NAPLÓ - 142.

 

Az októberben szokásos esők még valahol a Kárpátok keleti lankáin kopognak, a folyó menti, fakuló, zöld füzesek még sugdolóznak. Még kövér illata van a földnek, és az utak könyökében tegnap, a szombati napon még fölsejlett a holnap ígérete.

Vasárnap van.

Ma a temető patyolattiszta. A kaptatón fölfelé az antik irodalom prófétájának – Devecserynek – a csorba amforájánál balra lépünk, majd oldalazva haladunk át a művész parcellán. A közemberek haptákba vágott keresztjei után elszabadul az emlékezők fantáziája. Honthy Hanna giccses, bádog mementójától csak egy sóhajnyira van a Latabár család bazalt síremléke, ahonnét Hofi márvány oszlopos, koszorús helye is odalátszik. Ez a rézsútos napsugárba mártott őszi vasárnap egy kisebb ünnep. Nem kívül eső jeles dátum, hanem olyan, ami bennem van. Potyogó vadgesztenyés, lassan hulló, tenyérnyi falevelekkel, csikorgó murvával a cipőtalp alatt.

Halk Cseh Tamásos zenés a délelőtt, sok sárga naptallérral a lombok között, amitől a barna nő haja szemérmesen fölfénylik, hogy órákkal később még a megterített asztal túlfeléről is úgy tűnik – a tincsek vége csaknem szőkében játszik. Távolabb cikázik egy lepke. A levegőben ünnepi ének. Kései madarak hangját hozza a hegyből lekerekedő szél, egészen messziről, miközben a Mester sírján egy lobbanással meggyullad a mécses – szeszélyesen, szabálytalanul. A harangja viszont néma marad.

Barna gömbökként pattannak a gesztenyék, gurulnak a betonon. Olyanok, mint a lovagló angyalok a szürkére lapított díványon. Egy Madonna szobor figyeli a sétányt. A bronzból öntött nő szemöldöke akár egy felvont íj húrja, hálás kifejezés ül rajta, a gyalult homlokán mézként ömlik szét az avar visszatükröződő színe. Titkon a rozsda szőnyegbe rúgok. Az illendőség parancsa szerint nem mutatom, hogy jókedvemben talált a verőfény. A magasság felé dobban ilyenkor a szív.

Pedig nem is olyan messze, a kerítésen túl minden ugyanaz. A város bántja a szívet, fájdítja a fejet, megüli a lelket. Vad tulokhordaként nyomul a gépkocsik tömege, egy régi típusú villamos szuszog, csörömpöl a síneken, csápját meregetve a sarkon pedig trolibusz fordul be és tűnik tova a pályaudvar irányába. Hogy nagyobb legyen a zűrzavar, egy mentőautó is idegborzoló sivalkodással viszi a hátán valakinek a tragédiáját, irgalom anyja ne hagyj el. Ezért a hatalmas zajok lüktetése után a csönd kertjébe kiérni: igazi megnyugvás. Lépkedünk.

Korán keltünk, öt előtt ébredt a madár. Alvást színleltem, de vartyogott egyet, ahogy szokta, aztán pedig valami érdes varjú-féle torokhangon kezdett el korrogni. Győztem hallgatni egy ideig, míg végül kiénekelt az ágyból. Kora reggel járta. Akkortájt a napkorong sem ásított, miközben a bodor, hajnali felhők pajzsa eltakarta a pirkadat színeit. Attól féltem, duhaj, vad nevetésbe török ki. Álmomban már megint a nem létező utcában, a kitalált házamban mászkáltam: ott van a Kistemplomnak átall, a Kossuth és az Ady utca között, éppenséggel sehol, mert ott ugyebár utca csak a légből kapott képzeletemben létezik. Izzadt arcomat a tenyerembe zártam, s mászkáltam abban a seholsincs házam szobáiban, le s föl, létrázva meg lépcsőzve, mint egy középkori lovagvárban, riadtan szipogtam a rettenetes gerendákkal összepántolt tetőtérben, ahol még a pókhálók is szaglottak, és az álombéli valóságomban akkora volt a csönd a padlástérben, hogy hallottam az ütőeremben csordogáló vér dobolását.

Rám nézett. A tekintete egy minutumig mintha megpihent volna rajtam, és mindössze annyit mondott:

– Nyugodj meg, érd be ennyivel. Estimától hajnalig lehetsz csak boldog.

Pk

AZ ISTEN HÁZA TÁJÁN

"S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.”

(Reményik Sándor)

Talán azért vonzódom a templomokhoz, amiért úgy tartom, hogy egyenként mi is azok vagyunk. Minden ember templomszerű. (Igen, végső soron neki készültünk. Miatta vagyunk.) Külsőnkben is hasonlítunk az Isten házára. Bizonyos értelemben minden ember szép, van méltósága, és éppen annyira egyedi, mint egy típustervek nélkül, pusztán az alkotás vágya, és a pőre hit akaratából felépített szentély. Kicsit beljebb pedig hol a homály visszhangzik bennünk, hol a pazar díszeink világítanak, hogy a szívünk harang kondulása a kezdetektől a legvégsőkig kísérjen bennünket.

Rengeteg templomban jártam. Mindenfélékben. Tisztelem az összes felekezet házát. A szent boltozatok, a faragott oszlopsorok között hamar átminősülnek a kinti gondolatokkal együtt az oda nem illő, a templomkapun kívül rekedt érzések is.
Az utóbbi idők a sok pozitív tapasztalat mellett két tövist is belém szúrtak.

Két képről, két templomot ábrázoló fotóról van szó, s bár az egyik valahol az erdélyi szászok hajdani földjén készült, a másik pedig több ezer kilométerrel nyugatabbra, a franciaországi Abbeville-ben, Amiens közelében, az üzenetük egyformán megrendítő.

Az egyik fotón a Nagyszeben melletti Doborka erődtemplomában az ónémet, gót betűs falfeliratok alatt tehenek kérődzenek. Összetört szószék, szétdobált padok, beomló tető: az erdélyi szász közösségnek írmagja sem maradt. A kommunista Románia vezetői német márkáért gyakorlatilag kilóra eladták valamennyiüket. A kiürült szász házakba az ország szegényebb régióiból idegen népség költözött, s alig egy-két évtized alatt le is lakták az egykoron mívesen megépített, takaros szász falvakat. Tipikus közép-európai történet. Nálunk is lejátszódott hasonló népességcsere. Felénk is akadnak omladozó templomok, ahová már csak néhány falubeli, anyanyelvét és hitét őrző vénség jár be imádkozni. Mikor majd ők is elfogynak, akkor az enyészet veszi rettenetes hatalmába az Isten házát. Jobb lenne, ha azt már semelyikünk szeme nem láthatná.

A másik, a franciaországi fénykép még ettől is iszonyatosabb pillanatot rögzít: egy markológép dönti le éppen a XII. században épült templom gótikus tornyát. Tragikus fotó. Mintha egy kivégzést látnánk... A város baloldali vezetése – a városvédő civilek ellenállása dacára – „költséghatékonyságra” hivatkozva nyolc évszázad építészeti emlékét semmisítette meg. A Szent Jakab-templom, amely túlélte a történelmi viharokat, átvészelt megannyi tűzvészt, sőt, a második világháborúban még a német bombázók is inkább megkímélték, 2013-ig bírt ellenállni az emberi aljasságnak, amikor a 2008-ban hatalomra kerülő abbeville-i képviselő testület kommunista szimpatizáns gazemberei megpecsételték a sorsát.

A saját portánkon söprögetve is akad min szégyenkeznünk. Gyakorlatilag az összes vajdasági településnek lenne oka az önvizsgálatra. Itt egy zsinagóga, vagy egy pusztuló kastély. Amott egy gazda nélkül omladozó Vigadó, egy ebek harmincadjára hagyott csárda kitéve az idő rombolásának, tőle alig pár kilométerre pedig egy másik, még régebbi csárda, kitéve az emberi hülyeség pusztításának… Széttrancsírozott utcaképek Szabadkán, Újvidéken, Zomborban és Nagykikindán, levert oromdíszek, agyonbetonozott városközpontok: kell-e soroljam, hol és hányféle módon ártja, bontja a délvidéki magyar identitásunkat az igénytelenségünk és a nemtörődömségünk, amely itt honol szűkebb pátriánkban is?

Alighanem ez az oka, hogy mindig átjár az öröm, ha valami újnak, valami nagyszerűnek az építéséről értesülök.
Mint néhány hónappal ezelőtt. Hívőknek az Ég kegyelméből, ateistáknak a sors kifürkészhetetlen akaratából, a lényeg – valahogyan belekeveredtem a Makovecz Imre főművének tekintett templom építésének előzményeibe. Budapest volt főépítésze egyengeti a terveket. Nagy Ervinnel, a Nemzet Művészével, Kossuth-díjas építésszel beszélgetve hamar beláttam, hogy mennyire fontos a megépítése ennek a szentélynek. Abban már most száz százalékig biztos vagyok, hogy a templom el fog készülni. (Dacára az ellenkezéseknek. A templom föl lesz építve. Pont. Bár ennyire biztos lehetnék más egyéb dolgokban is!) Rengetegen támogatják. Majdnem ugyanannyian támadják. A templomépítést szorgalmazókkal most nem foglalkoznék. Közéjük tartozom, hiszek bennük, és hiszem, hogy építeni jó.

Ám ez a rémísztő kor kitermeli a maga démonjait rendesen. Jellemzi egy ország lelki állapotát, hogy annak egyik fertálya kifejezetten nem örül, sőt, utálkozva emlegeti egy építészetileg egyedi, még az ellenérdekeltek által is zseniálisnak mondott templom felépülésének a szándékát. (Figyelem: egy templomét. Nem egy stadionét. Amiről utólag mindig kiderül, mennyire megérte, és mekkora szükség volt rá. De ez most mellékszál.)
Hab a tortán: az pedig az Egyház lelki állapotát tükrözi, ahogyan egyes képviselői, papok, de püspökök is ódzkodnak egy új szentély megépítésétől. Sok mindent elárul róluk, meg a világról is, amiben élünk. Pont emiatt, éppen miattuk (is) föl kell épülnie az új magyar katedrálisnak. Nem azért, mert Makovecz még halála után is ringbe szállna Gaudíval vagy mással. Hanem azért, hogy a nemzetnek végre legyen egy olyan XXI. századi szentélye, ahol önmagunkkal, a múltunkkal, a becsületünkkel és a magyarság-tudatunkkal szembe tudunk nézni.

Vannak szép számmal hangos ellen-propagandisták. Magyarországon már javában zajlik a jövő évi választási kampány. A kormánnyal szembenállók kétségbeesetten keresik a kanócot, mit kéne gyújtani még, hogy minél nagyobbat szóljon.
És mint tudjuk, a kapkodó és kétségbeesett szokott a leggyakrabban hibázni.
A templomépítés folyamatába már nem tudnak beleszólni: milyen jó ezt leírni! Jó ha tudja mindenki: a hangosan ágálóknak nem Makovecz kereszténységével van bajuk, és a templom terve sem irreális, megvalósíthatatlan. Méretében még csak nem is hatalmas: közepes nagyságú szentélynek számít. Látványában grandiózus, ez igaz.
De az ellenlábasokat mindez nem hatja meg.
Nem. Az érintett berzenkedőknek, méltatlankodóknak és látványosan jajgatóknak (ilyen is van!) a makoveczi szellemiséggel van a bajuk.
Átvitt értelemben mindennel, ami magyar.
A legszomorúbb, legelgondolkodtatóbb az egészben, hogy nem holmi gyurcsányista bérkommentelők sikítoznak a magyar, a nemzeti, a hittel teli jelleg bármilyen fölbukkanásától, hanem olykor egyházi személyek is.

Szerencsére az építők velük is számoltak. Minden aggályra, minden kétkedő, vagy dehonesztáló véleményre készen áll az adekvát válasz. Egy évtized múlva állni fog a nemzet új szentélye. Nem is akárhol, nem is akárhogyan fogja hirdetni: építők vagyunk. 

Pk

Az írás eredetiben a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.03.06-án.

 

 

NAPLÓ – 105.

festményem

Január 19. Vasárnap.
Dúdolok: „ahogy ez itt szokás...". Kimegyek a Tamáshoz meg a Mesterhez.

A Déli pályaudvarnál tekintgetek. Csipetnyi aggodalom bennem. Kínos. Muszáj egy pillanatra beugranom valahova. A nyilvános illemhely odőrje, kinézete csöppet sem bizalomkeltő.  A nénié sem, aki mint valami bibircsókos, összeaszott Cerberus a föld alá süllyesztett egységet fölügyeli. Vesződök egy sort a kapunyitó automatával, visszadobja az érmét. Végül a nyanya ingerült hangon leiskoláz, miként kell 200 forintot bedobnom, s lőn: szezám tárul. Eszembe jut Bécs, a tisztaság, a rendszer simasága, a gumikesztyűs, vasalt egyenruhás, kitűzőt viselő fickó, amint illatos kéztörlőt cserél, és nem szólok vissza semmit.

A bankautomatánál hiéna próbál kunyerálni, elhessegetem. Megveszem a szokott fajtájú mécseseket, de nincs a helyén az ismerős kertész ember. Gondolom, a karácsonyi nyüzsgést most piheni ki. A sarki üzletbe vagyok kénytelen betérni, hál’Istennek gyufájuk is van.

Sétálok, bámészkodok. Aztán mégsem bírom ki, fotózni kezdek a temetőben. Csodálatosan deresek a fák, valami apró szemű hó hullik. Teljesen egyedül vagyok, és ez jó így. Makovecznél és a Tamásnál is egyből lobban a gyufám. Kiegyensúlyozottság, nyugalom van. Utána beugrok a Keleti Guriba. Rám ír egy üzenetet az Író, átjönne hozzám, mert nála elromlott a fűtés. Mondom, halasszuk el egy félidőnyit, meccset nézek, éppen verjük a szlovénokat. Míg szurkolunk, egy kiállított képemre alkudozik az a fickó, akinek ráspolyos hangja tisztára, mint a Nagy Pistáé. A garzonban az Íróval elvagyok, teát főzök neki. Aztán elviszi a taxi a barátnőjéhez. Zenét eresztek, Cseh Tamás átdolgozásokat, természetesen. Ma minden dolgom szépen sült el. Ritka nap.

Nemhiába: vasárnap. Szerintem amióta világ a világ, a normalitás azt diktálja, hogy az ember az életritmusa, a rendje végett, valamint az egészsége, vagyis saját maga miatt megtartsa a vasárnapot. Mindez persze nem kötelező. Pusztán csak színvonal, erkölcs és emberi tartás kérdése. A spártaiak sem harcoltak a hét hetedik napján. Mátyás életrajzírójától, Bonfinitől tudható, hogy az utolsó szent királyunk udvarában vasárnap csak a kutyapecérek dolgoztak, mert a vadászkopókat etetni kellett. De még az udvari szakácsok is megfőztek szombat estig, vasárnapra ne maradjon munkájuk. Az ostromlott Dobó várkapitány Egerben kedélyeskedve válaszolta Petőnek: „Vasárnap van, hogy lőnénk?”A sumér teremtéstörténet jóval ötezer évvel ezelőtt a holdhónapot már három dekádra, azaz tíznapos periódusokra porciózta. Később a célszerűség érdekében módosítottak, mert hamar rájöttek, hogy a hét napból álló ciklus alkalmasabb az időmérésre. A hetes szám ugyanis prímszám: azaz tovább nem lehet szétmérni, míg a tízet hajlamosak vagyunk rögtön kétszer ötre osztani.

A hét ezzel, és enélkül is mágikus és mitikus szám, a számmisztika szereti elemezgetni.

Az elvitathatatlan szakrális tartalmakon túl talán akad rá racionális magyarázat is.

Oka sem túl bonyolult: az emberi agy, átlagosan és rövidtávon hét egyszerű információt képes megjegyezni. Ezért zömmel hétjegyűek a telefonszámok, és hétkarakteresek – négy karakteres irányítószám, település, utca, házszám – a levelező címek. Lehet persze kivétel, ha a rendszer telítettsége miatt többet kíván. A történelem és a mítoszok is szívesen foglalkoztatják a hetest. Ezért van hét törpe, hétpecsétes titok, hét vezér, hétmérföldes csizma, hét ókori világcsoda, bibliai hét szentség, hét erény és Rómának hét dombja mellett hét legendás királyát szokás emlegetni. A klasszikus korban a hét szabad művészet elsajátítása volt a műveltség alfája és ómegája. A paraszti hagyományban a kajszibarack fák csak minden hetedik évben hoznak bőséges termést: ezt akármelyik pálinkaivó igazolja. Ha jobban belegondolok, a jó Móricz hét krajcárja sem a véletlen írói fantázia szüleménye, sokkal inkább visszautalás a hetes szám szent mivoltára, magyar hagyományban is gyökerező tiszteletére.

Nem elszakadva a hetestől és a vasárnaptól, mert az európai értékrend egyik pilléréről beszélünk: fontos a jelenvalósága. Az, hogy kiemeljük. Ugyanis a vasárnapok nélkül is ott tartunk, hogy már nem is Európa válságáról kell szólnunk, hanem egyenesen Európa haldoklásáról. Ha volt (nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor megbukott az Európa-terv. Az identitás nevű szappanon csúszott el minden. Ez tett be az eszmének. Meg a tagadás és a hülye helyeslése mindennek, ami beteges, ami kártékony, ami korábban vállalhatatlan volt. 

Innen nézvést egyetlen szalmaszálunk maradt: köntörfalazás nélkül kéne végre a valóságos dolgokról, a valóságos problémákról beszélni. Ám a mostani idők nem kecsegtetnek vérbő reményekkel. Európa nagyjai most sem a dicső elődök nyomdokain lépdelnek, nem terveznek semmit, pláne nem óhajtanak megvívni győztes csatákat. Sokkal inkább másokat akarnak sírba vinni maguk helyett. Mert finnyásak. Mert a moralizáláson túl nincs sem látószögük, sem látóperemük.

Pedig csak elég lenne egy-egy januári vasárnapon kimenniük a zúzmarával futtatott bolyhos faágak alá és szétnézniük.   

           Pk

NAPLÓ 18. - Dénes

"Talán nem véletlen, hogy eleddig bármikor Dénesekkel volt dolgom, rendre kellemes emlékek fűződtek hozzájuk.

Összesen hármat ismerek. A volt osztályfőnökömet említeném elsőnek – mindenki vegyészkedő Dénikéjét -, akitől kémiából kegyelemketteseket kapogattam. Azóta sem tudtam megjegyezni a kénsav képletét, a szulfátokat, meg a mól-atomtömegeket, pedig hányszor szükségem lett volna a pontos vegyjelekre, számokra! Ugyanis a WC-kagylón elücsörögve nincs dühítőbb, mint mikor megakad az ember a körösztrejtvény fejtésében… Dénike nyugdíjazásáig hadakozott a nebulókkal meg az epruvettákkal. Amióta nincs a suliban, hírlik, hogy a vegytan száraz, érthetetlen tananyaga mintha még elvontabb lenne. Rajta kívül sok érdekes tanárral volt dolgom. Kiöregedtek, az évek során eltünedeztek a padok közül. Felét még sétálni látom, élik csöndös mindennapjaikat. A másik felére már csak virágot viszünk, vagy az osztálytalálkozókon idézgetjük nagyszerű szellemüket. Aztán iszunk egyet az emlékükre.

A kettesszámú Dénesnek bizony a családnevét sem ismerem. Csak azt tudom, hogy diákkorunkban szeplős volt, mint a pulykatojás. Szőke, inas budzsáki parasztgyerekként kezdett birkózni. Mit ad Isten! – éppen az én súlycsoportomban. (Lehettünk vagy harminc-egynéhány kilósak. Akkoriban Kanizsán a kötöttfogású birkózás számított a legmenőbb fiús sportnak. Valójában mindannyian karatézni szerettünk volna, de olyasmire nem adódott lehetőség. Csak a vasárnapi matinén levetített Bruce Lee-s mozifilmek után csépeltük a levegőt, meg rúgtuk egymást gyomorszájon.) Újhelyi Laci bácsi viszont járta az iskolákat és konokul verbuválta a jövő birkózó fenoménjait. Aki számított, ment hozzá. Persze az úribb negyedben, a Homokon lakó gyerekek inkább focira iratkoztak. Laci bácsi – hajdani jugoszláv válogatottként - tudta, hogy az alvégi emberpalánták éretlen, parlagi anyagából van esélye jó birkózót, élsportolót faragni. Szemezgetett, szortírozott bennünket. Dénessel egyívásúak voltunk. Alkatilag furma-furmák. Menten össze is illesztett bennünket. Attól kezdve edzéseken, heti három alkalommal, a jó órányi bemelegítés után a büdös, izzadtságszagú gumiszőnyegbe gyűrtük egymást. Többnyire alulmaradtam, mert a Dénesnek jobban ment a párharc. Fürge volt, mint a csíkhal, és bosszantóan nehezen bírtam rendes fogást találni rajta. Folyton kicsúszott a kezem közül. Elég meghökkentő módon kisiskolás kora ellenére már erősen verítékezett. Hiába törölközött. Mintha cigánypontyot akarna valaki megmarkolni. Vagy meztelen csigát. Mégis szerettem vele mérkőzni. Ha nagy ritkán sikerült betusolnom, lett egy kevéske sikerélményem. Rigóként fütyülve szaladtam hazáig. Nem úgy, mint amikor a Kisember edzőpartnereként szenvedtem végig a tréninget. Edzőpartnert írtam, de valójában fölmosórongynak használt. Jóllehet egy-két kilóval könnyebbnek mérték tőlem, de kategóriájában rendre ő nyerte meg az országos bajnoki címét. Úgy dobált, csapkodott a szőnyeghez, amilyen kedve találtatott. Néha többet voltam kalimpáló kézzel-lábbal a levegőben, mint a földön. Nyavalyás pontot sem tudtam szerezni ellene. Talán így érthető, miért gondoltam testvéri szeretettel a régi, jól beváltan kiismert, fénylőn izzadt bőrű és hónaljszagú Dénesemre!

Utoljára, harmadikként jegyzem. A színészt. A Dénest. Rajta kívül meglehetősen sok művészt ismerek. De az a szakmai- és emberi szerénység, ami ezt a félszeg mosolyú színpadi aktort kiemeli mindannyiuk közül, csak igen kevesek tudhatják maguknak. Ővele lehet szót érteni. Beszélgetni. Megmaradt magunkfajtának. Hiányzik belőle a világot járt és elismert művészek szokásos affektáló gőgje. Nincsenek sztárallűrjei, ami nélkül hovatovább egy kisvárosi színész sem érzi magát biztonságban. Dénes horgosi születésű, és immáron bizonyos, hogy örökre meg is marad annak. Találkozáskor parolázunk. Olyankor érezni: éppen ott és akkor egy emberrel fogunk kezet. Hogy irigyelheti némely szakmabeli! Levetkezni a pózt, természetesnek, sallangoktól mentesnek megmaradni: a színészek legkomolyabb kihívása. Erény, ami csak az igazakat, a legnagyobbakat illeti. Szerencsés az, akit a Dénes megtisztel barátságával.       

Igazából miatta lett ez a vasárnapi ujjgyakorlat is.

A minap, egy pénteki kiállítás megnyitóján találkoztunk. Mondta, tele van ötletekkel, plánumokkal.

És ma van a születésnapja.

Erősen kívánom, hogy segítse az ég minden terve megvalósulásában!

Teljesüljönek álmai!      

Isten éltessen Dénes!"

Kisköz, lépcsővel

Kisköz, lépcsővel
27 x 40 cm

Ugyan minek nekünk sikátor, amikor az árnyékot pont akképpen satuba fogják a bácskai vályogfalak is, mint tőlünk délebbre a kőből rakott kerített udvarok, a tenger sós levegőjét szokott tájakon! Meglehet: oleander-bokrok híján csak a tarack veri föl a házak tövében futó repedéseket, és a betonjárdák morzsálódó fölszínén tócsák tükröződnek. De a leeresztett pillájú ablakok redőnyei mögött egy másfajta - pókhálós - lét szendereg, ahol még a kiscáger pörcögőn ugrálja a másodperceket, az idő pedig kosarába méri a fogyhatatlan valóságot.
Mezítelen talpunkat a téglák hűse simítja. Homlokunkra az augusztusi nap ír jeleket. Csak a lépcsők éle veri vissza a penge napsugarakat.
Hallani véljük, míg játszi gyík surran át az egyik oldalról a másikra, a fal mellett futó járdaszegély csorbult pereméhez. A nő egy magafeledett mozdulattal megigazítja a haját.
A párnán ott marad arcának lágy lenyomata.
Vasárnap délután van.

Kép és szöveg: Pk