Telefon

Telefon - rajz
toll, tus

Volt idő, amikor még a telefont sem ismertem. Emlékeim szerint óvodás koromban láttam, hallottam először, hogy a környezetemben telefonál valaki. Jobb módú szomszédunk használta. Az utcában egyedül nála volt bevezetve, ha nagyon, de nagyon fontos ügyet kellett intézni - neki szóltak a népek. Általában már csak akkor, ha élet-halálkérdésről kellett dönteni. Kicsit szégyenkezett az, aki más házában volt kénytelen félhangosan intézni privát dolgait. (Vicces, hogy ma meg az utcán, boltban, a péknél, meg mások füle hallatára ordibáljuk ki a legintimebb történéseket.)

 Másodikos koromban volt először a kezemben egy nyilvános, utcai készülék kagylója. Tárcsázni persze nem tudtam. A tanító néni hívta az iskolát, ahol a szüleim vártak. 1978 meleg augusztusa járta. A tengeren nyaralt az egész osztály és egy adott időpontban az aggódó apák, anyák pár szót beszélhettek a csemetéikkel. Aztán jöttek a nyolcvanas évek. Akihez bekötötték a kábelt úriembernek számított. Vastagon meg kellett fizetni. Nem a telefonszolgáltatás volt drága, hanem a megvesztegetett postai főnökök gázsija verte a csillagos eget. Két-háromezer német márkát is elkért némelyik öltönyös gazember. Legalábbis ilyesmit suttogtak Kanizsán. Ehhez képest röhej, hogy mára sorra jelentik ki a vezetékes telefonokat. Nincs rájuk igény. Már a mosóporos dobozba is tesznek ajándék gyanánt egy tetszetősebb mobiltelefont. Akkor meg minek? Úgyse használják már másra, mint néha, a házban elkeveredett, valahová le- és elrakott, vagy zsebbe felejtett egyéni mobiltelefont csörgetik vele.

Ezen morfondíroztam, míg szombaton az Astoria előtt sétáltam. Kerestem az ismerős telefonfülkét, aminek a tetején vadul ráztam Magyarkanizsa zászlaját. Jó kis forradalmi hangulat uralkodott éppen, taknyunk-nyálunk egybelógott a könnygázfüstben, miközben a Gergényi pribékjei vaktában gumilabdacsokat lődöztek a tömegbe… Folyt a vér, a veríték, meg a könny: hogy vigyoroghatott a nagy megmondó Churchill.

A piros fülkét azóta eltávolították – gondolom, a pesti városvezetés is ésszerűségi okokra hivatkozva számolta föl a múlt e jeles, sokat megért köztéri kellékét. Ha egyszer unokám lesz, biztos föl fogja húzni a szemöldökét, amikor megpróbálom neki elmagyarázni, hogy régebben mekkora szükség volt a nyilvános telefonfülkékre. Véli majd szegény, hogy viccelek vele…

Pk

„Frászbúk”

Avagy: miként csinál belőlünk agyhalottat az internet?

Emberrel még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy szeret várakozni. Sietős világunkban általában minden percünk drága. Ha visszaélnek időnkkel, és olykor kénytelenek vagyunk várni valamire, azonnal feszültté válunk. Úgy érezzük, mintha meglopnának bennünket. Elég, ha csak a közlekedési lámpa pirosra vált, vagy a kasszánál kicsit nagyobb a sor, vagy a hivatalban pont kávészünetre érkezünk: máris tétlenségre kárhoztatottan dühöngünk, szívjuk a fogunkat.

Aztán vannak olyan helyek, ahol a várakozás szinte törvényszerű, ahol zokszó nélkül kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy az élet játékszabályai fölülírják a gyors, kényelmes megoldásokat.

A minap egy ilyen élethelyzet adódott. Orvoshoz voltam kénytelen menni. Kórházba, rendelőbe járni nem egy nagy kiváltság. Nem jókedvében megy oda az ember. Aki beteg, sorsát megadóan tűri, mert a baja megtanítja arra, hogy például a váróteremben eltöltött órák sem éppen hiábavalóak: némi reményt adnak. A gyógyulásba vetett hitet, amiért cserébe bárki szívesen elviseli az ücsörgés unalmát - lévén az egészség mindennél fontosabb. 

Mint ahogy az már szokott lenni, a váróteremben tucatnyi beteg várt sorára. Leültem egy üres székre és szokásomhoz híven megszámoltam hányan lehetnek előttem. A sok idős ember, nyilvánvalóan beteg, köhögő, vagy bekötözött lábú páciens között már az első mustra alkalmával föltűnt egy igen szemrevaló hölgyecske, kanárisárga kosztümben. Közvetlenül előttem érkezhetett, mert akkor ült le az ablak alatti üres székre. Bár hétköznap volt, szokatlanul elegáns megjelenésével kirítt a betegek közül. Tűsarkúban, arany ékszerekkel díszítetten, lábát összevetve egyenes derékkal ült. Fülében jó tizenöt centi átmérőjű karikák, műkörmei félelmetesek. Szoknyájának hasítéka mutatta formás combját, és a vastag smink dacára látni lehetett arcán azt a magabiztosságot, ami a szépségükkel tisztában lévő nőket minden koron jellemzi.

Míg ott nagy csöndben várakozott a jónép, nem egy maródi férfiú lopva meg-meglegeltette a szemét a tüneményen. Elvégre nem vagyunk fából...

Közben olykor ritkán nyílt az ajtó, és a soron következő bemehetett panaszával az orvoshoz.

A sárga kosztümös nő egy idő után belenyúlt márkás retiküljébe és egy lapos, szögletes tárgyat vett elő. Első pillanatban azt hittem, hogy a sminkjét fogja megigazítani tükröcskéjében. Már készültem elfojtani kaján vigyoromat, de kiderült, hogy a tenyérnyi rózsaszín akármi nem szépítő eszköz, hanem egy méregdrága érintő kijelzős okostelefon. A hölgy nekiállt nyomkodni, görgetni, ujjbegye sebesen csúszkált a képernyőn. Gondoltam sms-t ír, de nem. (Kilestem egy óvatlan pillanatban.) Internetezett. Fészbúkolt.

A történet itt véget is érhetne, minden tanulság nélkül. Elvégre alkotmányos joga bárkinek várakozás közben újságot - könyvet olvasni, keresztrejtvényt fejteni, halkan beszélgetni vagy bármi egyéb módon elütni az idejét.

Ám az igazság az, hogy a kanárisárga madám, amikor sorba került volna föl sem nézett, ült tovább a helyén és belefeledkezve az internet adta szép új világba nyomta tovább a billentyűzetet, csak úgy kocogott a műköröm az ekránon. Először csak egy bácsi ment be előtte. Aztán egy középkorú nő. Aztán már én is.

Amikor kijöttem a rendelőből megcsapott az édes parfüm illata. A menyecske még mindig a telefonját bűvölte. Szemmel láthatóan jól érezte magát. Senkitől és semmitől sem zavartatva kalandozott, tárasalgott, írta, szórta üzeneteit, megjegyzéseit az ismerőseinek. A külvilág – és saját maga baja - számára megszűnt.

Még most is ott ül, és nyomkodja az okostelefonját, ha azóta meg nem halt.

Pk