TIZENEGY PIROS EMBER

Hétfői írásom, ami csütörtökön jelent meg.

Még hogy vezércikk! Még hogy közérdekű meg szép is legyen! Kár a gőzért! Ezekben a napokban-hetekben úgyis minden a fociról fog szólni… Ettől nagyobb magánügyet, ami közügy is egyben, úgysem lehet most találni. Hát persze, hogy a vezércikk sem íródhat másról. Kedd délután végre-valahára kifutnak a pályára a címeres mezbe bújt legényeink, és csak remélni tudjuk, hogy a meggyszín-piros gúnyás magyar válogatott a debütáló meccsén nem fog csalódást okozni: jó lenne győzelemmel kezdenünk az osztrákok ellen. Annál is inkább üdvös lenne megverni őket, mert hírlik: a sógorok nem mennek a szomszédba egy kis előzetes mocskolódásért. A minapi bécsi sajtó egyenesen a jó és a rossz párharcaként értelmezte a találkozót. 

Gondolom kitalálták, hogy már megint mi vagyunk a gonoszok, a nácik, a kirekesztők meg az antidemokraták… Mintha Magyarország lenne Mordor vidéke, a Bécsi medence meg kicsiben az angyalokkal tömött mennyország. Pusztán emiatt is megérdemelné az osztrák kompánia a magyar győzelmet. Remélem Geráékba szorult annyi szufla, amennyi elegendő lesz megmutatni a fenekedő ellenfélnek: attól hogy pampognak, még a magyar tud(hat) focizni. A pályán legyen nagy az arcuk, ne a sajtóban üzengessenek.

Aki ennyire osztrák, mint Ramazan Özcan, Aleksandar Dragović, Garics György, David Alaba, Marko Arnautović, Zlatko Junuzović, Rubin Okotie, Marc Janko, annak álmából riadva sem biztos, hogy a labanc himnusz első két sora az eszébe villanna… Meglátjuk. Mire a friss Új Kanizsai Újság megjelenik már okosabbak leszünk. Vagy az elégedettség, vagy a kiábrándultság fog dúlni a férfiúi keblekben. Pedig ránk férne egy kis sikerélmény! Negyvennégy éve nem rúgott labdába magyar játékos Európa Bajnoki gyepen, s bár a generációm nem tegnap jött le a falvédőről, a legutolsó ilyen rangos meccset is csak másfél-kétéves csecsemőként szurkolhattuk volna végig, ha ragaszkodtunk volna hozzá, ami persze nonszensz. Akkoriban egészen más foglalkoztatott bennünket. Anyánk teje, a tiszta pelenka, a pempő meg a mély álom. Jóllehet azóta eltelt bő négy évtized, a labdarúgás mit sem vesztett a népszerűségéből. Igaz kicsit korruptabb lett, botrányok tucatja rázták meg úgy a nemzetközi szövetséget, mint a fogadóirodák tájékát, és az átigazolások is menetrendszerűen ordenáré disznóságoktól szaglanak. Hiába. Ha valami gyanúsan sikeres, ha nagy pénzek áramlanak keresztül rajta – borítékolható módon gazemberség van mögötte. 

Nincs mit szépíteni. A sportot, vagyis jobban mondva az élsportot elég régóta behálózta a biznisz. A tévé előtt szurkoló jámbor néző persze ennek az ellenkezőjét szeretné hinni. Kéne hogy legyen némi betyárbecsület, kurázsi a fiúkban, ezekben a szidni- és szeretni egyaránt való aranylábú csirkékben, hisz némelyik sztárjátékos akkora pénzeket tesz zsebre, hogy idehaza annak töredékéből nemzedékeknek lenne elvetve a gondjuk. Ennek dacára, vagy éppen emiatt a mai labdarúgás lassan inkább hasonlít az ókori gladiátor-játékokra, semmint arra az örömmel teli viadalra, amit még a pesti grundok szelleme vitt a világ élvonalába, amikor még méregdrága stoplis-cipők helyett mezítláb rúgták a rongylabdát az árokparton éppen úgy, mint a brazil strandok homokfövenyén, vagy a latin-amerikai nyomortelepek fojtogató porában. Nosztalgiával emlegetjük az akkori magyar válogatottat, ám ha őszintének kell lennem, bevallom: nekem régóta a púpomon jön ki a 6:3 fölemlegetése, a Puskás-éra folyamatos hozsannázása. Mert szép volt, de elmúlt. Ahogy nem lehet a nászéjszaka gyönyöreiből az aranylakodalomig eléldegélni, úgy az sem járja, hogy még mindig a hatvan évvel ezelőtti dicsőséget mantrázzák a szakkommentátorok, miközben akkorát fordult a labdarúgás világa, hogy a jó Minarek Ede – tudják, Garas Dezső felejthetetlen figurája a Régi idők focija című filmből – csak hümmögne és a borzalmas, bokáig érő kabátjába temetkezve pislogna. De hogy ne csak szapuljam a labdarúgást, illik szóba hozni a foci egyetemes erényeit. Ahogy a guruló bőrlabda összekovácsolja a tömegeket. Átnyúlik a nyelvi határokon, átível nemzetek, sőt mostanában fajok fölött is. Ki hitte volna például, hogy a magyar válogatott csatára egy zentai szerb legény lesz? Ugyanígy soha a legvadabb álmomban nem gondoltam volna – és ez egy ideje Moszkva környékén is erős fejtörést okoz –, hogy miként kapott helyet az orosz nemzeti tizenegyben egy néger? Ettől már csak egy tyúklépés a hajdani viccek világa, amikor Szerjózsáék pirosra mázolják a holdat, majd az amerikaiak kiírják rá nagy fehér betűkkel, hogy Coca-Cola… 

A hetvennyolcas argentin világbajnokságra már én is emlékszem, volt is egy kék-fehér kabalafigurám, de aztán úgy alakult az élet, hogy elmaradt mellőlem a foci. Nem sikerült törzsszurkolóvá válnom, olyan rajongóvá, aki vasárnap délutánonként a népkerti pályán rázza a biciklipumpát az ellendrukkerek irányába, s hangja rekedéséig biztatja a hazai csapatot télen-nyáron, ha győzelemre, ha vesztésre állnak: akkor is. Kell egy adag fanatizmus a focihoz, kétségtelen – anélkül nem megy, tán a labda sem gurulna. Csak a helyes mérce megléte ugyanilyen fontos. Szóljon a meccs a labdarúgás szépségeiről, és ne az önjelölt törzsgárdák utcai balhéiról. Legyen sportbarátság, gólöröm, mezcsere, hirdessenek győztest és szomorkodjon aki kikapott: de ha lehet mindez erőszak nélkül, a lovagiasság szabályait betartva valósuljon meg. A pályán dőljön el egy meccs, ne az utcán. Enélkül is van elég ok aggodalomra. Csak nagyobb baj, lőporszag ne legyen! 

Hajrá magyarok!

Pósa Károly
(Új Kanizsai Újság eheti vezércikke)