A gonosz focidrukker jegyzete - 4.

A bugyiba dugott milliók

István, a király - "...mondd, te kit választanál?"

A sokszor és sokat idézett Milan Kundera egyik mondása szerint „nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni.”
Majdnem igaza lehetne, ha a mélység visszahúzó ízű értelmezése helyett a magasságos életet említette volna. Nüansznyi a különbség, ám a sajátos magyar gondolkodás érti ezeket a finom eltéréseket.. Arról viszont már kevesebben bölcselkedtek, hogy ha a kacajunk kárörömből fakad, ami valamely hamis dolgok lelepleződéséből származik - akkor milyen csinos szférákba sikerül eljutnunk.
Mondom mindezt annak kapcsán, amit fél év alatt, legalább két ízben, nagyvilági porondon produkált a sportdiplomácia.
És itt egy rövid pihenőre érdemes megállnunk!
Sportdiplomácia...
Ízlelgessük egy picit ezt az összetett szót!
Forgassuk a szánkban, rágcsáljuk, csócsáljuk pépesre. Ebben a szóösszetételben ugyanis kicsiben benne van a mostani komplett világunk minden szennye, fonáksága. Akár cseppben a tenger. Mint a flaszterra fröccsenő köpetben a tüdőbaj, a járvány.
Hogy férhet meg egymás mellett ez a két fogalom?
A legnemesebb küzdelem ötvözve a hírhedetten legaljasabb praktikákkal? Szegény Teréz anyának muszáj lett volna Madonna dalait énekelni?
Akárki alkotta is meg ezt a szóötvözetet: hitvány alak lehetett.
Az ókorban a görögök amikor az olimpiát megrendezték, a politikának, csatározásoknak még a látszatát is kerülni igyekeztek.
Joggal vélhetjük úgy, hogy báró Coubertin sem olyan lovat álmodott, amit a politika nevű kockacukorral megtömve öltönyös, nyakkendős gazemberek nyergelhetnek, vagy éppen hághatnak kedvükre. Aztán valahogy mégiscsak ide jutottunk.
Nem elegáns azzal érvelni, hogy a ’36-os berlini olimpián lett elkúrva a dolog – hogy klasszikus műveltségemet újfent megvillantva más nagyságoktól is idézzek...Inkább az tűnik igaznak, hogy amint valami nemes szándék intézményesül, abban a pillanatban pénzhatalmi érdekeket vonz magához, s ettől már tyúklépésnyire sincs a politika. Mert a gonosznak általában a pofája is csúf szokott lenni. Vagy ha tetszik – a baj nem jár egyedül.
Valahogy így esett meg ez – a teljesség igénye nélkül, ami hamarjában eszembe jut - a Greenpeace-szel, a Vörösköröszttel, a Beatles együttessel Angliában, meg kicsit tahóbb módon az Illéssel Bródystól, Szörényistől Magyarországon, a sorból ki nem hagyható történelmi egyházakkal csak úgy, és akképpen, ahogy a Noszty fiúnak Tóth Marival.
A fojtott keserűség mellett az a legszomorúbb, hogy ennek a gödörnek úgy látszik sosem leljük majd meg a mélypontját.
Mindig lesz lejjebb, és az ásóbéka ülepe alól fog kikuruttyolni a fehérgalléros, mandzsettás bűnözők hada. Majd hivatkoznak a nagy elődeikre.
Azokra, akik teljesítették a hírhedett jelmondat igényét: Citius, Altius, Fortius.
Vagyis gyorsabban, magasabbra, és erősebben tudták magukat fölnyalni a szamárlétrán. Tetszik tudni - ők erre gyúrnak: semmi sem fontosabb nekik önös érdekeiknél.
Éppen az ilyenfajta emberalattjárók kezdték az óbégatást a Szocsiban rendezett téli olimpia előtt, hogy ott most semmi nem működik, félkészek az építmények, és Putyin még a négereket is veri. A brazil vb-re is messzire hallatszóan hangolt a vinnyogó kórus: a házigazda hatóságok szegény-ellenes pogromjairól tartottak sajtótájékoztatókat, mutogatták a stadionok trehány kivitelezéséről készült leleplező fotóikat, sajnálkoztak egy sort az emberi jogok lábbal tiprásán, és mindenekfölött kárhoztatták a brazil kormányt, amiért ennyit áldozott egy „soha meg nem térülő” sporteseménybe. (Friss hír, hogy 2026-ban az USA rendezheti a labdarúgó világbajnokságot. Milyen meglepő, hogy nekik bezzeg már most rentábilisnak tűnik a biznisz!)
Mindazonáltal a legaljasabb trükkjükként azt rántották elő a minden hájtól csöpögő cilinderükből, hogy a vb-re érkező szurkolók biztonsága sincs megoldva.
Terroreseményekről, a kibékíthetetlen ellentáborok tömegverekedéseiről, a tengernyi áldozatról, meg a várható erőszak tombolásáról vizionáltak. Ha már egyszer a Szocsi forgatókönyv nem sikerült - egy újabbra kár energiát pazarolni - alapon. Ezért ahogy a második világháború előestéjén a Wermacht vezérkara leporolta, és elővette a korábbi buliban használt Schliffen-tervet, úgy játszotta ki a riogató-kártyát a világpolitika aggodalmasabb fertálya.
Ám az élet, a gondviselés nagyobb rendező mindennemű plánumnál, előre megírt drámánál!
Vagy csak a brazil szervezők talpraesettségét mérte föl erősen rosszul a számító zsiványlogika.
Mert mit látok-látunk a képernyőn, valahányszor a közönséget pásztázza a kamera?
Egymás mellett – még csak nem is külön szektorban! – ücsörög a skandináv viking, az olmék indiánok ükunokájával; az idejében Dél-Amerikába emigrált csetnik minden mindegy alapon buzdítja a horvát válogatottat; a hajdan emberevő nyam-nyam törzsbeli az ősei által elfogyasztott jámbor katolikus misszionárius leszármazottjával kedélyeskedik; és macskák dorombolnak a vérebek hátán kuporogva. Sehol egy vicsorgás, sehol egy gyilkos tekintet. Szambázó ligetsori barna menyecskék, átmulatott éjszakáktól karikás szemű drukkerek.
Gólöröm, bánat, könnyek, és ordító nemzeti büszkeség jól megfér a tarka – még véletlenül sem szivárványszínű! – lobogók hadában. Ilyenkor támad nevethetnékem.
Dörzsölöm a kezem, és kaján vigyorral nézem a híradót, hogy kínjában vajon most mit fog hazudozni a sok okostojás?
Ha a történelemről azt tartják, hogy a politika szolgálólánya, akkor a sport egy szimpla rúdtáncos lánykává züllött. Akinek feszes fenekét most címeres-pecsétgyűrűs, májfoltos tenyerek paskolják ugyan, s míg a szajha krómozott csövön vonaglik, a tangabugyijába papírbankókat dugdosnak. De jó lesz, ha figyel az a sok, plüss fotelekben most még dőzsölő kéjenc!
Közeleg már az idő, amikor őket fogják invitálni egy kis bemutatóra.
Krómozott rúd helyett majd lámpavas jár nekik, amit a sokszor becsapott népek nem közvilágításra fognak használni…
Hanem közjóra.

Pósa Károly

A gonosz focidrukker jegyzete – 2.

Reckl Amál és a bírók

(A kép csupán illusztráció.)
Az olasz válogatott fekete báránya. Föltűnően emberszerű.

Van Moldovának egy rövid szatirikus írása a siket csodacsatárról, aki rendre hozta csapatának a győzelmeket. Aztán egy meccs alkalmával borzalmasan lefejelte a kapufát, elájult. A kórházi ágyon tért magához úgy, hogy a hallása az ütközés után valami megmagyarázhatatlan szervi elváltozás folytán tökéletes lett. Felépülve ismét a kezdő tizenegybe válogatták, de a mérkőzésen rosszul, vagy inkább sehogy se teljesített: az edzője ideje korán kénytelen volt lecserélni.

A csatár többet nem volt hajlandó focizni.

Már hallotta, miket kiabálnak rá a szurkolók.

A történet abszurd. Érdemes mégis elmélázni rajta.

Vajon milyen érzés lehet az, amikor többtízezernyi drukker rázza feléd az öklét, gúnnyal skandálják a neved, vagy teli tüdőből szidják az anyádat? 

Hallottam már olyan szektáról – erre mifelénk is terjed, örömködő pop-zsoltáraikkal -, ahol a rituáléjaikon a gyülekezeti tagok (nem éppen keresztényi hagyományból) imamalmokként közös átkot szórnak a nekik nem tetszők fejére. Hogy ez az égieknek mennyire kedves, azt most inkább ne firtassuk. A lényeg, hogy a szekta habókos hívei vakon hisznek a deklarált rosszakaratuk sikerében. És ha fölidézzük a régi mondást, miszerint a kimondott szónak mindig van foganata – lett légyen szó káromlásról, vagy éppen fohászról -, akkor alighanem szorul némi igazság az egész vircsaft mögé. De míg a szekta tagjai alattomosan átkozódnak, addig a focilelátókon nagyon is nyilvánosan vallja meg ellenszenvét a tömeg.

Ugyan kit lehet legtöbbször, legjóízűbben szidni? Kire lehet törvényszerűen rákenni a vereséget? Ki az, akit mindkét csapat drukkerei előszeretettel kiáltanak bűnbaknak? Kitaláljuk, ugye.

Természetesen - a bíró.

A különc gúnyás sporttárs a pályán. A huszonharmadik játékos. Aki ugyan nagyon ritkán ér a labdához – akkor is jobbára kézzel, ami a pályán belül csak a kapus kiváltsága lenne... -, de a véleménye perdöntő. Ha kissé patetikusan akarunk fogalmazni: élet-halál ura. Nyakában a síp, zsebében kis ceruzacsonk, meg a sárga és piros lapjai. Az új módi szerint már be is van drótozva: gégemikrofon és fülhallgató jár neki. Ez utóbbi azért célszerű, mert hogy nézne ki meccs közben a mobiltelefonjával babrálva, mikor éppen fontos hívása van, emitt meg szabadrúgást ítélne... Ebből is kitetszik, hogy a bíró mennyire lényeges eleme a labdarúgásnak.

Egyik ismerősöm néhány évig a Tisza-menti ligás meccseken dirigált. Papírja volt róla: jegyzett, vizsgázott labdarúgóbíró. Míg mi, közönséges halandó trógerek kótyagosan pihengettük a szombat esték fáradalmait, addig ő vasárnap délelőttökön, a nyomuló bácskai-bánáti falvak összecsapásain fújta a sípot. Másfél napszámnyi honoráriumért. Ismerve a jelzett ligában vetélkedő klubok színvonalát, meg még inkább az őket buzdító nézők, a szurkolótáborok vehemenciáját – hát... nem volt könnyű dolga szegénynek. Maradjunk annyiban, hogy a családjára nézve igen sok újszerű dolgot volt kénytelen hallani úgy magyar, mint szerb nyelven. Néhányszor jóindulatú rendőrök kísérték ki a pályáról, egészen a falu határáig. Máskor biciklipumpával kapott a hátára, és a fején koppanó fémpénzekből egy komolyabb  távolsági hívásra is futotta volna. Az utolsó meccsét sajnos nem tudta lefújni, mert a két tábor - Bivalybasznád és Nyálashüppös drukkerei - a megmérettetést a pályáról a lelátóra helyezték át. A bíró ismerősömet meg szirénázó rendőr-fityó menekítette ki a mérkőzés helyszínéről. Még melegében, a kis aranyos gömböc Zastava 750-es hátsó ülésén kuporogva határozott úgy a sporttárs, hogy végleg befejezi mérkőzésvezetői karrierjét. Egész egyszerűen: alkalmanként két piros ezresért nem volt biznisz magát meglincseltetni.

Elnézve a tegnapi Argentína-Nigéria összecsapást, az jutott eszembe, hogy én sem szívesen lennék a reklamáló afrikaiak gyűrűjében. Látták a közeli képsorokat? Sárgán, dühtől világító tekintetek, kivillanó fogsorok, fölpaprikázott, indulatoktól túlfűtött “játékosok”. Egy szál sípjába öltözve csitította őket a bíró. Irigyeltem a hidegvérét. Ha nekem kéne rendet tennem köztük, lángszóróval kezdeném. Gyanítom, soha nem esett még meg a sporttörténelemben, hogy egy lamentáló, netán fenyegetőzve kifogásoló játékos miatt a mérkőzésvezető visszaszívta volna az ítéletét. 

Akkor meg minek a panasz, a látványos magánszám, a cirkusz? Persze, mit tudhat a labdarúgás múltjáról, valaha volt és mára erősen megfogyni látszó erkölcséről egy olyan focista, aki jó esetben csak a nevét tudja aláírni, egy neki kiutalt csekken? Nincs mit csodálkoznunk. Immáron végérvényesen a futballba is begyűrűzni látszik a szép új világ, az új generációk nihilje. A fiskális szemlélet, amikor pénzért bárki bármire kaphatóvá (eladhatóvá) válik.

Könyvtárakban még olvasni lehet focistákról, akik adtak magukra: például megfésülködve futottak ki a pályára.

Mondaná most valaki: röhej, ez nem fontos!

Dehogynem!

Nézzék meg a mostaniak jó részét! Mintha valami underground punk-banda debütálna. Ha nem lenne rajtuk egyen-címeres mez, az első közeg megbilincselve kísérné be őket az őrsre. És az még hagyján, hogy a külalakjuk emberalatti! Nagyobb baj, hogy az aranylábú csirkéknek a gondolkodásuk sem evilági. 

Zömmel nagy az arcuk, pofáznak, kényeskednek – már nem sportolóként, hanem dédelgetett sztárként viselkednek - mint akiknek mindent szabad. Olykor harapni, olykor visszaszólni, olykor mell-döngetve az igazat bizonygatni, miközben mindenki tudja, hogy hazudik. Elhiszem, hogy a bíró nem tévedhetetlen. Sőt. Mégis: nem lehetne visszacsinálni a sport kőbe vésett eszméit, míg valóban nem lesz késő? (Vagy ez már meghaladott, halott dolog, költői a kérdés?)

A minap birkózó-meccsen voltam a kanizsai gyógyfürdő sportcsarnokában. Régi vágású, hajdan volt birkózók gyűrűjében szurkoltunk a mieinknek. Az egyik összecsapás végén egy sötét képű algériai – miután alulmaradt – nem volt hajlandó lekezelni sem a bíróval, sem az ellenfelével, durcásan indult lefelé a szőnyegről. Nem értek arabul, de egy emberként üvöltött neki a csapata, miközben az edzője nemes egyszerűséggel egy tasli kíséretében visszalódította a kezdőkörbe.

Sokat megélt öreg birkózó barátom erre csak annyit jegyzett meg:

- Na, ezt sem fogják egy darabig a válogatott színeiben külföldre vinni.

Hát, ha szégyent hoznak ránk, így kéne dajkálni a nemzeti tizenegyekben arcoskodókat is.

Pósa Károly