2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bosznia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bosznia. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. december 9., péntek

BOSZNIA : ÚJRATÖLTVE - 7. (befejező rész)



  

 – Uccs! – kisgyerekkoromban klikkerezve – a gyengébbek, illetve a finomabbra hangoltak kedvéért: üveggolyózva – ezt a bűvös szót süvöltöttük, amikor utolsó dobók akartunk lenni. Hát, most ez a cikksorozatom utolsó dobása. Uccs.
A vége felé érve mondandómnak, stilárisan elkélne egy kis összegzés. Mi – nagyon okosnak, kiműveltnek és intellektuálisan föltupírozottnak hitt emberek – amúgy is szeretjük levonni a tanulságot. Mindig mindenből okulni akarunk. Pedig ha valahol a sok bába között elvész a megszületendő igazság, akkor az a hely bizonyosan Bosznia lesz.
Ezért ennek az élménybeszámoló ciklusnak a záró epizódját ne vegye senki készpénznek (noha lesz benne szó árakról). Inkább amolyan cinkos kikacsintásnak. Hátha a kis színes történetekből, egy-egy ásónyomnyi leletből, fölszínre fordított átélt jelenetből mélyebb, átfogóbb kép rajzolódik ki Boszniáról, mint egy – a témát miszlikbe analizált –, szociográfiai igénnyel kimunkált tanulmányból.
Amikor még Boszniát csak hírből tapasztaltam, Robert Musilt olvasva már akkor heves ellenérzéseim voltak a zseninek mondott író téziseivel kapcsolatban. A kötetei külsérelmileg megsínylették a dobálózásomat. Különösen a „tulajdonságok nélküli ember” miatt, amit a Monarchia akkori ellenlábasait folytatva ezek a mostani, destruktív szellemi örököseik is az egekig magasztalnak. Hol másutt? Legfőképpen Közép-Európában, erős bizonyítékaként annak, hogy Freud sem véletlenül Bécsben kezdte a praxisát… Köztudott, hogy a derék Musil osztrák bakaként a Nagy Háborúban eleget vitézkedett a balkáni hadszíntéren, ezért ha akkoriban szeme-füle, meg szíve-lelke van, ha igazán empatikus figura lett volna, soha eszébe nem jut Császári Őfőméltóságának az alattvalóit „tulajdonságok nélkülinek” titulálni. A bosnyákok ugyanis – amúgy befejezetlen – írásának az ékes cáfolatai. Nemhogy karakter híján lennének, inkább nagyon is tarka jellemrajzú, temperamentumos, olykor ambivalens viselkedésű és mégis egyedi módon, megkülönböztetett értékrenddel bíró emberek. A szkepszisbe, nihilbe fulladó nyugat-európaiakhoz mérve ők még ma is a megtestesült egzotikumnak tekinthetők. Ha ismerőseik között netán akadnak olyanok, akik katonaként bosnyákokkal cimboráskodtak, kérdezzék meg tőlük, igazam van-e? Fogadjunk, hogy nem kevés példával tudnak majd igazolni.
Szarajevó sikátorszerű kis utcácskáival összepántolt központjában – nem tagadom – majdnem minden éjjel elevett a fene kocsmázni. Így hát a sokadik kiránduló nap vége is egy Baš Čaršija szívében pulzáló parányi lokálban talált. Előző napi portyámon kifigyeltem: volt odabent sörcsap. (Említettem már, Boszniában nem árt terepszemlét tartani, mielőtt beül valahová a szomjúhozó utazó. Nem mindegy ugyanis, hogy narancslés lesz-e a buli, vagy kicsit fölnőttesebb.)  A kiskocsmát Zlatan bátyó tartotta. Hatvan körüli vén júgó rockerként motoros-szögecses bőrkabátban mosogatta a krigliket. A helyiségbe ha tíz ember befért. Aznap este – valamivel éjfél előtt – benyitván, csak egy párocska ücsörgött a bárszékeken. A söntés túlsó végébe húzódtam, ne zavarjam a meghitt társalgásukat, ámbár így is csak kétlépésnyire voltam tőlük. Szürcsölgettem a korsómból. Jobb híján a telefonomat simogattam, mint mostanában, ebben a kommunikációtól pezsgő érában teszi az a sok nyomorult, egyedül hagyott ember, akiknek elvonási tüneteik lesznek, ha fél napig nincsenek a facebookon. Tíz perc sem kellett, átszólt hozzám a fiatalember: 
 – Bocsánat, uram – mondta tisztelettudóan – miért ül ott egymagában? Jöjjön, telepedjen ide mellénk, beszélgessünk. Én Denis vagyok, a menyasszonyomat meg Zoricának hívják.
 Bevallom: a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam. Engemet, a vadidegent meginvitáltak a társaságukba, csak mert magányosnak ítéltek!? Azóta töprengek rajta, és belepirulok a fölismerés szégyenébe, hogy valószínűleg én még soha az életben nem gyakoroltam ekkora gesztust hóttismeretlen embertársam javára. Ami nekik volt fölfoghatatlan, az eleddig nekem nem számított. Ez a jótét, szívélyes, és nagyon emberi gondolkodásmód nagyon szíven ütött. Mái napig rágódok rajta. Aztán persze átültem hozzájuk. Hajnali kettőig beszélgettünk arról, hogy jegyben járnak, lesz esküvőjük. Elmesélték, miként képzelik el a közös életüket. Ezerféle módon tudtomra adták, hogy átutazó, magyar turista létemre is teljesen egyenrangú embertársuknak tekintenek. Őszinték és kedvesek voltak. Megindító élményként tekintek vissza a velük átdiskurált éjszakára.
Szerét sem tudom, hány hasonló alkalom adódott, amikor a bosnyákok között járva a jóságuk, az emberszeretetük megmutatkozott. Elsőre eltársalogtak velünk a pincérek, a benzinkutasok, a bennünket útba igazítókkal együtt viccelődtünk. És általában: soha nem botlottunk olyanba, aki emlékeztetett volna arra a nagyon ismerős, már-már megszokott, rideg elutasításra, ami a jóléti államok kimért embertípusainál tapasztalható.   
Az ottaniak meggyőztek arról, hogy Boszniába érdemes visszamenni. Még az ilyen szűk mellényű, lapos zsebű alakoknak is van ott keresni- és találni valójuk. Hisz a szerbiai árainkhoz viszonyítva is körülbelül 10-15 százalékkal, vagy akár egy harmadával is olcsóbbak a termékek. A KM, konvertibilis márka feleannyit ér, mint az euró. Átszámítva az árakat, szinte minden olcsóbban kapható.
Hisz az ottaniak szegények. Csak a szívük az, ami irigylésre méltóan gazdag.   

 Pk 

2016. december 2., péntek

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (6)



Hercegovina
Čitluk, Međugorje, Mostar környéke – s ez kis túlzással az egész Hecegovináról is elmondható –  arról jellegzetes, hogy nincsen benne semmi jellegzetes. Kő hátán kő. Kavicson kavics. A föld vörös, korán kiég benne a fű. Az Adria közelsége miatt inkább esősek a telek, hogy utána a nyarakon pirosra sülhessen a vándor, az átutazó turista, vagy a keresztény zarándok. Nem véletlen, hogy a hajdani Jugoszlávia legforróbb klímájú városaként éppen Mostart emlegették. Egy lapos katlanban helyezkedik el, jó száraz szelek nyargalnak végig rajta. Az égbolt valószínűtlenül kék. Sehol egy felhő. Ha lenne akkora tojás, augusztus némelyik napján a Teremtő rántottát bírna sütni, mikor éhes kedvében ráüti Mostar platnijára.
A kopár táj ellenére Hercegovina szerte zajlik az élet.
Az út mentén kiskertek, gyümölcsösök sorakoznak, s a mellékutakról traktorok, munkagépek robognak el mellettünk. Meglehetősen sok szőlőültetvényt látni. Alighanem a környék híres borai onnét származnak.  A hercegovinai dohányt már a Monarchia idejében is számon tartották. Ezen kívül csak satnya kukoricások vannak. Amikor megállunk tankolni egy benzinkúton, nem bírom megtagadni a tanyás paraszti ősök szellemét: titkon hátra megyek, hogy közelebbről is megszemléljem a talajt. A tenyeremben elmorzsolt rozsdaszín, durva szemcsés földhöz viszonyítva a bácskai dűlőutaink alapozásához használt töltőanyag is gazdagabbnak tűnik. A benzinkútra viszont panasz nem lehet: úgy ellátottságban, mint színvonalában bármelyik Európa Uniós szabványnak megfelelne.     
Ám a körülötte kirajzolódó település képét meghatározó lakóházak – mint a Balkánon szokás –, jobbára ötlettelen, emeletes, padlásszobás épületek. Típustervek eredményei. Zömük a befejezetlenség látszatát kelti. Alig némelyik van bepucolva, egyedibb, igényesebb építményt csak nagy ritkán pillanthatunk meg.
A házakon, a köztereken, a középületeken sakktáblás horvát lobogó virít. Bosznia legdélkeletibb fertálya Zágrábra veti vigyázó tekintetét. A boltok, a gyógyszertárak, de még a kávézók, kocsmák is horvátul hirdetik magukat. Véletlenül sincs cirill betűs kiírás. Ritkán lakott vidéken járunk. Nem csak a közelmúltban zajlott háború, hanem inkább a kilátástalanság miatt ürülnek az utcák, fogyogat a régió népe. Erről már legújabb interjúalanyunk – Davor – tájékoztat bennünket, akivel egy presszóban telepedünk le, kényelmes fotelekbe. 

A ćuprijai Kriva folyócska
 Davor vállalkozó. Panziói vannak. Hol másutt? Međugorjéban. Jól szituált, középkorú üzletember. A fia épp azon a napon szerezte meg a diplomáját Splitben, valami mérnöki szakon, ezért apai büszkeségből is gáláns vendéglátónknak bizonyul.
Szőrmentén faggatjuk, megfontoltan válaszolgat. Látszik, nem az a gyorsan megnyíló fajta. Igen, sok probléma van Boszniában, mondja. Ő horvát, és amerre a szem ellát – itt körbeint –, ez mindig horvát föld volt, és az is marad. A második világháború idején ez a környék a legvadabb usztasa fészeknek számított. Tito ezért meg is büntette őket: fél évszázad alatt alig fejlesztették az ipart, az infrastruktúrát. Lassú elszegényedésre ítélték az odavalósiakat. Meg is lett a hatása. Már a ’60-as években nagyon sokan elvándoroltak. Kimentek nyugatra dolgozni, főleg Németországba. A boszniai polgárháborús horvát részvételt jobbára az a generáció finanszírozta. A maradottak meg harcoltak. Hol a szerbek, hol a bosnyákok ellen. De Davor szerint Mostarnál végül összefogtak a szerbekkel: naná a közös ellenség – a bosnyákok ellen... Döbbent arcunkat látva egy félmosollyal csak annyit fűz hozzá: ilyen a háború… Jobbnak látunk témát váltani. Davor kisebbik fia a Föderáció ifjúsági fociválogatottjának kerettagja. A meccsek előtt Szarajevóba megy fölkészülésre, de egyre kevésbé fűlik hozzá a foga. A bosnyák – muszlim – csapattársai heccelik, folyton zaklatják. Persze a horvát származása okán. Hát a szerbek? – bukik ki belőlünk önkéntelenül. A szerbekkel nincs bajunk, mondja Davor. Van saját országrészük, csináljanak ott, amit akarnak, minket nem érdekelnek. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Viszont a szarajevói bosnyák hatalom csípi a horvátok szemét. Davor ingerülten sorolja a központi utasításoknak, a méltánytalanul kivetett adóknak, járulékoknak, a vállalkozókat sújtó büntetéseknek a bosszantó megszaporodását. Némi joggal érzik úgy a horvát entitás lakói, hogy a bürokratikus Szarajevó feji a szülőföldjüket, és a befolyt pénzekből meg másutt fejleszt, a muszlimok lakta vidékeket gazdagítja. (Ismerős a módszer, ugye?) Végül egy plasztikus példával illusztrálja vendéglátónk, mekkora elszántság munkál a hercegovinai horvát emberekben: „Nézzék, én nem vagyok milliomos. De nagyon sok embert ismerek. A honfitársaim mind úgy gondolkodnak, ahogy én. Ha százezer euró lenne az összvagyonom, és egyszer úgy hozná a sors, hogy Hercegovina függetlenné válhat a szarajevói Föderációtól, én az első szóra odaadnám érte kilencvenezer eurómat. A többiek ugyanígy. És eljön majd az az idő, meglátják. Ami horvát, az horvát lesz.” Hörpöljük a kávét, kissé kínos a csönd. 
Nyomasztó gondolat telepszik az asztaltársaságunkra.
Újfent igazolást nyert a gyanúnk: a boszniai balhé még korántsincs lerendezve. Hamu alatt ott izzik a parázs. Ki-ki a saját sérelmét hangoztatva készül a folytatásra. Boszniában a fegyverek most hallgatnak. De már újratöltötték őket.       
Pk

2016. november 26., szombat

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (5.)

Kávé lesz

Ottlétünk alatt, az újságíró-szakmai etikett szerint igyekeztünk kerek egész képet alkotni Boszniáról. Ennek egyik föltétele volt, hogy mindhárom entitást végigjárva az érintett feleket meghallgassuk. Így a szerb és a bosnyák valóság megismerése után leruccantunk Mostar környékére is, hogy a Neretva alsó folyásánál a jobbára horvátok lakta régió mindennapjait dokumentálhassuk.
Csípős hajnalon indultunk. Hercegovina felé lépte-nyomon vízduzzasztók, mesterséges tavak szegélyezik a kanyargós utat. Vízerőművek sorjáznak egymás után. Lélegzetelállító a táj szépsége. Egyre kevesebb a növényzet, száraz, mediterrán jellegű a vidék. Mind gyakrabban látni pálmafát. Nem csoda. Csak egy-két órányi autózásra van a tengerpart. A vadregényes szurdokokban leírhatatlan türkizes-zöld a bennünket kísérő Neretva szalagja, aminek báját még inkább kiemelik a fehér, karsztos sziklák. Egy ismeretlen, út menti – Bradina nevű – falucska kávézójában megállunk pihenni. A kávézó tulajdonképpen csak egy rozzant bódé, de szó szerint. Odabent, mintha egy kusturicai cigányos film kulisszái közé csöppennénk. Két-három asztalka, koszos terítővel, vas székekkel. Félszáz éves füst és dohszag eszi a lambériát. Idehaza hamarjában ennyire lepusztult csehót példaként sem tudnék fölhozni, pedig – kérem, higgyék el – tapasztalatból tudom: szutykos lokálból akad mifelénk is egynéhány. Igazi bögrecsárdában vagyunk. Az élemedett korú gazdasszony nem sparherten, hanem parázson főzi a feketét. Mert kijár az idegennek a tisztelet, a palack sörök mellé majdnem adna poharakat is, de látva a körülményeket szabadkozva elhárítjuk. A néni kihozza a kávékat, majd átmegy a szomszéd bódéba. Pár perc ismeretség után már fiaimnak (!) szólít bennünket. Akárha öreganyámat látnám. 

Burek lesz

Burekot kell csinálnia, mondja, mi meg zsurnaliszta szimatot kapva utána megyünk. A „konyha” ha lehet még borzalmasabb a „kávézótól” is. Ilyen nyitott szabadkéményes tűzhelyet utoljára egy kiszuperált kovácsműhelyben láttam. Igaz, ott mintha nagyobb lett volna a rend és a tisztaság. Vendéglátó nénénk a viaszosvászon asztalon ördögi ügyességgel nyújtja a tésztát, aztán darált birka- és marhahússal, feta sajttal megszórja, majd bosnyák módra összetekeri. Teszi a kormos platnira. Közben Tibor – a fotósunk – szédítő tempóban kattogtatja a gépét. Most lelte meg Bosznia igazi karakterét. A jóságos banya kínál bennünket frissen sütött bosnyák pitével. Belekóstolunk, aztán esszük két pofára, mert ilyen finomságra nem számítottunk. Alaposan bereggelizünk, kapunk a burekból is. Fizetéskor csak a kávét és a sört számolja föl. Ez is Bosznia. Vastag borravalót hagyva, nagy hálálkodás közepette válunk el tőle. Hallva, hogy magyarok vagyunk, valamiféle muszlim áldással, hosszan integetve ereszt tovább bennünket.
Mátyás vára

Gurulunk a szerpentinen, mígnem a Počitelj táblánál le kell húzódunk az út szélére. Aki erre a vidékre téved, kötelező jelleggel, okvetlenül nézze meg ezt az alig pár száz lakosú falucskát! A leginkább a magyarországi Hollókőhöz hasonlítható kis ékszerdoboz ötszáz évvel visszaröpíti a képzeletet. Počitelj ugyanis a török éra óta mit sem változott. A falu mögötti sziklaoromzaton magasodó vár bástyáit, a tornyokat még a mi Mátyás királyunk építtette 1465-ben. Márványlapra vésve őrzik az Igazságos uralkodónk áldott emlékét. Azóta a településen megállt az idő. A ma is látható, használható hamam (fürdő), a mecset, a kézművesek bazárja: mind-mind tipikus török kori látványosságok. A falu hadzsijáról (tanító-papjáról) az a hír járja, hogy a hatalmas tudása mellett igazi szent ember. Számos hívő miatta zarándokol ebbe a középkorból ittfelejtett tüneménybe. Jóllehet mindannyiunkat lenyűgöz az élmény, mégis Tibor barátunk a legboldogabb. Végre sikerült portréképet készítenie egy burkát viselő asszonyról! Nem egykönnyen ment. Hosszú, kézzel-lábbal való rimánkodás után a bazári mütyüröket árusító, bebugyolált, nyomokban nőneműnek tűnő alaktól előbb egy szatyornyi hűtőmágnest muszáj volt megvásárolnia. Innét kezdve Tibor barátunk elvetette a „mit is vigyek ajándékba?” örök problémáját. (Hazaérkezve marékszám osztogatta a hűtőmágneseket…)
Amikor azt hinné az ember, hogy már ettől több meglepetés nem érheti, ettől szebbet keresve sem találna, újabb csoda várja – Mostar.

Az öreg híd
A megosztott város.
Innenső felén a horvátok az urak, odaát a muszlim bosnyákok. A katolikus nagytemplom tőszomszédságában parkolunk. Sarki pizzázó teraszán egy asztaltársaság beszélget. Unott arccal néznek ránk. Az átellen lévő szentély ormótlan, minden kellem nélküli, új, de nehézkes, szögletes vonalú. A polgárháborút követően épült. Szemet bántóan aránytalanul magas harangtornyát – mint később megtudjuk – annak „köszönheti”, hogy a katolikus horvátok merő gonoszkodásból addig nyújtották az ég felé, mígnem a város összes mecsetének minaretjétől magasabb nem lett. A bunkóság netovábbja, de ez az igazság.
Ha Mostar horvátok lakta része egy átlagos nagyváros képét tükrözi, a folyón túl az Ezeregyéjszaka hangulata fogad bennünket.
Az öreg hídon persze mi is átmegyünk. Drótokkal, huzalokkal erősített magasítás a kő peremen: baleset és öngyilkosság se legyen. Arrafelé éppen eleget aratott már a halál. A híd meglepően meredek ívű, nagyokat szuszogva kaptatunk át rajta. Jóllehet alig tíz éve, hogy újból átadták a forgalomnak, a híd kövei már tükörsimára vannak kopva. Aligha véletlen. Ezerszám kelnek át rajta a turisták.
Majd kiesik a szemünk, annyi a látnivaló. Színek, szagok, történések kavalkádja. Nyüzsögnek a bámészkodók. Japánok, arabok, feketék és nyugat-európai látogatók mindenfelé. Lemegyünk a Neretva partjára, a jellegzetes híddal a háttérben fotózkodunk. Kihagyhatatlan ziccer. A mostari óváros milliószám öklömnyi kerek kavicsokkal kirakott utcácskáin az üzleteik előtt kalapálnak a rézműves mesterek, kirakatban borotvál a borbély, kegytárgyak, szőttesek, meg a szokott faragványok tarka összevisszasága bódít. A keleties varázs szinte tapintható. Egy mecset kertjébe tévedek. A nyitott ajtaján látom, odabent leborulva imádkoznak. A szentély mellett muszlim tanoda. Öreg koldus – vagy ő a pedellus? – ül a küszöbön. A dzsámi kertjében néhány fügefa között a muszlim előírások szerinti kötelező ivókút csordogál. Nekihajolok, iszom a sárgaréz csap hűs vizéből. Megsimogatom a mohos köveket. Nem tudom miért, hirtelen megrendülök a bizonyosság érzésétől: a régen elhalt barátok most épp itt, mögöttem állnak.

Mostari utcakép


Pk
Fotók: Vermes Tibor 


2016. november 19., szombat

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (4.)



Neretva

 Ez a rész az újságban nem, csak a blogomon olvasható.

Éppen egy évvel ezelőtt, novemberben jelent meg egy cikk, amelyben Milorad Dodik nyilatkozott. Az MTI tudósított róla: a biztonsági szervek adatai szerint Bosznia–Hercegovinában mintegy 3400 „alvó sejt” (kisebb passzív terrorcsoport) van, és ezek arra várnak, hogy valamilyen terrorcselekményt hajtsanak végre – jelentette ki Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke Belgrádban a Politika című szerb napilap szerdai beszámolója szerint. Arra figyelmeztetett, hogy a lakosság arányát tekintve Bosznia–Hercegovinából és Koszovóból mentek el a legtöbben a szíriai harctérre, hogy a szélsőséges eszmékért harcoljanak. „Az iszlamisták hamar rájöttek, hogy Bosznia–Hercegovina ideális hely számukra” – szögezte le Dodik.

Tényleg nem okoskodás képen, de ezt minden normális ember előre látta. Szóltak a szerbek annak idején. Szóltunk mi is.
Tessenek szívesek végre már észre venni, hogy az Amerikai Egyesült Államok balkáni béketeremtése az ex-jugoszláv régióban olyan kontraproduktív elemeket tartalmazott, amelyek révén az USA, valamint a mögötte álló pénzhatalmi centrumok álságos szándéka valósult meg. Mondjuk, olyan nagyon nem kellett törni a fejüket azon, hol is található Európa legneuralgikusabb pontja. Ahol eddig egy világháború kirobbant, ott jó eséllyel még egy megtörténhet. Kizárólag a jelenlegi szarajevói vezetés burkolt Belgrád-ellenessége miatt nincs különösebb kultusza, látható jele a hajdani, Gavrilo Princip nevéhez fűződő merényletnek. Jártam a tett helyszínén, ama nevezetes utcasarkon. Bizseregtető ott lenni, ahol a Monarchia sorsa megpecsételődött...

Van egy kis múzeum, szerény kiállítás, mégse érhesse őket a vád. De szobrot, pláne dicsőítő emlékművet ne keressen az arra járó. Elégedjen meg a tudattal, hogy a vén Európa a XX. század végén az öle alá kapott egy nyíltan tátongó sebhelyet, örökös kelést, amiben Washington kénye-kedve szerint, a neki tetsző időben megforgathatja izzó világpolitikai (varázs)pálcáját. Mivel a telhetetlen jenkiknek ez sem volt elég, létrehozták a "független" Koszovót, imigyen biztosítva a Nyugat-Európába irányuló legbrutálisabb bűnözői csoportok, az államilag működtetett maffia-nemzetségek zavartalan exportját. Örülhet a hedonista nyugati aranyifjúság: tutira szavatolt a heroin, a kokain és más cucc tonnaszámra, míg a szkipetárok működtetik az ipart.
Mellesleg, a nyáron Montenegróban a haverjaim azt mondták, amikor fekete filctollat kerestem, hogy kábítószert öt perc alatt beszereznek, de ne már filctollat! Minek állítom őket lehetetlen feladat elé... Egyébként a koszovói klánokhoz képest a boszniaiak igazi úriemberek. Aki már járt a Prokletije (magyarul: Elátkozott) hegység sziklacsúcsai között, az ottani albán falvakban, annak a legkeményebb dagesztáni börtön elmekórtanilag zárt osztálya is cserkészek dzsemborijának tűnik. Oszt most kezit'csókolom, jött a bal?
Mér'?
Mit tetszettek gondolni?
Százszámra épülnek mecsetek a magyar határtól másfél órányi autózásra, és mindez következmények nélkül marad?! (Úgyhogy ennek ismeretében, így engedjék fölépíteni Budán, vagy Pesten azt a törökök által finanszírozta nagymecsetet! Kösz. Nem kérek én abból a turisztikai látványosságból.)
Itt és most nem arról akartam értekezi, kinek mi volt a balkáni rémálom idején a casus belli. Természetesen úgy a szerb, mint a horvát, de végső soron bosnyák részről is ki-ki meglelte a saját maga fönnön hangoztatott igazát, ami elég indokot szolgáltatott ahhoz, hogy a másik falvait porig égesse, meg hogy kedvére kilövöldözhesse magát. Tették mindezt a nagyhatalmak (nem csak) hallgatólagos támogatásával. (A szerbek persze az oroszokéval meg Kínáéval.) Akkoriban a „maradék” Bosznia, ez a Szarajevó körüli képződmény tűnt a legnormálisabbnak. Agyon is szerette a multikultiban még hívő nyugat-európai mainstream, a média. Aztán kiderült, nem kellett hozzá másfél évtized, hogy a korábban szekularizáltnak hitt újsütetű álmocskának államocskának se konkrét határa, se definiált jogi alapja, vagy uram bocsá’ alkotmánya nincs, miközben a szuverenitáshoz nélkülözhetetlen institúciók nemléte, vagy alig megléte mellett még elvi síkon sincsenek lefektetve a jövőjét illető elképzelések. Mára Bosznia területe a legkülönfélébb titkosszolgálatok erőpróbájának a hadszíntere. Török a szaúd-arábiaival vetélkedik, és Irán is igyekszik beleszólni a párharcba. Banja Luka révén erős az orosz szál, Szarajevó amerikai hátszelével szemben, miközben a horvátokat preferáló német kémszervek tevékenysége szintúgy köztudott. Az angolok az iszlám vonalon, a franciák, a belgák a saját szélsőségeseik miatt érdekeltek Bosznia fokozott megfigyelésében. És akkor még nem is beszéltünk a környező aggodalmas országok elhárító ügynökségeinek az aktivitásáról… 
H
iggyék el nekem, nincs az a pénz, ami Boszniába pumpálva ott egy normális országot hozott volna létre. Ez a kompánia nem jó befektetés. Aki így kapálózik, az a szalmaszálba is kapaszkodik. Volt persze, aki adott. Nem szalmaszálat, hanem a csorgó kőolajából a közel-keleti biznisze baksisát. Nekik aprópénzt, pár százmillió dollárt. De annak nagy árat fizetnek. Nem a bosnyákok, nem. Nekik aztán tökmindegy. Míg rendelhető kávé, meg a falnak vetett háttal guggolva rágyújtandó cigaretta akad, addig jól elvannak. Viszont Európának, benne nekünk, magyaroknak mindez fájni fog.
Magyarán: nem is régen létrehoztak valamit, ami sohasem létezett. Vagyis a középkortól idáig nemigen. Az iszlám Európai bástyáját.

Neretva
Nem vigasz, hogy ez egy tákolmányt.
Az sem mentség, hogy nem egyedi a példa – lásd Ukrajnát. Bár az arányainál fogva ott mintha hangosabban, látványosabban hullana szanaszét az államiság, mint a hajdani Jugoszláviánál. Még így is jobban járnak, mert a Nyugat által folyton késleltetett Boszniai huzavona miatt akkoriban százezrek ontották a vérüket.
Akkoriban.
Egyelőre.

                                                                           Pk

2016. november 17., csütörtök

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (3.)




Szarajevót megismerni, tágabb értelemben Boszniáról ítéletet mondani a Baš Čaršiján tett látogatás után ugyanolyan könnyelműség lenne, mintha a Váci utcán korzózva szeretnénk Magyarországról valós képet kapni, vagy ha pornófilmek alapján akarna valaki udvarolni. S bár a turisták zöme hajlamos az instant gyönyöröket hajhászva csak a bedekker által ajánlott látnivalók szerint magabízón okoskodni, a virtigli utazók inkább mennek a saját fejük után, miként tettük azt mi is. Rejtő Jenő selyemben nevelt Sant Antonio főhercegéhez hasonlóan – aki a csillogás helyett a szingapúri alvilág révén tudott megismerkedni a valósággal –, kis csapatunk sem Szarajevó szívét, hanem annak peremkerületét, a régtől hírhedt Ilidžát célozta meg, mint olyan városrészt, ahol kószálva életszagúbb dolgokat láthatunk, tapasztalhatunk. A szállásunktól macskaugrásnyira volt a villamosmegálló. Talán kevesek előtt ismeretes, hogy Európában Szarajevó volt az első város, ahol éppen az osztrák-magyar közigazgatás jóvoltából villamos hálózat létesült 1884-ben. A sínek hossza 16 kilométer. 7 villamos vonalon zajlik a közlekedés.
Jött is a kettes, egy borzalmasan horpadt, legalább félszáz éves bádog kaszni. Kizötykölődni Ilidžára háromnegyed órán át, ezen a jajzöldre mázolt, reklámokkal teleaggatott lélekvesztőn: önmagában fölért egy kisebb kalandtúrával. A villamos ablakán kibámulva egy XXI. századi átlagos nagyváros arculata bontakozott ki előttünk. Világcégek lerakatai, táblák, hirdetmények mindenütt. A sugárutak mentén fölhúzott hat-nyolc emeletes lakóházak homlokzatán még itt-ott látszottak ugyan a golyóütött lyukak, de az épületek többsége már új külsőt, vakolatot kapott, mintha errefelé mi sem történt volna. Nagyon hamar megmutatkozott, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni. Modern benzinkút mellett robogtunk el, aminek tőszomszédságában, körös-körül muszlim fejfák sokasága fehérlett. Vélhetően az ostrom alatt, mintegy kényszerből létesülhetett a temető egy ilyen lehetetlen helyen. Ilid
žán a piac mellett szálltunk ki.
A forgatagban a szokott zöldséges-gyümölcsös kínálat mellett bőven akadt bazári áru, kóser hentesüzlet, burekozó-pékség. Legtöbb a Törökországból származó termék, legyen szó ruháról, bizsuról, vagy akár tejtermékről, élelmiszerről. Egyébként Bosznia Szarajevóhoz hű területein jellemzően a török hatás érződik. Minden nagyobb városban akad legalább egy török kulturális-, illetve gazdasági intézet, számos oktatási- meg más profilú intézményt Ankara hozott létre, és finanszíroz mind a mai napig. A szarajevói kormány, pedig nem is titkolja e szerfölött szoros török befolyás iránti vonzalmát, jóllehet sem a Szerb Köztársaságban, sem a horvátok uralta hercegovinai entitásban nem nézik jó szemmel Ankara ügybuzgalmát. Halálos ölelésnek, az iszlám mind kézzelfoghatóbb térnyerésének tartják ugyanis. Nem is kevés alappal aggodalmaskodnak. Ahol még él a födöratív Bosznia eszméje, ott gomba módra szaporodnak a mecsetek. A leglepukkantabb faluban összedőlni készül az iskola, egészségház sincs, de legalább egy dzsámi minaretje frissen meszelt, és Mohamed zöld, aranyszegélyes zászlaja van rá kitűzve, hirdetve, hogy a környéket immáron Allah földjeként tartják számon. A korábban zömmel szerbek által lakott Ilidžán például szinte belebotlunk egy ilyen beruházásba. Mi más épülne? Egy vadonatúj, a tradícióktól kicsit elütő, modernista rajzolatú mecset, jó harminc méteres minarettel a tövében. Már csak az utómunkálatok vannak hátra, melósok kövezik az udvarát, a járdákat. A kőművesek kivétel nélkül szerbek, horvátok, tudjuk meg a brigadérostól, aki fejét vakarja, amint arról faggatjuk, milyen anyagi eszközökből folyik az építkezés, és nem furcsállja-e, hogy keresztény létére egy iszlám szentélyt építtetnek vele? Mivel szokva lehet a boszniai élet abszurditásaihoz, csak hümmögő a válasza. Megértjük. Van az a pénz.


Ilidžáról taxival megyünk el a nagy hírű Željezničar futballsadionjához, hogy utána lazulás képen bekukkantsunk a Bijelo Dugme legendás énekese – Tifa – törzskocsmájába, remélve, hátha összeakadunk az ex-jugoszláv rockzene fenegyerekével. Az áhított találka elmarad, de Szarajevó pezsgő éjjeli élete vár bennünket. Kihagyhatatlan az alkalom. A Baš Čaršija túlsó végénél vegyülök el a forgatagban. Ezernyi kézműves kirakata és a bódésorok között a szűk, sikátorszerű utcára terítve a Titós törölközőtől a réz gyertyatartón körösztül a polgárháborús relikviákig minden kapható. Eladó a hatástalanított kézigránát, a világháborús német rohamsisak, az intarziás sakk-készlet, a finom fafaragványok, a furulyától a buzogányig, a málhás szamárkától a hamutálcáig. Cukrászdák, kávéházak tarka összevisszaságban. Találomra beülök egy sarki, üveges falú lokálba. Alig nagyobb az otthoni konyhánknál, keleties a berendezése. Szőnyegezett, puffok, párnák a sarokban. Egyedüli vendégként a kényelmes szófára zöttyenek, rutinból sört rendelnék, de a suhanc korú pincér fiú exkuzálja magát: szeszes italt nem tartanak, csak limonádéjuk van, meg kávé, naná, hogy törökös. Megint a középső kirakatot választottam, a Prófétával nehéz lesz koccintani. Nyelek egyet, de aztán Bécsben bécsi szeletet, Szegeden halászlét alapon kávét rendelek, és nem is bánom meg. Ahogy illik, kisebb szertartás keretében érkezik réz tálkán, findzsával, ratlukkal a kávé. A csésze űrmérete odaver öreganyám gyűszűjéhez. 
Szóba elegyedek Adnannal, a pincér fiúval. Kikérdezem a boszniai körülményekről. Készséges válaszaiból kihámozom, hogy nem sok újdonság ér, ha a magánemberek véleményére vagyok kíváncsi: pénztelenség van, korruptak a politikusok, bizonytalan a jövő. Aha. Hát ezért kár volt eljönni a Drinán túlra. Mintha otthon is ez a nóta járná. A sétálóutcán, hétköznapokon éjfélkor is zajlik az élet. Megannyi kendős, hidzsábos, nikábot viselő szépség mellett olykor föltűnik egy-egy tetőtől-talpig lefüggönyözött nő is, persze a férje oldalán. Az egyik pár mögé óvatoskodok, ugyan milyen nyelven beszélhetnek? Arabul, törökül? Legnagyobb megdöbbenésemre értem a mondandójukat, tehát bosnyákok. A férfi szakállas, nyurga huszonéves. A nő – a hangja alapján – vele egykorú. Ujjain gyűrűk, kivillan a karperece. Finoman ellépek tőlük. 
Épp eleget hallottam, nem hiányzik a pofon.  

Pk           

2016. november 14., hétfő

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (2.)



 
Bazár
Ez a rész kimarad az Új Kanizsai Újságból, csak a blogomon olvasható.

Méreteinél, fontosságánál fogva Szarajevó megérdemli, hogy kicsit részletesebben foglalkozzak vele. Annál is inkább mert ott-tartózkodásunk minden éjjelét, de ami ettől lényegesebb – minden reggelét, a kezdődő napomat Bosznia fővárosának a vérmérséklete, a mondandója, vagyis a kivetülő hangulata határozta meg.
Mivel a magamfajta, hobbijószágokat babusgató bácskai nejlonparaszt nem egykönnyen rugaszkodik el a megszokásaitól, a szarajevói panziónkban is ideje korán ébredtem, mintha mentem volna etetni-almozni, mintha egy emelettel lejjebb várna a kecske és a ló. Helyettük jobbára csókákkal, varjakkal, az ég kisebb madaraival, meg a kukázó macskákkal kellett beérjem. Lebotorkálva a lépcsőn kizártam az ajtót (volt kulcsunk, portás nem vigyázta a szállást). Első utam a hegyoldalból a Miljacka partjára vitt. Az erős zöld színű, kifejezetten piszkosnak tűnő folyóra épült csárdát – egy jókora faházat a hozzá tartozó vízre cölöpözött terasszal – már a szememnek szokott képként üdvözöltem, és a közeli kicsiny benzinkút overallos éjszakása – amint elhaladtam előtte –, főbiccentésemre intett a kezével. Lefekvés előtt, a nap zárásaként, altató gyanánt nála vettünk dobozos sört. Söröket. Vélhetően emlékezett rám.
A rakott kőágyában zubogva folyó Miljacka mentén hamar a központban találtam magamat. A kelő nap éppen csak világított, a hegyek csípős, erdőszagú, párás hajnali levegőt szuszogtak az üzletsoroktól, kirakatoktól csillogó utcák aszfaltjára. Ébredezett a város. Alig néhány emberrel találkoztam. Járókelők, hivatalnokok, álmos arcú férfiak és nők mentek a dolgukra. Kiki munkába siethetett. Ráérősen szedtem bögyre mindent, zentaiasan: laspogtam. Néztem a folyón sorjázó ilyen-olyan gyalogos hidakat, a kandelábereket, a Monarchia idejében fölhúzott eklektikus házakat a sok ablakkal, a reliefekkel, a spalettákkal, a magyar lelkemnek ismerős formákkal, színekkel. 
Ugyanezek az épületek, a macskaköves járdák, pont ezek a bádog vízköpők, pántolt csatornák, nehéz, kétszárnyas ajtók, a míves vaskilincsek, a kopogtató-karikás fakapuk lehetnének Zomborban, Topolyán, Kaposváron, Marosvásárhelyen és Pozsonyban is. Az okkersárga homlokú több mint százesztendős bérházak, emeletes intézmények éppen úgy meghatározói Szarajevó arculatának, mint a törökös jellegű favázas, meszelt kulipintyók, a jugoszláv időkből ittfelejtett, nagyjából a hajdani téli olimpia idejében emelt középületek, irodaházak, vagy a modernebb érában kicsírázott üvegfelületű bankok, cégházak, az üzleti negyed legújabb kori krómozott acél és beton objektumai. Az urbanisztikai látvány elementumai jól megférnek egymás mellett. Ahogy a történeti korok, a különféle építészeti stílusok, ugyanígy jól elvannak egymás szomszédságában a három nagy világvallás templomai is. Noha Szarajevó távoli látképének sziluettjét döntő többségében az égbe fúródó tűvékony minaretek tucatja uralja, azért a város magvában akad bizánci kupolás ortodox szerb szentély, meg kettős tornyú, neoromán katolikus dóm is. Ez utóbbi lépcsőföljáróján nyújtogattam a nyakamat, csak nagyjából sejtve, éppen merrefelé lehetek. Jó magasra húzottak voltak a harangtornyai, a masszív téglaegyüttes hangsúlyossága végett nem spóroltak a placcal. A túlméretezett kerítéssel erődszerűen körbevett dóm portája a kora reggeli árnyékok homályában komornak, méltóságteljesnek hatott. Eldönthetetlen, mikor építették. (19. század közepe-vége talán?)

A Miljacka folyó
Már a kormányzati negyed tájékán őgyeleghettem, mert megszaporodtak a parkolni-, behajtani tilos táblák, a sorompók. Egyre-másra botlottam katonai-, csendőr- és rendőrautókba, és mind gyakrabban láttam posztoló őröket, sőt egy aktatáskás terepszínű egyenruhás tiszt előttem ment be valami címeres, sárgaréz táblával megjelölt kapun. Szarajevó szívében egy zsebkendőnyi parkban aztán megpihentem. Elővettem a szendvicsemet, s míg a haraptam a reggelit, a figyelmemet lekötötte a közelben sakkozó öregurak tevékenysége. Féltucat zakós, vasalt nadrágos, franciasapkás nyugdíjas állt, illetve guggolt körül elgondolkodó arccal egy kisebb terecskét, aminek márvány lapjain festett sakk-kockák tarkállottak. A bácsik térdig érő fekete-fehér figurákat raktak ide-oda, tologatták a böhömnyi bástyát meg a derekukat verő királynőt. Nagyon úgy tűnt, napi rendszerességgel csatáznak. Gondolom, életük része lehetett ez a kora reggeli agytorna. Míg néztem őket, vakmerő verebek telepedtek mellém, majdhogynem az ölembe, a kezemből akarván kiragadni a kenyeremet. Szánva őket, bőséggel szórtam elébük a morzsát. Szórakoztatott a tollas mohóságuk. Titokban amolyan elfuserált Szent Ferencnek hittem egy darabig magamat. Elunva a pákosztos társaságot arra indultam, amerre a folyót sejtettem. A napos oldalon egy butik kirakatánál viszont muszáj volt visszahőkölnöm. Első ránézésre teljesen átlagos, női ruhákat áruló kereskedés előtt voltam. Ám a kirakatban álló, csinosan fölöltöztetett, nagy pillájú reklámbabák mindegyikének a fejére nikábot – azaz, a muszlim nők hajat-homlokot is fedő fejkendőjét – csavarta a kirakatrendező, erős utalásként egyértelműsítve, mintegy miheztartás végett: mi a szabály, mi is a divat mostanában, Szarajevóban… 

A Szentháromság templom
 Nem ez volt az első eset, hogy a szekularizált Boszniáról bennem élő, úgy tűnik egyre idejétmúltabb tévképzetem lelepleződött. (Vagyis ebben az esetben inkább visszalepleződött.) Így esett meg, hogy Szarajevóban, a valaha legtoleránsabbnak tartott ex-jugoszláv nagyváros közepén, annak állami (!) önkiszolgálójában hiába kerestem májpástétomot a reggelimhez. A sertésből készült élelmiszerek hiányoztak a polcokról. Egyáltalán nem volt disznókolbász, sem sertéshús-alapanyagú bármiféle fölvágott. Horribile dictu: sonkás szalámi sem. És mondom: mindezzel nem egy kóser üzletlánc valamelyik boltocskájában, hanem a bosnyák főváros legszűkebb kebelében, egy közönséges, egyébként bő választékkal bíró, meglehetősen forgalmas önkiszolgálóban szembesültem. Mi ez, ha nem az iszlám dogmájának a diadala? A multietnikus Szarajevó ideáljának a bedöglése, szubmisszív szerepbe kényszerítve a más vallású, vagy talán ateista rétegeket. Egyszerűen európai ésszel fölfoghatatlan, hogy ha nekem nincs bajom a kebabbal, akkor mást miért zavarhat a fasírozott snicli? Kinek fájhat az, ha egy nő nem talpig bagaria lepedőbe bugyolálva, hanem könnyű nyári kiskosztümben rója a város utcáit? Apropó. Nők.
Napindító bolyongásaim egyikén történt meg velem boszniai kirándulásunk első és egyetlen, némi jóindulattal erotikusnak titulálható élménye. A Miljackával párhuzamos utca keskeny járdáján iparkodtam a panziónk felé, amikor szembejött velem az a fiatal, homokszínű kiskabátos, piros kendős ifjú hölgy, akivel aznap reggel másodízben futottam össze. Negyedórája még máshol mentünk el egymás mellett, megjegyeztem magamnak, mert tagadhatatlanul csak a bámészkodás céljából őgyelegtem, és mert helyes teremtésnek látszott. Kecses alakjával, őzikelépteivel kitűnt a kialvatlan, bágyadt reggeli járókelők közül. Színt, derűt hozott a szürke nagyváros éledező flaszterjére. A szűk, agyonrepedezett, csonka peremű járdán, hogy elférjen, úriember módjára falhoz simultam, mire föl – esküszöm! – a szemembe nézett, és mintha egy kis mosolyfélét villantott volna felém, éppen csak a szája szegletéből, épp, mint mikor a napfény egy pillanatra végigcirógatja az arcomat. Erre a csöppet sem várt gesztusra a sarkamig elzsibbadtam. 
Most hogy írom – még így is belepirulok. Gyöngéden sajdul bennem valami. Ennyi hozadéka lenne két összekapaszkodó véletlen tekintetnek? Alighanem.
Ez maradt a legszebb szarajevói emlékem.   


(folytatjuk)
Pk  
             

2016. november 11., péntek

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (1.)



 
A Ferhadija mecset
Megértem a törököket, amiért évszázadokon körösztül harcoltak érte, majd szívósan ragaszkodtak hozzá. Európa közepétől csak egy tőrdöfésnyire van. Megértem I. Ferenc József osztrák császárt és magyar királyt, aki a XIX. században – bizonyára jó szokása szerint – mindent meggondolva és mindent megfontolva annektálta. A területén gyönyörű tájak, de ami talán ettől is fontosabb: végeláthatatlan erdők, hasznos vizek, só- és egyéb bányák vannak. Megértem Titót és a néhai Jugoszlávia vezetőségét, amiért oly dédelgetett volt nekik annakidején Bosznia: hisz még ma is ott él a világ egyik legszerethetőbb népe, azok az emberek, akik lopni képesek, csakhogy a vendéget mindenben kielégítsék, akiktől jobb barátot de ádázabb ellenséget sem nagyon lehet találni. Ugyanakkor ők azok, akik egészséges öniróniával a legbolondabb balkáni nációnak tartják magukat. Tőlük senki nem tud jobb bosnyákos vicceket mondani.
Amit viszont nem értek: a XX. század végén hogy történhetett meg pont velük-náluk a kommunizmus összeomlása utáni Európa egyetlen polgárháborúja, hogy juthatott idáig Bosznia? Tudniillik egyhetes barangolásunk alatt tisztán kivehetővé vált a szomorú igazság: ez az ország nem létezik. Vagyis, csak papíron van. Hiába tartják számon az ENSZ-ben, a nagyvilágban, hiába vesznek részt az olimpián, és a nemzetközi politikai szintéren. Bosznia, mint olyan, egységes állam, a szó klasszikus értelmében – halott. Persze, ismerve a történelmi előzményeit – ami nincs –, és a közelmúltban diktátumok mentén kikényszeríttet, összegründolt enklávék makacsságát, ez a fölismerés szenzációmentes. Ami meg sem született, az meg sem halhat. Ezért a valósággal való szembesülés nem rendített meg.  Pedig meglepetésben volt részem bőven. Magyarországi útitársaimmal, egy hetilap újságíróival riportkörútra szerződvén lépte-nyomon találkoztunk már-már kusturicai filmbe illő abszurd helyzetekkel.
Banja Luka városában a helyi Demokratikus Haladás Pártjának (Partije Demokratskog Progresa) irodájában olasz presszó(!) kávéval vártak bennünket, az PDP elnöke Branislav Borenović választékos angol nyelvtudása akár a londoni City bankárvilágában is megállná a helyét, mindenütt üveg és filodendronok. Odakint sehol egy csetnik falfirka, vadonatúj autók az utakon, az utcák sétálóövezetté alakítva. A város barokkos és mégis eklektikusan új, a központja Szabadkával mérhető, csak attól modernebb, de ízléses, az agglomerációban látottak alapján meg az ipari beruházások mértéke Újvidékhez hasonlítható, vagy azt meg is haladja. Egyedül a megszokottól gyakoribb cirill betűs föliratok láttatják, hogy a boszniai szerbség fővárosát járjuk. Ennek dacára látogatásunk előtt alig egy héttel adták át a polgárháborúban fölrobbantott és megsemmisített Ferhád pasa mecsetet, ami impozáns méreteivel, hatalmas kupolájával és hihetetlenül gazdag ornamentikájával az iszlám kultúra ékköveként díszíti mostantól Banja Luka központját. Bizarr belegondolni, a helyi muszlim kalauzunk – Armin Džinda éptítőmérnök – sejtelmes mosollyal utal is rá, hogy akad az újjáépítő kezek között olyan, aki vagy húsz éve a szentély porig rombolásában is tevékenyen részt vett… 


A mecset egy jókora kert közepén helyezkedik el, cifrán kovácsolt vaskerítés mögött, ami körbeöleli az egész komplexumot lévén, hogy sarkon van a telek. Nem csak mecset, hanem iskola, és zarándokszállás is található az intézményben, melynek szintúgy frissen épített kőházaiban a muzulmán hitközség irodái találhatóak. A cédrusok között, a nyírott gyepen kikövezett járda vezet a szentély bejáratához. Két oldalt padok, alattuk katonás rendben cipők. Mi is nekiülünk, levetjük a lábbelinket, úgy lépünk a vastagon szőnyegezett imaterembe. Fejkendőt, úgynevezett nikábot viselő idősebb asszony bal oldalt, néhány férfi jobbról térdel, s fohászkodnak. Föntről, a kupoláról legalább négy méteres átmérőjű csillár lóg, ezernyi kis lámpával. A falak, a szőnyeg geometrikus mintái, a sok arannyal szőtt kacskaringó szemfájdító és mégis káprázatos. A fotós kollégát láthatóan lenyűgözi a belső tér részletgazdagsága, a fények játéka, mert szünet nélkül kattog a gépe, hanyattfekszik a bolyhos szőnyegre, hogy mindenestül befoghassa az optika a XVI. században az ottomán építészet mestere Szinán egyik névtelen tanítványa által emelt húszméteres kupolát. A halk szavú bajszos mérnök kísérőnk közben elmondja, hogy az UNESCO égisze alatt belgrádi és zágrábi építészek, restaurátorok, törökországi művészettörténészek, arab szakemberek közös munkája révén igyekeztek az utolsó tégláig korhű módon az eredeti Ferhád pasa mecsetet fölépíteni. A háborúban lerombolt szentély törmelékének, falmaradványainak a javát a közeli folyóból kellett a fölszínre hozni, amiket állhatatos munkával visszaépítettek. Nem kell bizonygatnia milyen aprólékos babra munka volt az újjáépítés: a mecset minden tenyérnyi felületén meglátszik a gondos restaurálás szándéka.

A város kétszázezres lakosú, mintegy tizenöt százaléknyi muszlim hívővel, akik láthatóan nem érdekeltek a múltbéli sérelmeik hangoztatásában. Visszafogottak, kedvesek, de a szemükből azért sok minden kiolvasható.
Autópályán robogva érkezünk Dobojba, ahol egy pazar bevásárlóközpont emeleti éttermében van a megbeszélt találkozónk a Boszniai Szerb Köztársaság Terrorelhárítási Központjának vezetőjével, dr. Dževad Galjaševićtyel. A jelzett úrból kinézem, hogy a néhai Jugoszláv Néphadsereg elhárító tisztjeként kezdhette pályafutását. Szikár, napszemüvges, elegáns figura. Több könyve jelent meg az iszlám terrorizmus európai térhódításáról, s míg a plüss fotelekben sörözünk, kávézunk, közvetlen modorában ecseteli nekünk a jelenkori Bosznia rákfenéjét, a terjedő muszlim radikalizmust. „Bosznia-Hercegovina ma kontrollálhatatlan és gazdátlan. És nem mellékesen itt működik Európa legnagyobb terroristaközpontja“ – kezdi a mondandóját, és nekünk a kezünk a kávéskanállal a levegőben marad. Míg a szakértő nyilatkozik, az interjút jegyzetelő Szentesi Z. Lacival sűrűn-sűrűn összetalálkozik a tekintetünk. Dr. Galjašević  azzal folytatja, hogy 5140 embert tartanak számon, mint bármikor hadra fogható potenciális terroristát. Név szerint vezetik őket egy nagykönyvben. Bosznia-Hercegovina muszlim lakosságának nagyjából hat százaléka támogatja őket. Brčko környékén 64 falu teljesen törvényen kívül helyezte magát, az ott élők katonai kiképzést kapnak, és az állam képtelen ellátni feladatait az érintett településeken. A vahabita szélsőségesek uralta falvakban többnejűség van, a sharia törvények szerint ítélkeznek, és a gyerekek kizárólag az ottani, falusi iszlám iskolába járnak.
Mivel ez egy útirajz-szerűség lenne, tovább nem idézném a terrorszakértőt. Legyen elég annyi, hogy a jövőt illetően nem kell rózsaszín illúziókban ringatnunk magunkat.
Egész Bosznia-szerte jellemző a népek elkülönülése. A szerb régióban mindenhol szerb zászlókat lenget a szél, rengeteg a szerbiai áru, a szerb dominancia érvényesül. Még elvétve sem látni a konfödöráció átlósan kék-sárga csillagos lobogóját, a közintézmények sem kivételek ezalól. A politikai eliten kívül talán a közemberek is érzik, tudják: a hajdani háború üszkös sebei nehezen gyógyulnak. Pláne úgy, hogy egyik fél részéről sincs rá különösebb akarat. Erről beszélgetünk, míg visszaérünk szálláshelyünkbe, a szarajevói Baš Čaršijatól kőhajításnyira található, a Miljacka folyó melletti vendégházba. A harmadik emeleten, az ablak alatt van az ágyam. Kitárva az ablakszárnyakat lélegzetelállító a látvány: a nagyváros éjjeli forgataga izzik, százezernyi szentjánosbogárként csillog a sok reflektor a katlanban. Este tízkor furcsa, elnyújtott kántálás hangját hozza szobánkba a szél. A közeli mecset tornyából Allahhoz fohászkodik az imám.
                                                                                              
Pk
(folytatjuk)