VAKNAK LÁTÁSÁT, SÜKETNEK HALLÁSÁT

Rajzomon egy délvidéki haladó demokta,
az új szóhasználattal Magyar Mozgalmas  úgynevezett civil nyargal előre
a mézzel kicsöpögtetett úton.

Ugyan még csak február idusa van, de máris lobogó tavaszi indulatok dúlnak Szerbiában.*

Föléledtek a téli üzemmódból az eddig szépen leszedált közéleti megmondók.

Ebből is kitűnik, hamarosan választások elé néz az ország. Kampány van, pörgőbb ritmusba csapott a közbeszéd.

A hétvégét a tanyán töltöm. Hál’Istennek sem a hírek, sem a közösségi portálok ricsaja nem foglalkoztat majd. Kishomok alatt elég a szél zúgása. A világ nélkülem is forog tovább.

Nem mindenki gondolja ugyanezt.

Vannak, akik kozmikus dimenziójúnak ítélik önnön szerepüket, meg a közelgő politikai megmérettetést, mindezzel ijesztő aránytévesztésről, és hozzá nem értésről téve tanúbizonyságot. Nem vesézném ki, egyikük-másikuk mekkora forradalmi marhaságot állít néha. Zsigeri meggyőződésűekkel és/vagy futóbolondokkal amúgy sem érdemes vitázni. Egy régi mondás szerint “a száján bárki messzire elmehet”.

Az igazság kinyilatkoztatása helyett inkább csak helyzetjelentést készítettem. Gondolom, nem leszek egyedül a véleményemmel. A kényszeres internetezők, a facebookhoz hozzánőttek meg úgyis a saját szájuk íze szerint nyammognak majd rajta(m). (Ennyire futja nekik, szegényeknek.)

Ha jól értelmezem a folyamatokat, akkor ismét két politikai erőtér fog egymásnak feszülni.

Az egyik a jelenleg is szervezeti egységben politizáló, gyakorlatilag egyedülálló vajdasági magyar platform (VMSZ). A másikat már nem ilyen egyszerű definiálni, lévén abban a kompániában ott van az összes megcsukott szájú, de szalonnára áhítozó vajdasági magyar politikus-jelölt. Mivel gyakorlatilag mindet ismerni, nyilvánvaló, az altruizmus mint olyant egyiküket sem jellemzi. Ellenben nyomelemekben a hatalomvágy ott van bennük, ami a sértett egójukkal, bosszúszomjukkal ötvözve űzi-hajtja őket.

Tegyük kezünket a szívünkre: hát, nem valami ütős gárda ez a fölhozatal…

Az hogy a VMSZ-nek nincs normális kihívója, az nem a párt hibája, sőt, tulajdonképpen még hátrányos is a Pásztor vezette formációnak. Az egészséges versenyszellem jótékonyan hatna.

Mindenkinek, de leginkább a vajdasági magyar választói rétegnek lenne kívánatos. Nekünk. Mert megérdemelnénk a plurális demokráciából adódó szabad választás lehetőségét.

Amiért a VMSZ-szel szemben nincs komolyan vehető, valódi megoldásokkal előrukkoló politikai ellenfél, arról leginkább az ilyen-olyan mozgalmárok tehetnek, akik roppantul szeretnék, ha Orbán Viktor nagyot veszítene, vagy legalább a Pásztor Pista megbukna, de hát egyiket sincs mire vagy kire leváltani, tehát a demokrácia szabályai és a saját politikai érdekek okán valószínűleg maradnak is.

Ennek egyenes következménye lesz, hogy a délvidéki magyar éttermiségünk mintaalanyainak infantilis dackorszaka egy újabb fejezettel bővül majd. Amolyan szellemi hároméves gyerek színvonalon a megszokott módi szerint tovább játszák majd a sértődöttet. Toporzékolnak, mert nehezen viselik a vereséget. Óbégatnak egy sort. Ez a bevált pótcselekvés. Aztán minden alkalommal megállapítják, hogy mennyivel különbek ettől az általuk lesajnált vajdasági átlag polgártól.

Megírnak majd egy nem túl hosszú posztot, és tovább forralják az epéjüket, mert holnap is nap lesz, tenni kell a diktatúra ellen. Ami attól és azért diktatúra, mert az a sok bunkó nem rájuk, vagy az általuk favorizált siserehadra szavazott. Ha netán valahol győznének, ott diadalmaskodna a demokrácia. Egyedül az a bökkenő, hogy tagság, program, erkölcs, akarat, szervezet nélkül nincs győzelem. Kínos, de ahhoz, hogy egy közösség megszerveződjék, bizony nem kevés munka kell. Na, ettől rázza ki őket igazán a hideg, lévén pofázni szeretnek, dolgozni viszont nem. Az kevés, hogy tevőlegesen utálják a politikai ellenfelet és ha nincs érvük, akkor könyökből gyalázkodni kezdenek. Ordítják, hogy náci és már meg sem kell indokolniuk mi végre címkéznek. Mindemellett pontosan tudják mi kell a népnek: a minden koron jól bevált irigységre játszanak, mintha bizony a kisember, a széles értelemben vett délvidéki magyar nemzetrész pártján állnának. De hát nem ott állnak, hisz az elmúlt harminc év nemzetpolitikailag legsikeresebb, valódi eredményeket elérő kormányát, az Orbán Viktor vezette erőt is gyűlölik, tücsköt-bogarat összehordva olyanokkal sivalkodnak – például Gyurcsánnyal és a Momentumos bagázzsal egy követ fújva –, akiktől soha semmi jót nem kapott a délvidéki magyar közösség. Ehhez nem kell a politikát érteni: ez bizony a vajdasági magyarság körében elvitathatatlan tény. Elvégre a saját bőrünkön tapasztaltuk, mi fán terem az előző kurzusok viszonyulása a határon túli magyarokhoz. Akik a nyilvánvaló tények dacára mégis az ellenkezőjét vallják, tegyék: minden Orbánt támadó megnyilvánulásuk a VMSZ malmára hajtja a vizet, majd megköszönik nekik.

Szóval, nincs új a nap alatt. Az, hogy valaki kvázi „civil”, ráadásul „független” – már nem szopja be a társadalom. A napnál is világosabb, hogy a függetlenség díszlete mögül kilóg a lóláb.

Az meg kifejezetten szomorú, hogy a délvidéki magyarnak nevezett ellenzékiség most sem tud eredeti ötletekkel előrukkolni: kicsiben másolják az anyaországi oppozíció trükkjeit. Arra bazíroznak, hogy akinek a szemét szúrja a VMSZ (Fidesz) dominanciája, az a szavazatát dafke ellenkezésből leadja majd akár a lőtéri kutyára is, csak ne a legnagyobb formáció nyerjen (megint). Ehhez bármiféle eszköz bevethető: nácizás, rasszistázás szinte kötelező ujjgyakorlatként kipipálva. Utána meg a fasizálódás rémképeit kell sulykolni és vég nélkül nyomni, hogy rettenetes elnyomó rendszer van kiépülőben. (Mondják azok, akiknek az ideológiai elődjeik a XX. században a két legembertelenebb rendszer hangadói voltak. Balról a kommunisták (ma és nálunk a mi kutyánk kölyke jugoszlávok, akik beleborzadnak egy fölcsendülő magyar himnuszba is). Jobbról meg a napjainkban is habzó szájjal rácozó, karlendítéses, harciasan kopasz ifjak (akiknek többsége hiányos neveltetése okán öt méter szabályszerű díszlépést sem tudna kivágni, és tíz fekvőtámasztól fuldokolna). 

Ettől függetlenül időnként érdemes rájuk pislantani. Tanulni belőle, mit és hogyan nem kéne csinálni.

Mert megsúgom: nem vet túl jó fényt az említett aggodalmaskodó hölgyekre-urakra, ha lépte-nyomon irányt akarnak szabni. A többség tudniillik sosem szereti, ha agymosott birkaként minősítgetik. Értem én az elkeseredett indulatot, ami az ehhez hasonló veretes sértéseket szüli. De azt is megsúgom: ilyen hozzáállással bajos lesz szavazatokat maximalizálni.

Mindenesetre furcsa, fölfokozott, szélsőséges megnyilvánulásoktól sem mentes időszak elé nézünk. Urnazárásig késhegyre menő viták gerjednek majd, amik vasárnapról hétfőre tárgytalanná válnak. A szavazatok összeszámolása után pedig nagyjából tudható, mi következik.

Nyugodjunk meg: az is menten ki lesz számolva mennyien NEM szavaztak a Vajdasági Magyar Szövetség jelöltjeire. S mivel azt jóval kínosabb lenne beismerni, vajon ugyanabban a rendszerben, ugyanazon a választáson, ugyanazon a napon mégis hány IGEN voksot kaptak az ő kandidánsaik, így automatice azt fogják mondani, hogy a tartózkodó, otthon maradt szavazók sem a VMSZ-t támogatták. Hanem – micsoda pompás logika kell hozzá – őket… Így lesz a VMSZ borítékolható politikai többségéből már a választások másnapjára törpe kisebbség. A „megfélemlítettek”, a „félrevezetettek” tömege. Olyan silány „szavazógép”, ami egyébként – az ellenszelet fújó véleményvezérek szóhasználatában – pusztán „bégető birkanyáj” vagy szimplán a „hülyék gyülekezete”.

Az föl sem merül a túlsó politikai platform szürkeállományában, hogy aki egyáltalán nem szavazott, az rájuk sem szavazott, és kész.

És amúgy meg a délvidéki közélet csak miattuk tart itt, ahol ma. Ha nem ők lennének az alternatíva, a VMSZ kampánystábja igen nagy bajban lenne. Ezen nem akarnak elgondolkodni a kevésbé tisztelt politikai ellenfél Hölgyek és Urak?  (Nem. Nem akarnak rajta elgondolkodni. A könnyedebb ellenállást választják: a buzgalom a facebookon odaszúr – a tucatnyi kommentáló káder versengve hőbörög. A buzgalom egy-egy prominense észt oszt – mindenkinek: VMSZ-nek, vállalkozóknak, polgároknak és intézményeknek, aztán hüledezve megállapítják, hogy valamiért senki nem ugrik csicska módra a szavukra. Holott nekik azt is szabad, amit a többieknek nem: önkritika nélkül a másikat bírálgatni. Aztán csodálkoznak rajta, hogy őket nem szereti senki. Hogy a saját utcabelijeiktől sem kapnak bizalmat. Mert összeesküdött ellenük a világ. Természetesen ok nélkül.)

Abban akár egyet is érthetnék velük, a világ biztosan nem úgy fog haladni, hogy semmi nem változik. Azt viszont már erősen vitatnám, jó lenne-e, ha abba az irányba változna, amerre ők nagyon szeretnék.

                                    Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.02.14-én.

Mrs. Hisztéria

Van a családunkban egy távoli nőrokon, akit senki se lát szívesen. Amikor vendégségbe jön, már előre fél tőle a ház.

Ha megtudjuk, hogy érkezik: elszabadul a pokol.

A hírre apa – szokásával ellentétben - cifra káromkodásba fog, és a falhoz csapja a távirányítót. Anyának minden előzmény nélkül megfájdul a feje. Még a kutya is kétségbeesetten nyüszíteni kezd, akárha érezné a vesztét a hátsó udvarban.

Lehet, hogy csak képzelődöm, de ilyenkor mintha a verebek is elkerülnének bennünket.

Jön a néni? Féléretten potyog le a szilva a fáról, a kerti virágok a májusi eső után is elfonnyadnak.

Érthetetlen.

Jön a néni? Már napokkal korábban rossz kedvünk van miatta.

Szerencsére ritkán kell vendégül látni.

Van viszont egy férje, aki szegény, egész életét – évszázadoknak tűnő időt! - e kiállhatatlan távoli nőrokonunk mellett volt kénytelen elszenvedni.

Keszeg-vékony, aszott pára. Köcsögkalapot és furcsa, piros csíkos pizsamát visel. Hajdani legénykorában hangos, revolveres párbajhősnek, izgága embernek mondták, de a gyilkos természetű távoli nőrokonunk mellett valóságos papucsférjjé vált, akire némi gúnyos megjegyzés, megvető tekintet mellett sokkal inkább sajnálattal gondolunk, ha gyomorfájós kedvünkben netán eszünkbe jut groteszk kettősük.

Az, hogy senki sem szereti a távoli nőrokonunkat valószínűleg annak köszönhető, hogy ő sem szeret minket. Sem a férjét, sem a hozzátartozóit - senkit az égvilágon. Onnét tudható, hogy lépte-nyomon hangoztatja: „Ti nem tudtok úgy gyűlölni engem, ahogy én gyűlöllek titeket."
De szavak nélkül is úgy szokott viselkedni minden helyzetben, hogy megérzi bárki: a néni utálja őt, gyűlöl mindent. Egy lélekbúvár ismerősöm szerint a távoli nőrokonunknak az lehet a legnagyobb baja, az igazi problémája, hogy a világ összes teremtménye és dolga mellett – önmagát gyűlöli a legjobban.

Lehetséges.

A nőrokonunk ugyanis – bár sosem volt szép, mert a padláson cipősdobozban tartott leánykori fényképeitől nem egy egér megveszett – mostanára kifejezetten taszító jelenség, bottal se piszkálná senki. Étvágya révén jóval száz kiló fölött jár. A legenda szerint egyszer cukrászdában rekedt, és a riasztott tűzoltó-brigádnak kellett kiszabadítania egy drága karosszékből, amit lefűrészeltek a hatalmas valagáról.

Tornyos, sisakszerű frizurát hord. A haja kilónyi parkettalakktól fényes, kemény, aminek létidegen csillogásától csak a kékbe játszó fekete hajfestése borzalmasabb. Rúzsos szája egy elkenődött málnafolt a tészta arcon, és a tülöknyi orra alatt olyan sötétedő bajuszkát hord, amire bármelyik csendőraltiszt büszke lenne. Tagadhatatlan, hogy a homlokán elcsúszva éktelenkedő mogyorónyi bibircsókból kiálló három-négy hosszú szőrszál is gusztustalan, de ami végképp taszítja a kívülállót: az a szeme. Jézusom, azok a szemek! És a tekintete…  

Leírhatatlan!

Mintha az őrült Néró rövidlátó, disznó szeme nézne ránk, savószínű jegeces lébe áztatva.

Nincs azokban sok elevenség, csak annyi, amennyi a kórboncnokra szokott visszanézni, mielőtt a szikéért nyúlna.

A távoli nőrokonunk kinézetétől tételesen visszataszítóbb a jelleme.

Folyton hibát keres mindenben. Folyton megsértődik. Egész életében mindig és mindenhol másokat vádol. Saját magát áldozatként láttatja, akinek mártírsága senkihez és semmihez nem hasonlítható. A szava egy-egy kinyilatkoztatás. Kánon, megfellebbezhetetlen akarat. Jaj annak, aki ellenvéleményen van! Ha valami kényszerűség, vagy puszta udvariasság okán igyekeznek a kedvére tenni, a szája íze szerint beszélni, akkor sem nyugszik: addig keresgéli mások szemében a szálkát, mígnem okot talál a duzzogásra. 

Apa szerint a távoli nőrokonunk kifejezetten élvezi, ha hisztériázhat. Neki ez a lételeme kisfiam, szokta mondani apukám, s ilyenkor megsimogatja fejemet, majd hozzáteszi: ha nem duzzoghatna, pukkadozhatna és vádaskodhatna - valószínűleg már régen meghalt volna.

Ám a raplis nőrokonunk egyelőre nem a halálra készül.

Mostanság sorra járja a rokonságot, és kisebb-nagyobb összegeket kér kölcsön.

A hozzátartozók, pedig a békesség kedvéért inkább fizetnek, jóllehet tudván tudjuk, hogy sosem lesz az visszaadva… A múltban már többször pórul jártunk vele. Ahogy a pénzt elteszi, azonnal megváltozik a társalgás hangneme és – mindenki legnagyobb keserűségére -, rossz szokásához híven teli szájjal kritizálni kezd boldog-boldogtalant. Kioktatja a házigazdákat, pöröl a szomszédokkal, és röpke óra alatt képes összeveszni a környéken lakókkal. Aztán persze megsértődik. Dúl-fúl, kékülő pofával rikácsol.

Egy ízben anyukám próbálta csendes szóval csitítani, hogy tán egy kicsit közös a felelősségünk a hibáinkért, de csak azt érte el vele, hogy a hisztériázó néni ott helyben lehordta mindennek, és utána anyu sírva mosogatott a konyhában. Miután kidühöngte magát, látványosan, hangos lamentálással, gyakran fenyegetőzve teszi be maga mögött a kiskaput, hogy kihűlt helye után még napokig rossz legyen az ott élők közérzete.

Az önmagával meghasonlott nőrokonunk pedig egyre-másra látogatja a népes családunkat.

Jön a néni! Húzza maga mögött csontsovány, akaratlan bábú hórihorgas férjét, akinek életét és vérét már elszívta.

Nőrokonunk köszöni szépen, egészséges. Ám ahogy öregszik, egyre gyilkosabb a kedve. Alig mernek neki ajtót nyitni.
Hírlik, most a Szakály-háznál rugdossa a nagykaput.

Pósa Károly

    Magyarkanizsa, 2014. 01. 21.