Reckl Amál és a bírók
 |
| (A kép csupán illusztráció.) Az olasz válogatott fekete báránya. Föltűnően emberszerű. |
A csatár többet nem volt hajlandó focizni.
Már hallotta, miket kiabálnak rá a szurkolók.
A történet abszurd. Érdemes mégis
elmélázni rajta.
Vajon milyen érzés lehet az,
amikor többtízezernyi drukker rázza feléd az öklét, gúnnyal skandálják a neved,
vagy teli tüdőből szidják az anyádat?
Hallottam már olyan szektáról – erre
mifelénk is terjed, örömködő pop-zsoltáraikkal -, ahol a rituáléjaikon a
gyülekezeti tagok (nem éppen keresztényi hagyományból) imamalmokként közös
átkot szórnak a nekik nem tetszők fejére. Hogy ez az égieknek mennyire kedves,
azt most inkább ne firtassuk. A lényeg, hogy a szekta habókos hívei vakon
hisznek a deklarált rosszakaratuk sikerében. És ha fölidézzük a régi mondást,
miszerint a kimondott szónak mindig van foganata – lett légyen szó káromlásról,
vagy éppen fohászról -, akkor alighanem szorul némi igazság az egész vircsaft
mögé. De míg a szekta tagjai alattomosan átkozódnak, addig a focilelátókon
nagyon is nyilvánosan vallja meg ellenszenvét a tömeg.
Ugyan kit lehet legtöbbször,
legjóízűbben szidni? Kire lehet törvényszerűen rákenni a vereséget? Ki az,
akit mindkét csapat drukkerei előszeretettel kiáltanak bűnbaknak? Kitaláljuk,
ugye.
Természetesen - a bíró.
A különc gúnyás sporttárs a pályán. A
huszonharmadik játékos. Aki ugyan nagyon ritkán ér a labdához – akkor is
jobbára kézzel, ami a pályán belül csak a kapus kiváltsága lenne... -, de a
véleménye perdöntő. Ha kissé patetikusan akarunk fogalmazni: élet-halál ura.
Nyakában a síp, zsebében kis ceruzacsonk, meg a sárga és piros lapjai. Az új módi
szerint már be is van drótozva: gégemikrofon és fülhallgató jár neki. Ez utóbbi
azért célszerű, mert hogy nézne ki meccs közben a mobiltelefonjával babrálva,
mikor éppen fontos hívása van, emitt meg szabadrúgást ítélne... Ebből is
kitetszik, hogy a bíró mennyire lényeges eleme a labdarúgásnak.
Egyik ismerősöm néhány évig a Tisza-menti ligás
meccseken dirigált. Papírja volt róla: jegyzett, vizsgázott labdarúgóbíró. Míg
mi, közönséges halandó trógerek kótyagosan pihengettük a szombat esték
fáradalmait, addig ő vasárnap délelőttökön, a nyomuló bácskai-bánáti falvak
összecsapásain fújta a sípot. Másfél napszámnyi honoráriumért. Ismerve a
jelzett ligában vetélkedő klubok színvonalát, meg még inkább az őket buzdító
nézők, a szurkolótáborok vehemenciáját – hát... nem volt könnyű dolga
szegénynek. Maradjunk annyiban, hogy a családjára nézve igen sok újszerű dolgot
volt kénytelen hallani úgy magyar, mint szerb nyelven. Néhányszor jóindulatú
rendőrök kísérték ki a pályáról, egészen a falu határáig. Máskor
biciklipumpával kapott a hátára, és a fején koppanó fémpénzekből egy komolyabb távolsági hívásra is futotta volna. Az utolsó
meccsét sajnos nem tudta lefújni, mert a két tábor - Bivalybasznád és Nyálashüppös
drukkerei - a megmérettetést a pályáról a lelátóra helyezték át. A bíró
ismerősömet meg szirénázó rendőr-fityó menekítette ki a mérkőzés helyszínéről.
Még melegében, a kis aranyos gömböc Zastava 750-es hátsó ülésén kuporogva
határozott úgy a sporttárs, hogy végleg befejezi mérkőzésvezetői karrierjét.
Egész egyszerűen: alkalmanként két piros ezresért nem volt biznisz magát
meglincseltetni.
Elnézve a tegnapi Argentína-Nigéria összecsapást,
az jutott eszembe, hogy én sem szívesen lennék a reklamáló afrikaiak
gyűrűjében. Látták a közeli képsorokat? Sárgán, dühtől világító tekintetek,
kivillanó fogsorok, fölpaprikázott, indulatoktól túlfűtött “játékosok”. Egy
szál sípjába öltözve csitította őket a bíró. Irigyeltem a hidegvérét. Ha nekem
kéne rendet tennem köztük, lángszóróval kezdeném. Gyanítom, soha nem esett még
meg a sporttörténelemben, hogy egy lamentáló, netán fenyegetőzve kifogásoló
játékos miatt a mérkőzésvezető visszaszívta volna az ítéletét.
Akkor meg minek
a panasz, a látványos magánszám, a cirkusz? Persze, mit tudhat a labdarúgás
múltjáról, valaha volt és mára erősen megfogyni látszó erkölcséről egy olyan
focista, aki jó esetben csak a nevét tudja aláírni, egy neki kiutalt csekken?
Nincs mit csodálkoznunk. Immáron végérvényesen a futballba is begyűrűzni
látszik a szép új világ, az új generációk nihilje. A fiskális szemlélet, amikor
pénzért bárki bármire kaphatóvá (eladhatóvá) válik.
Könyvtárakban még olvasni lehet focistákról,
akik adtak magukra: például megfésülködve futottak ki a pályára.
Mondaná most valaki: röhej, ez nem fontos!
Dehogynem!
Nézzék meg a mostaniak jó részét! Mintha valami underground punk-banda debütálna. Ha nem lenne rajtuk
egyen-címeres mez, az első közeg megbilincselve kísérné be őket az őrsre. És az még hagyján,
hogy a külalakjuk emberalatti! Nagyobb baj, hogy az aranylábú csirkéknek a
gondolkodásuk sem evilági.
Zömmel nagy az arcuk, pofáznak, kényeskednek – már nem
sportolóként, hanem dédelgetett sztárként viselkednek - mint akiknek mindent
szabad. Olykor harapni, olykor visszaszólni, olykor mell-döngetve az igazat
bizonygatni, miközben mindenki tudja, hogy hazudik. Elhiszem, hogy a bíró nem
tévedhetetlen. Sőt. Mégis: nem lehetne visszacsinálni a sport kőbe vésett
eszméit, míg valóban nem lesz késő? (Vagy ez már meghaladott, halott dolog, költői a
kérdés?)
A minap birkózó-meccsen voltam a kanizsai gyógyfürdő sportcsarnokában. Régi vágású, hajdan volt birkózók gyűrűjében szurkoltunk a mieinknek. Az egyik
összecsapás végén egy sötét képű algériai – miután alulmaradt – nem volt
hajlandó lekezelni sem a bíróval, sem az ellenfelével, durcásan indult lefelé a
szőnyegről. Nem értek arabul, de egy emberként üvöltött neki a csapata,
miközben az edzője nemes egyszerűséggel egy tasli kíséretében visszalódította a
kezdőkörbe.
Sokat megélt öreg birkózó barátom erre csak annyit jegyzett meg:
- Na,
ezt sem fogják egy darabig a válogatott színeiben külföldre vinni.
Hát, ha szégyent hoznak ránk, így kéne dajkálni a nemzeti tizenegyekben
arcoskodókat is.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése