Napok óta vannak balhék minden irányba. Egyesek szűzlányként csodálkoznak azon, hogy Szerbiában a külvilág mérvadó tényezői szerint is demokratikus választás zajlott. Szemben az ő fejükkel, meg a párhuzamos univerzumukkal, ahol diktatúra tombol.
És mégis mozog a Freud...
Jut belőlük abba a kisvárosba is, ahol élek. Vezényszóra olykor itt is
őgyelegnek pár tucatnyian. Noná: ma ők a demokrácia, a pluralizmus, meg a
sajtószabadság védelmezői. Amit csinálnak, egészségügyi sétának, tüdőtágításnak
nem rossz – hát egyelőre rájuk hagyják a dilit a népek.
Nem tudni miféle zugokból, vagy melyik kő alól másztak elő, ám láthatóak, és kéretlen zajkeltéssel ugyan, de hallhatóak is. Mondják azt, amit
a szájukba kapnak. Tesznek egy laza kört a közponban, csöppet fesztiváloznak,
majd szépen hazamennek, az esti sorozatfilmet le ne késsék. Kis város ez kérem,
itt a forradalom fáklyája is takaréklángú, szerény mécseske. Gyenge a fénye. Nagyobb
a füstje, mint a lángja. Csak a koromja zavaró. Viszont az könnyen levakarható.
Mégis: kész szerencse, hogy van ez a belső piacunk kínálatából verbuválódott
kompánia, hisz a Sas-kabaré szilveszteri adása sem szokott ilyen szánalmasan mókás
lenni. Elnézegetve igazán jól lehet szórakozni rajtuk, merthogy a közösségi
portálra újsütetű Che Guevarás revolúciós szokásként kiposztolják a saját
dicsőségüknek vélt csoportképeket. Azokon aztán ámulhatunk.
Van annak pikantériája, amikor egy drogdíler viszi büszkén a MI DOLGOZUNK,
TI LOPTOK táblát. (Megnézném, hány év is van a munkakönyvében.) Mindenesetre
erősen áthallásos a lényegi dolog, nem mentes az allúzióktól.
A többi sem kismiska. Különösen a kommunizmust éltető újkori ivadékok a meghökkentőn
viccesek. Ahogy „szelfiznek” a „szabadság” szobornál, amin – kínos logikai és
morális öntökönrugásként – pont az eszmerendszerük áldozataink listája
feketéllik. Némelyik kései tinédzser elvtárs olyan hithű, hogy a nagy Sztálin
horkolását tette a mobilja csengőhangjává.
Buzgalmárok nyomulnak a magyarországi Jobbik párt szlogenjével? A rézangyalát! Ennyire
„benáculni” tetszettek, vagy csak a megrendelő szponzor a közös? Amilyen a
Mozgalom, olyan a tagság. Mint a görögdinnye. Kívül zöld, de belül vörös. Kis
fekete föltrianonozott magokkal. Vagy ha éretlen a belbecs, akkor rózsaszínben virít a tagság.
Szép, filozofikus perceket okoznak. Elvégre ritka, amikor egy rakáson a
kicsiny „népünk lelkiismerete”, a „progresszió”, s mindkét kezünk ujjain
studírozhatók azon jelöltek, akik a jövőnket majdan igazgató közéleti mártírok
óhajtanak lenni. Együtt vannak, abban a hiszemben, hogy valami hasznosat
művelnek. Egy rakáson, és tudható, a kora esti sötétben bármilyen rakás mintha mindig kicsit
nagyobbnak látszana.
Vegyük sorjában őket. Elég hozzá a suta kezünk.
Ez egyszer már elment orvvadászni; ez a stüszi már sokszor meglőtte szarva
közt a tőgyit; erről tudjuk, hogy amit ér azt mindig hazavitte, meg most is hazaviszi;
ez főzi az egészet; a többi meg szépen megeszi. És itt van vége a történetnek,
jóéjszakát gyerekek. Aki nem hiszi, utána sem kell járnia, mondom, kis város
vagyunk, régtől világos minden.
Azért zavarba ejtő ám, némileg kicsit groteszk látni, ahogy a Magyar Gárda
itteni rajongójától az édesanyja által kitartott életművészen keresztül a
meggyőződéses titóistáig az összes meggymagvitéz kontraszelektív módon egy
nyomtávon halad. De az aktuális hőzöngésük a vizuális tartalom humorán túl, sok
egyéb említésre érdemes elemet sajnos még így sem tartalmaz. A minap egy
általános iskolai osztály létszámát produkálták. (A hasra csapottan általuk bemondott
létszám kábé annyira hiteles, mint a 98 centiméteres jereváni platina méterrúd…)
Ennyi forradalmárral nemhogy a Téli Palotát, de a Péró bácsi rozzant
vályogviskóját sem tudnák elfoglalni. Még jó – mondta a Szemölcs sógor – hogy
az Auróra cirkáló per pillanat nem ér rá, mert a tüntetők elszántabbja már a
lövegtornyait fordította volna a reakciósan klerikális húsvéti kirakodóvásárunk kapitalista bódésora ellen…
Elnézve az ismerős, meg a túlnyomórészt ismeretlen arcokat – a vidékről, és
Szabadkáról importált bozótharcosokat – ha kicsit drágább pénzérme lennék, nem
érezném magam biztonságban közöttük. Furcsa, hogy egyiket sem kínozza az a
kérdés: vajon mi értelme van a produkciójuknak?
Rájöttem: biztos ismerik a történelmet.
Ugyanis egyszer Caligula római császár is háborúba
küldte csapatait a tenger ellen.
(Az
említett
potentát ugye nem a józan eszéről vált ismertté.) Mit ad isten, a hadjárat
végén tengeri kagylókat hozatott velük vissza harci
ereklyeként, ami – akkor, szerinte – a Neptunus isten ellen aratott győzelmét
jelentette. Nagyjából ennyire komoly a Magyar Mozgalom, meg a leszerepelt szerb oppozíció mostani lázongása is. Akinek szeme van láthatja: már a többi helyi ellenzéki
erő sem cseresznyézik velük egy tálból. Nem beszámítva az egy darab „függetlent”.
Nyilvánvaló, az UKROK-ban maradt annyi ízlés, ráció, hogy a vállalhatatlan,
meddő zavarkeltés miatt nem hajlandó lejáratni magát. Mert ezeknek valós
eredmény híján trófeaként manapság már nem kagylókra, hanem csak sípokra, meg
üres dumára telik.
Devalválódik az egész balhé. Ahelyett, hogy értelmes emberként – vagy
legalább politikusi, közéleti mivoltukban némi szakmaisággal fölvértezve –
kezelnék a fennálló helyzetet, már megint nem az ország, hanem csak a saját
problémájukat akarják kezelni. Nettó demagóg módon.
Túlkínálat van belőlük, meg a hisztijükből, meg tüntiből is. Budapesten,
nálunk, meg Belgrádban is.
Az egészben az a biztató, és megnyugtató, hogy nálunk a városban nagy
fölfordulást nem okoznak. Alkalomadtán fegyelmezetten, alakzatban haladnak.
Így, ebben a sorrendben majd tessenek szívesek sorszámot igényelni
Ursula nővértől.
