Elhangzott Pósa
Károly magyarkanizsai képzőművésznek 2014. március 14-én, a dunakeszi Garas
utca 26 alatti Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola Iskolagalériájában
megrendezett tárlatmegnyitóján.
Mottó:
…„ A Rétnek csíkolt
ránca van.
Bácska mezítláb.
Pőre múzsák
táncolnak.
Pörög hozzánk,
Szikra búzánk.”(…)
Barázdás múlt-erő.
Pusztai szélfútta
értelem.
Délibábos lételem.
Tarló óarany-rőt
lánca.
Zsizsegő, zsizsegő…
Lapuló a
csönd-álca.”…
(Pósa Károly: Arató
dal)
És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a szűkebb világ, a
szűkebb környezet, mely bennünket körülvesz. Így van ez a magyarkanizsai Pósa
Károly festészetében is. Aki az Alföld azon déli tájékáról jött, ahol a magasan
égő Naptűz uralkodását némileg enyhíti a Tisza-víz nílusi frissességének
termékeny géniusza. Onnan; a valaha gazdagabb-boldogabb Bácskából, ahol a
határtalanság kerek ege alapélmény. Bácskából, ahol az alföldi szabadságvágy és
bezártság érzése szárnyak és gyökerek metaforáiként mintegy katalizálják a
művészi irányultságot. Ahol a gyökerek a hagyományhoz, a szülő/termő-földhöz
való ragaszkodást, a szárnyak viszont az újra való érzékenységet és a
nyitottságot jelképezik. Ahol, ugyanakkor nagyon könnyű elsüllyedni is…
„Még így is, hogy az élet gyakran nyakon önt vízzel, még így
is lángolok, hát, még ha nem így lenne, akkor mennyire röpülnék” – mondja Pósa
Károly, akinek művészetében jószerével a lángoló Nap-tűz vesz találkát a Tisza éltető
vizével. Ezért képei; benső igazságának vizualizációi – a techné szemszögéből nézve – a gyorsan felhordott folyékony festékrétegek
a sárral tapasztás; a saralás impulzív és expresszív pecsétjeként jelennek meg.
S ha megengedhetünk magunknak ilyesmit, művészi percepciója, akár egy
sörös-szódás üvegen túli, rekkenő délibábos összeolvadás, s annak ellentétét a széttörtséget
idéző alföldi szénakazlak szálkás világának vegyítése, összeszövése. S teszi
mindezt ide-oda cikázó fénynyalábokkal közvetítve – rivaldafénnyel keverve. Mert
festve rajzol, és rajzolva fest.
Igazi bácskai fauve-ista
módjára vadul, mintegy tombolva keresi önön legbelső és felfokozott, néha
indulatos de mindig együtt érző érzelmeinek piktúrális kifejezését. A megélt és
átélt újrafogalmazását végzi: tapasztalatait elrajzolt színek nyelvén értelmezi.
Élményábrázolásába annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek
harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a
hirtelen mozdulat lenyomataként. És persze, hogy meghagyja. Pósa Károly
festészetében a rajzos mozdulat főszereplő. Mert hisz a mozdulat
hitelességében…
A villámgyors mozdulattal; a pőre gesztussal, Pósa az
alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldöntetlen
vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes
felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért,
hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…
Munkáiban a spirituszt a mimézisen túltengő poézis
szolgáltatja: mert ábrázolva bármi-valamit, valakit, egészen másról: érzésekről,
vágyakról, a mögöttesről próbál tanúbizonyságot tenni. Alkotási módszere
hasonlatos a karikacsapáshoz: indulatos szelídség. Mondhatni duhaj festő,
mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon
nekünk valamit, valami olyat, ami egyébként illanó, akár egy hetérikus, fatális
nő pillantása, egy faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy széljárta
járásszéli kóró-csomó hajlongása, egy a Tiszán tovatűnő árnyékhullám, vagy egy
magányos bácskai tanya életjele a semmiben, vagy csak egy távolba tűnő ismeretlen
égi absztrakció. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget
megragadni próbálna. Festészetének magasztossága ebben rejtezik. Abban, hogy a
múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, s
mindezt azért, hogy a kiváltott érzés által a régi emlékének kihűlő harmóniájára,
az eltűnés örök esztétikájára hívja fel a figyelmet.
A megszokásba zárt nézések felszabadítására irányuló tettét
akkor kíséri siker, ha a képzeletét és kezét jó érzékkel nyitott szívvel tudja
közvetíteni… Mert az alkotáshoz lélek kell, a lélek pedig röpül… röpül és
jószerével megfoghatatlan… És ha megfoghatatlan is, kívánságként mégis megmarad
számunkra a kiengesztelhetetlen vágy – festőnk nemes és egyszerű üzenete, hogy
megőrizzük a mindenkor kereső tekintet lelkes állapotát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése