NAPLÓ - 144.

 

Utólag, jókora késéssel ért hozzám a júliusi halálának híre. Menten fölsóhajlott bennem egy üveghangú titkos érzület, nagyot lódult a világ, a szemeim pedig megteltek könnyel. Aztán egész nap ő járt a fejemben. Nem is biztos, hogy miatta rendültem meg. Inkább a közelmúlt történései ébresztettek rá, mennyire sebezhető vagyok, mennyi egyedülvalóságot görget a sors, és mégis mennyire hálásnak kéne lenni mindenért: a magányért is – akár. Hogy tulajdonképpen, még ha rendben lévő is az élet, nem veszem észre magam körül a jót.

Rozikát azért mélységesen sajnálom, most is. Amikor az én apám nőnapkor virággal állított haza, akkor az ő apja éjjel tökrészegen fejszével verte szét a tévét, Rozikáék mezítláb szaladtak ki a fagyos udvarra és magukra zárták, betámasztották az ólajtót, nehogy az apjuk utánuk rontson. Iszonyatos gyerekkora volt, nagylányként sem lett szerencséje. Vagy harminc éve, sereg után mintha egyszer láttam volna a diszkóban, rám nézett, köszönt, később kapcsoltam, hogy kicsoda: nem ismertem föl a színes sminkje, a bodorított frizurája miatt. Aztán elmúlt bő évtized, tán kettő is, egy piaci napon botlottunk egymásba, de csak pár szót beszéltünk. Akkor vált el, megint pórul járt, szomorúan mosolygott. Csöndös volt és koravén. Nem lehetett több negyvenöt kilónál. Csak a bogár szeme égett a feketével húzott szemöldöke alatt.

Sokszor, de hát mégsem elégszer gondoltam rá: ez is már csak ilyenkor tudatosul bennem. Rozika nem volt sem szép, sem különleges, szerintem a nyolcadik osztályt sem fejezte be, valószínűleg napszámba járt, mert a környékbeli gyárakat belülről ismerem, azokban sosem láttam, nem hallottam róla. Mégis, valahol a szívem csücske maradt, a csuda tudja miért. Még a kezét sem fogtam meg sosem. Azaz rémlik, hét-nyolc évesen igen, mintha játék közben fogtuk volna egymás kezét, de hát az teljesen más.

Úgyhogy a Rozika nekem egyfajta látlelet, jelenség, megmagyarázhatatlan ok és okozat volt ennyi éven át. Most is az, meg már az is marad, szegény. Arra figyelmez, milyen kevesek vagyunk, hogy múlunk és mennyi elfecsérelt pillanatot hagyunk magunk mögött naponta, évente, hogy az életnyi ernyedettségről ne is beszéljünk. Néha azt gondolom, miatta, a hozzá hasonlóak miatt írok. A talányok miatt, akik, amik csak úgy vannak, minden szöglet mögött, pont úgy, mint minden porcikámban, tegnap és holnap, és minden nap – egyformán.

Nem is tudom, mit mondanék most neki. Ma este már kifutottam az időből, bezártak a templomok, de holnap elmegyek a Rózsák terére, muszáj, valamit illik üzennem, hogy ne haragudjon, meg vigyázzon rám, a többiekkel együtt. 
Alázatosabban kéne venni eztán az életemet, mindent, amit kapni lehet, becsülni a jót, a rosszat is még inkább, azt a sok rosszat hálával, békével elfogadni, ahogy a tanítvány meghajtja fejét a mestere ítéletekor, úgy kellene hinni a csapások igazában, hogy közben tudjuk, hisszük az emberi végzetünk igazságát is.

Még többet kéne adni, meg odafigyelni másokra, ettől is erősebben, mert lám, elszalasztom ezeket a kincseket, utólag meg már bánkódhatok Rozikán, mindenen.

                                                                 Budapest, 2021. október 28.