2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. október 3., vasárnap

NAPLÓ - 142.

 


Az októberben szokásos esők még valahol a Kárpátok keleti lankáin kopognak, a folyó menti, fakuló, zöld füzesek még sugdolóznak. Még kövér illata van a földnek, és az utak könyökében tegnap, a szombati napon még fölsejlett a holnap ígérete.

Vasárnap van.

Ma a temető patyolattiszta. A kaptatón fölfelé az antik irodalom prófétájának – Devecserynek – a csorba amforájánál balra lépünk, majd oldalazva haladunk át a művész parcellán. A közemberek haptákba vágott keresztjei után elszabadul az emlékezők fantáziája. Honthy Hanna giccses, bádog mementójától csak egy sóhajnyira van a Latabár család bazalt síremléke, ahonnét Hofi márvány oszlopos, koszorús helye is odalátszik. Ez a rézsútos napsugárba mártott őszi vasárnap egy kisebb ünnep. Nem kívül eső jeles dátum, hanem olyan, ami bennem van. Potyogó vadgesztenyés, lassan hulló, tenyérnyi falevelekkel, csikorgó murvával a cipőtalp alatt.

Halk Cseh Tamásos zenés a délelőtt, sok sárga naptallérral a lombok között, amitől a barna nő haja szemérmesen fölfénylik, hogy órákkal később még a megterített asztal túlfeléről is úgy tűnik – a tincsek vége csaknem szőkében játszik. Távolabb cikázik egy lepke. A levegőben ünnepi ének. Kései madarak hangját hozza a hegyből lekerekedő szél, egészen messziről, miközben a Mester sírján egy lobbanással meggyullad a mécses – szeszélyesen, szabálytalanul. A harangja viszont néma marad.

Barna gömbökként pattannak a gesztenyék, gurulnak a betonon. Olyanok, mint a lovagló angyalok a szürkére lapított díványon. Egy Madonna szobor figyeli a sétányt. A bronzból öntött nő szemöldöke akár egy felvont íj húrja, hálás kifejezés ül rajta, a gyalult homlokán mézként ömlik szét az avar visszatükröződő színe. Titkon a rozsda szőnyegbe rúgok. Az illendőség parancsa szerint nem mutatom, hogy jókedvemben talált a verőfény. A magasság felé dobban ilyenkor a szív.

Pedig nem is olyan messze, a kerítésen túl minden ugyanaz. A város bántja a szívet, fájdítja a fejet, megüli a lelket. Vad tulokhordaként nyomul a gépkocsik tömege, egy régi típusú villamos szuszog, csörömpöl a síneken, csápját meregetve a sarkon pedig trolibusz fordul be és tűnik tova a pályaudvar irányába. Hogy nagyobb legyen a zűrzavar, egy mentőautó is idegborzoló sivalkodással viszi a hátán valakinek a tragédiáját, irgalom anyja ne hagyj el. Ezért a hatalmas zajok lüktetése után a csönd kertjébe kiérni: igazi megnyugvás. Lépkedünk.

Korán keltünk, öt előtt ébredt a madár. Alvást színleltem, de vartyogott egyet, ahogy szokta, aztán pedig valami érdes varjú-féle torokhangon kezdett el korrogni. Győztem hallgatni egy ideig, míg végül kiénekelt az ágyból. Kora reggel járta. Akkortájt a napkorong sem ásított, miközben a bodor, hajnali felhők pajzsa eltakarta a pirkadat színeit. Attól féltem, duhaj, vad nevetésbe török ki. Álmomban már megint a nem létező utcában, a kitalált házamban mászkáltam: ott van a Kistemplomnak átall, a Kossuth és az Ady utca között, éppenséggel sehol, mert ott ugyebár utca csak a légből kapott képzeletemben létezik. Izzadt arcomat a tenyerembe zártam, s mászkáltam abban a seholsincs házam szobáiban, le s föl, létrázva meg lépcsőzve, mint egy középkori lovagvárban, riadtan szipogtam a rettenetes gerendákkal összepántolt tetőtérben, ahol még a pókhálók is szaglottak, és az álombéli valóságomban akkora volt a csönd a padlástérben, hogy hallottam az ütőeremben csordogáló vér dobolását.

Rám nézett. A tekintete egy minutumig mintha megpihent volna rajtam, és mindössze annyit mondott:

– Nyugodj meg, érd be ennyivel. Estimától hajnalig lehetsz csak boldog.

Pk

Nincsenek megjegyzések: