már Orbán csak sima EP-képviselőként folytatja, de a mentelmi joga így is védi. A Tisza Párt tehetetlen. A párt kommunikációs osztálya táviratban sürgeti a NATO-t, mielőbb lépjen az ügyben.

Igen, ironizáltam.
A "mi lenne ha" alapon vontam egy párhuzamot. Nem akarom bő lére ereszteni, pedig lett volna még néhány ötletem, szembesítés gyanánt, mi fán terem az egyik oldal morális dicsősége, mit meg nem engednek maguknak és felkentjüknek a szektások.

Ezt a fajta zabolátlanságot nemhogy megtorolni, hanem még dicsérni nem pusztán politikai hiba, hanem egyszerűen emberi galádság. 

A Tisza füttyenetnyi sikere elszállóban, és hogy ez így történt, abban pont a Poloska a legfőbb ludas. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a közelmúlt hírhedt közvéleménykutatásai csak kamu fedő akciók. A Tisza Pártnak nincs struktúrája, koherens világképe, semmije. Csak a Poloska slicce. Az a néhány szikkadt háziasszony, gyakorló elmebeteg kommancs, aki emiatt rá szavaz, kevés lesz 2026-ban. Déja vu érzésem van. Márky-Zaj Péter csillaga ugyanezt a vágyvezérelt parabola ívet futotta be, mígnem loccsant a kübliben.

TIZENEGY PIROS EMBER

Hétfői írásom, ami csütörtökön jelent meg.

Még hogy vezércikk! Még hogy közérdekű meg szép is legyen! Kár a gőzért! Ezekben a napokban-hetekben úgyis minden a fociról fog szólni… Ettől nagyobb magánügyet, ami közügy is egyben, úgysem lehet most találni. Hát persze, hogy a vezércikk sem íródhat másról. Kedd délután végre-valahára kifutnak a pályára a címeres mezbe bújt legényeink, és csak remélni tudjuk, hogy a meggyszín-piros gúnyás magyar válogatott a debütáló meccsén nem fog csalódást okozni: jó lenne győzelemmel kezdenünk az osztrákok ellen. Annál is inkább üdvös lenne megverni őket, mert hírlik: a sógorok nem mennek a szomszédba egy kis előzetes mocskolódásért. A minapi bécsi sajtó egyenesen a jó és a rossz párharcaként értelmezte a találkozót. 

Gondolom kitalálták, hogy már megint mi vagyunk a gonoszok, a nácik, a kirekesztők meg az antidemokraták… Mintha Magyarország lenne Mordor vidéke, a Bécsi medence meg kicsiben az angyalokkal tömött mennyország. Pusztán emiatt is megérdemelné az osztrák kompánia a magyar győzelmet. Remélem Geráékba szorult annyi szufla, amennyi elegendő lesz megmutatni a fenekedő ellenfélnek: attól hogy pampognak, még a magyar tud(hat) focizni. A pályán legyen nagy az arcuk, ne a sajtóban üzengessenek.

Aki ennyire osztrák, mint Ramazan Özcan, Aleksandar Dragović, Garics György, David Alaba, Marko Arnautović, Zlatko Junuzović, Rubin Okotie, Marc Janko, annak álmából riadva sem biztos, hogy a labanc himnusz első két sora az eszébe villanna… Meglátjuk. Mire a friss Új Kanizsai Újság megjelenik már okosabbak leszünk. Vagy az elégedettség, vagy a kiábrándultság fog dúlni a férfiúi keblekben. Pedig ránk férne egy kis sikerélmény! Negyvennégy éve nem rúgott labdába magyar játékos Európa Bajnoki gyepen, s bár a generációm nem tegnap jött le a falvédőről, a legutolsó ilyen rangos meccset is csak másfél-kétéves csecsemőként szurkolhattuk volna végig, ha ragaszkodtunk volna hozzá, ami persze nonszensz. Akkoriban egészen más foglalkoztatott bennünket. Anyánk teje, a tiszta pelenka, a pempő meg a mély álom. Jóllehet azóta eltelt bő négy évtized, a labdarúgás mit sem vesztett a népszerűségéből. Igaz kicsit korruptabb lett, botrányok tucatja rázták meg úgy a nemzetközi szövetséget, mint a fogadóirodák tájékát, és az átigazolások is menetrendszerűen ordenáré disznóságoktól szaglanak. Hiába. Ha valami gyanúsan sikeres, ha nagy pénzek áramlanak keresztül rajta – borítékolható módon gazemberség van mögötte. 

Nincs mit szépíteni. A sportot, vagyis jobban mondva az élsportot elég régóta behálózta a biznisz. A tévé előtt szurkoló jámbor néző persze ennek az ellenkezőjét szeretné hinni. Kéne hogy legyen némi betyárbecsület, kurázsi a fiúkban, ezekben a szidni- és szeretni egyaránt való aranylábú csirkékben, hisz némelyik sztárjátékos akkora pénzeket tesz zsebre, hogy idehaza annak töredékéből nemzedékeknek lenne elvetve a gondjuk. Ennek dacára, vagy éppen emiatt a mai labdarúgás lassan inkább hasonlít az ókori gladiátor-játékokra, semmint arra az örömmel teli viadalra, amit még a pesti grundok szelleme vitt a világ élvonalába, amikor még méregdrága stoplis-cipők helyett mezítláb rúgták a rongylabdát az árokparton éppen úgy, mint a brazil strandok homokfövenyén, vagy a latin-amerikai nyomortelepek fojtogató porában. Nosztalgiával emlegetjük az akkori magyar válogatottat, ám ha őszintének kell lennem, bevallom: nekem régóta a púpomon jön ki a 6:3 fölemlegetése, a Puskás-éra folyamatos hozsannázása. Mert szép volt, de elmúlt. Ahogy nem lehet a nászéjszaka gyönyöreiből az aranylakodalomig eléldegélni, úgy az sem járja, hogy még mindig a hatvan évvel ezelőtti dicsőséget mantrázzák a szakkommentátorok, miközben akkorát fordult a labdarúgás világa, hogy a jó Minarek Ede – tudják, Garas Dezső felejthetetlen figurája a Régi idők focija című filmből – csak hümmögne és a borzalmas, bokáig érő kabátjába temetkezve pislogna. De hogy ne csak szapuljam a labdarúgást, illik szóba hozni a foci egyetemes erényeit. Ahogy a guruló bőrlabda összekovácsolja a tömegeket. Átnyúlik a nyelvi határokon, átível nemzetek, sőt mostanában fajok fölött is. Ki hitte volna például, hogy a magyar válogatott csatára egy zentai szerb legény lesz? Ugyanígy soha a legvadabb álmomban nem gondoltam volna – és ez egy ideje Moszkva környékén is erős fejtörést okoz –, hogy miként kapott helyet az orosz nemzeti tizenegyben egy néger? Ettől már csak egy tyúklépés a hajdani viccek világa, amikor Szerjózsáék pirosra mázolják a holdat, majd az amerikaiak kiírják rá nagy fehér betűkkel, hogy Coca-Cola… 

A hetvennyolcas argentin világbajnokságra már én is emlékszem, volt is egy kék-fehér kabalafigurám, de aztán úgy alakult az élet, hogy elmaradt mellőlem a foci. Nem sikerült törzsszurkolóvá válnom, olyan rajongóvá, aki vasárnap délutánonként a népkerti pályán rázza a biciklipumpát az ellendrukkerek irányába, s hangja rekedéséig biztatja a hazai csapatot télen-nyáron, ha győzelemre, ha vesztésre állnak: akkor is. Kell egy adag fanatizmus a focihoz, kétségtelen – anélkül nem megy, tán a labda sem gurulna. Csak a helyes mérce megléte ugyanilyen fontos. Szóljon a meccs a labdarúgás szépségeiről, és ne az önjelölt törzsgárdák utcai balhéiról. Legyen sportbarátság, gólöröm, mezcsere, hirdessenek győztest és szomorkodjon aki kikapott: de ha lehet mindez erőszak nélkül, a lovagiasság szabályait betartva valósuljon meg. A pályán dőljön el egy meccs, ne az utcán. Enélkül is van elég ok aggodalomra. Csak nagyobb baj, lőporszag ne legyen! 

Hajrá magyarok!

Pósa Károly
(Új Kanizsai Újság eheti vezércikke)

A gonosz focidrukker jegyzete - 4.

A bugyiba dugott milliók

István, a király - "...mondd, te kit választanál?"

A sokszor és sokat idézett Milan Kundera egyik mondása szerint „nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni.”
Majdnem igaza lehetne, ha a mélység visszahúzó ízű értelmezése helyett a magasságos életet említette volna. Nüansznyi a különbség, ám a sajátos magyar gondolkodás érti ezeket a finom eltéréseket.. Arról viszont már kevesebben bölcselkedtek, hogy ha a kacajunk kárörömből fakad, ami valamely hamis dolgok lelepleződéséből származik - akkor milyen csinos szférákba sikerül eljutnunk.
Mondom mindezt annak kapcsán, amit fél év alatt, legalább két ízben, nagyvilági porondon produkált a sportdiplomácia.
És itt egy rövid pihenőre érdemes megállnunk!
Sportdiplomácia...
Ízlelgessük egy picit ezt az összetett szót!
Forgassuk a szánkban, rágcsáljuk, csócsáljuk pépesre. Ebben a szóösszetételben ugyanis kicsiben benne van a mostani komplett világunk minden szennye, fonáksága. Akár cseppben a tenger. Mint a flaszterra fröccsenő köpetben a tüdőbaj, a járvány.
Hogy férhet meg egymás mellett ez a két fogalom?
A legnemesebb küzdelem ötvözve a hírhedetten legaljasabb praktikákkal? Szegény Teréz anyának muszáj lett volna Madonna dalait énekelni?
Akárki alkotta is meg ezt a szóötvözetet: hitvány alak lehetett.
Az ókorban a görögök amikor az olimpiát megrendezték, a politikának, csatározásoknak még a látszatát is kerülni igyekeztek.
Joggal vélhetjük úgy, hogy báró Coubertin sem olyan lovat álmodott, amit a politika nevű kockacukorral megtömve öltönyös, nyakkendős gazemberek nyergelhetnek, vagy éppen hághatnak kedvükre. Aztán valahogy mégiscsak ide jutottunk.
Nem elegáns azzal érvelni, hogy a ’36-os berlini olimpián lett elkúrva a dolog – hogy klasszikus műveltségemet újfent megvillantva más nagyságoktól is idézzek...Inkább az tűnik igaznak, hogy amint valami nemes szándék intézményesül, abban a pillanatban pénzhatalmi érdekeket vonz magához, s ettől már tyúklépésnyire sincs a politika. Mert a gonosznak általában a pofája is csúf szokott lenni. Vagy ha tetszik – a baj nem jár egyedül.
Valahogy így esett meg ez – a teljesség igénye nélkül, ami hamarjában eszembe jut - a Greenpeace-szel, a Vörösköröszttel, a Beatles együttessel Angliában, meg kicsit tahóbb módon az Illéssel Bródystól, Szörényistől Magyarországon, a sorból ki nem hagyható történelmi egyházakkal csak úgy, és akképpen, ahogy a Noszty fiúnak Tóth Marival.
A fojtott keserűség mellett az a legszomorúbb, hogy ennek a gödörnek úgy látszik sosem leljük majd meg a mélypontját.
Mindig lesz lejjebb, és az ásóbéka ülepe alól fog kikuruttyolni a fehérgalléros, mandzsettás bűnözők hada. Majd hivatkoznak a nagy elődeikre.
Azokra, akik teljesítették a hírhedett jelmondat igényét: Citius, Altius, Fortius.
Vagyis gyorsabban, magasabbra, és erősebben tudták magukat fölnyalni a szamárlétrán. Tetszik tudni - ők erre gyúrnak: semmi sem fontosabb nekik önös érdekeiknél.
Éppen az ilyenfajta emberalattjárók kezdték az óbégatást a Szocsiban rendezett téli olimpia előtt, hogy ott most semmi nem működik, félkészek az építmények, és Putyin még a négereket is veri. A brazil vb-re is messzire hallatszóan hangolt a vinnyogó kórus: a házigazda hatóságok szegény-ellenes pogromjairól tartottak sajtótájékoztatókat, mutogatták a stadionok trehány kivitelezéséről készült leleplező fotóikat, sajnálkoztak egy sort az emberi jogok lábbal tiprásán, és mindenekfölött kárhoztatták a brazil kormányt, amiért ennyit áldozott egy „soha meg nem térülő” sporteseménybe. (Friss hír, hogy 2026-ban az USA rendezheti a labdarúgó világbajnokságot. Milyen meglepő, hogy nekik bezzeg már most rentábilisnak tűnik a biznisz!)
Mindazonáltal a legaljasabb trükkjükként azt rántották elő a minden hájtól csöpögő cilinderükből, hogy a vb-re érkező szurkolók biztonsága sincs megoldva.
Terroreseményekről, a kibékíthetetlen ellentáborok tömegverekedéseiről, a tengernyi áldozatról, meg a várható erőszak tombolásáról vizionáltak. Ha már egyszer a Szocsi forgatókönyv nem sikerült - egy újabbra kár energiát pazarolni - alapon. Ezért ahogy a második világháború előestéjén a Wermacht vezérkara leporolta, és elővette a korábbi buliban használt Schliffen-tervet, úgy játszotta ki a riogató-kártyát a világpolitika aggodalmasabb fertálya.
Ám az élet, a gondviselés nagyobb rendező mindennemű plánumnál, előre megírt drámánál!
Vagy csak a brazil szervezők talpraesettségét mérte föl erősen rosszul a számító zsiványlogika.
Mert mit látok-látunk a képernyőn, valahányszor a közönséget pásztázza a kamera?
Egymás mellett – még csak nem is külön szektorban! – ücsörög a skandináv viking, az olmék indiánok ükunokájával; az idejében Dél-Amerikába emigrált csetnik minden mindegy alapon buzdítja a horvát válogatottat; a hajdan emberevő nyam-nyam törzsbeli az ősei által elfogyasztott jámbor katolikus misszionárius leszármazottjával kedélyeskedik; és macskák dorombolnak a vérebek hátán kuporogva. Sehol egy vicsorgás, sehol egy gyilkos tekintet. Szambázó ligetsori barna menyecskék, átmulatott éjszakáktól karikás szemű drukkerek.
Gólöröm, bánat, könnyek, és ordító nemzeti büszkeség jól megfér a tarka – még véletlenül sem szivárványszínű! – lobogók hadában. Ilyenkor támad nevethetnékem.
Dörzsölöm a kezem, és kaján vigyorral nézem a híradót, hogy kínjában vajon most mit fog hazudozni a sok okostojás?
Ha a történelemről azt tartják, hogy a politika szolgálólánya, akkor a sport egy szimpla rúdtáncos lánykává züllött. Akinek feszes fenekét most címeres-pecsétgyűrűs, májfoltos tenyerek paskolják ugyan, s míg a szajha krómozott csövön vonaglik, a tangabugyijába papírbankókat dugdosnak. De jó lesz, ha figyel az a sok, plüss fotelekben most még dőzsölő kéjenc!
Közeleg már az idő, amikor őket fogják invitálni egy kis bemutatóra.
Krómozott rúd helyett majd lámpavas jár nekik, amit a sokszor becsapott népek nem közvilágításra fognak használni…
Hanem közjóra.

Pósa Károly