DR. PASTEUR MEGTANUL VESZTENI

 

Régi mániám a másodvonal vizsgálata. Az igazán közismert, nagy nevek helyett azokat keresem, olvasgatom, akik egy-egy kortárs zseni árnyékában voltak kénytelenek alkotni. Adódik rögtön a párhuzam, Mozart és Antonio Salieri személyét illetően: legalább filmen akárki láthatta, mennyi gyötrelem, kétely, keserűség, sőt megaláztatás jut osztályrészül annak, akinek balszerencséjére egy nagyságrendekkel különb zsenivel ugyanazon időben, ugyanazon a pályán muszáj érvényesülnie. Dacára, hogy Miloš Forman mozija finoman szólva elferdítette a zenetörténelmi tényeket, sőt egyenesen befeketítette Salieri mestert – aki egyébként emberileg aligha volt démoni, és komponistaként a világklasszikusok között a helye – vele együtt a feledett korszakos talentumok életútjai önmagukban is kiforrott drámák. Tanulságosak, máig érvényes áthallásokkal.

Ettől függetlenül az utókor emlékezete olyan-amilyen. Többnyire hálátlan.

Egy műfajban százesztendőnyi időtartamot egy-két világhírességhez kötünk. Kanonizálunk, nagyjázunk. Ügyetlenül, balgán.

Ha reneszánsz szobrászat, akkor mindenki Buonarotti mesterre gondol, például. Csak keveseknek ötlik föl Andrea del Verocchio neve, pedig Mátyás királyunknak mi híján márvány kutat épített. Mikor a firenzei városházán láttam az általa készített Dávidot, az alig hatarasznyi bronz szoborban ugyanaz a szépérzék, harmónia és művészi tökély fogalmazódott meg, mint a gigászi, 5 méteres, híresebb és évtizedekkel később keletkezett márvány megfelelőjében.

A művészet minden területén akadnak mellőzöttek, hátrébb rangsoroltak. Kötelezően teszem hozzá: sajnos. Pedig ez az élet rendje, nincs ezen mit bánkódni. Bár az alkotók sorsa kötődik az általuk megélt korszak tömegízléséhez, végérvényesen az utókor gusztusa írja be őket a siker nagykönyvébe.

Épp miként a tudományban is hamar kitörlődik a nagyszerű találmányok feltalálóinak a neve, ha a dicsfényt elragyogja tőlük egy-egy korszakos géniusz csillaga.

(Pont ennyi érdeklődéssel bogarászom a vonatkozó irodalmat, amikor a nagy emberek tévedéseit elemzik. Napóleon vesztes csatái ugyanolyan izgalmasak, mint a repülés úttörőinek a kudarcai, vagy Francis Drake sikersorozatának Puerto Ricó-i befejezése, amire az El Morro erőd ágyúi tettek pontot. Így, ezen az alapon egy virtigli sakkozó bármikor elgyönyörködik Szpasszkij vagy Fischer téves döntésein. A veszteni tudás is művészet, be kell látni, még ha a középszert csakis a siker érdekli. Ha igazán mélyre akar valaki látni, a nagyok csődjéből, a tévedhetetlennek hittek baklövéseiből sokkal többet lehet tanulni. A bukta mutat rá a jellemre. A fiaskót nagyon is meg kell becsülni. Kicsit hosszúra sikerült a zárójel, bocsánat.)

A minap egy művészettörténeti kötetben akadtam Justus Suttermansra (1597-1681). Eredetileg Németalföld szülöttje volt, mégis Firenzében alkotott, sokat szolgált a Medicieknek. Portréfestőként elévülhetetlenek az érdemei. Talán Galileo Galileit személye miatt a legismertebb munkája a csillagász arcképe, noha hercegek, bankárok és egyházi méltóságok is előszeretettel alkalmazták.

Suttermans munkái között bukkantam a Medici családba tartozó II. Ferdinánd portréjára. A barokk festmény a toszkán nagyherceget ábrázolja, csöppet sem szokványos módon: az arcot hólyagok, tályogok csúfítják el, a szemek helyén egy-egy rés – a kilencedik napja himlővel fertőzött főúrról készült bizarr kép megdöbbentő realitással ábrázolja a kór klinikai tüneteit. Talán nem szorul különösebb magyarázatra, mit jelentett a XVII. század emberének a járványok réme. A betegségekhez mindenféle babonák, költött legendák és ma már humorosnak ható hiedelmek fűződtek, de az akkor élt nemzedékek szemében a tömeges fertőzések eggyé váltak a világvégével. Aratott a halál, gyakorta megtizedelve az emberiséget. 

Az himlő első megbízható klinikai bizonyítéka több mint 3000 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Már V. Ramszesz egyiptomi fáraó múmiáján is kimutatták.

Majdnem a XIX. századig kellett várni az ellenszerére. 1796-ban egy derék angol orvos, bizonyos Edward Jenner fedezte fel mentő eljárást: észrevette, hogy azok az emberek, akik tehenészetben dolgoztak és ott himlőt kaptak – a tehenekre jellemző állati himlő egyik változatával fertőződtek meg, ami jóindulatúbb formában terjedt állatról az emberre – később immunissá váltak az emberre halálos himlő fajtákkal szemben. Legott kísérletezésbe fogott és tehénhimlő-kiütésből vett mintával kezdett beoltani másokat, akik a védőoltásnak köszönve a tomboló járvány közepette is egészségesek maradtak.

A „tehén” szóból származik a „vakcina” kifejezésünk is.  Latinul a „vaccinus” szó azt jelenti: „tehenekből származó”. Száz évre rá Pasteur általánosította a kifejezést, s onnét kezdve minden betegség védőoltását így nevezik. A XIX. században a feketehimlő elleni hatékony módszert népszerűsítve hatalmas oltási kampány vette kezdetét. A huszadik század immunológiai kutatásai megerősítették és tökéletesítették a technikákat. Az erőfeszítéseknek köszönhetően a WHO 1979-ben végül kijelenthette, hogy a feketehimlőt örökre kiirtották.

Kész szerencse, hogy az elmúlt századokban nem létezett még internet, és ami még nagyobb mákja az emberiségnek: nem volt globális kommunikáció. Se twitter, se instagram, de még egy fránya facebook fiók sem. Ha ezek birtokában lett volna akár Dr. Jenner, akár a tudós Pasteur korának embere, a jelen tanulsága szerint sokkal reménytelenebb vállalkozásnak bizonyult volna megmenteni az emberiséget. 2021-ben a vakcináció elleni hisztéria penetráns látlelet korunkról.

Régi a mondás, hogy aki uralja múltat, az uralja majd a jövőt is. Ma pedig mindez azzal egészül ki, hogy aki a jelen közbeszédét uralja, annak a birtokába kerül a múlt is.

Dúl a harc a vélemények elsődlegességéért. Akié a narratíva – azé a hatalom.

Kétség sem férhet hozzá, új középkorban vagyunk. Új járványok, új vakcinatagadók, új törvények üldözik a nem eléggé újan beszélőket: boszorkányüldözés zajlik, aminek politikai korrektség az új neve, és máglyarakások helyett a facebook tilt, éget, semmisít meg neki nem tetsző tartalmakat, a mainstream média viszi vesztőhelyre azt, aki mást mer mondani, mint amit a fősodor sulykol. Nem tudom melyik a tragikusabb: a „Bill Gates chipet tesz belém!” - et ordító polgártárs, vagy az a milliárdos fószer, aki mostanra virtuális istenségként kezd egzecíroztatni pár milliárd facebook felhasználót.

A járvány meg? Köszöni, megvan valahogy. Hála a szép új világ rendszerének, bizonyos, hogy még jó darabig nem jut a feketehimlő sorsára. Amíg demokráciát báboznak nekünk, amíg a szabad akaratról papolhat minden félnótás, amíg rend nem lesz a világon, addig a Covid-19-nek nem kell aggódnia.

Jó lecke ez mindannyiunknak. Mondtam már, a vesztes csatákból tanul, akit komolyan érdekel a jövő. Most pedig – egyelőre – vesztésre állunk a vírussal szemben. Ideje tehát az önvizsgálatnak.*  

Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021.02.13-án.

 

ELLENSÉG A KUPAK ALATT

Óbuda - rajzom

Van egy régi anekdota.

Amikor az áldott emlékű László Gyula professzor A népvándorlás művészete Magyarországon címmel írni kezdte volna a honfoglalásról szóló kötetét, az akkori kommunista véleményterror illetékes elvtársai az akkori politikailag korrekt megfeleléstől indíttatván – a Krasznaja ploscsagyi pártközpont sértődékenységétől tartva – csak egy föltétellel engedélyezték a mű nyomdába kerülését: ha a szerző külön fejezetben foglalkozik a Kárpát-medencében letelepülő magyarok által itt talált szláv népek kultúrájával is.

A könyv megjelenését követően hamar hívatták a tudóst. Bökte a szemét a cenzúrának, hogy a háromszáz oldalas tanulmányban egy nyúlfarknyi alcímmel jelölten mindössze kétésfél sorocska szólt a pannóniai szlávság műveltségéről. Mikor kérdőre vonták, a karakán történész arany flegmával, vállát vonogatva szabadkozott: ő régész, kutató, ilyetén tárgyi bizonyítékok alapján vizsgálódik. Az elvtársak tessenek szívesek a korból származó szláv leletanyagot felmutatni. Sírokat, temetőket, bármit, ami a szláv jelenlétet igazolja, és ő szívesen újraírja a könyvét. Mert a történettudomány jelen állása szerint a hiányolt epizód taglalására ez a kétésfél sor éppen elég.

Eddig a történet.

Nekem két dologról szól.

Az első, hogy a kíméletlen rendszerekben is mindig éltek karakterek, akik a körülmények dacára meg tudták őrizni nem csak a bátorságukat, az emberségüket, hanem a humorukat is. Korunkban, ebben az arctalannak és nevesincsnek ítélt érában ugyanígy akadnak üdítő egyéniségek. Ez örömteli tény. Még akkor is, ha nyilvánvaló: velük szemben meg persze ott a falka. A jobbára írni tudó sakálok. Nem egyedül vannak. Vödörnyi nyákos angolna tekereg körülöttük. Leereszkedő modorban villantják fogsorukat, húzzák ínyüket, játszanak a közönségüknek: „Majd mi megmondjuk nektek, amit tőletek úgyis jobban tudunk” – s tutulnak tovább a holdra.

Rájuk legyintek. A karaván halad.      

Másodjára a tanulság: ahogy egy művet nem lehet önmaga ellen visszaírni, úgy az élet, a tapasztalat dolgai sem hamisíthatóak. Bárhogy erőlködjék is a megfelelési kényszer. Sem akkor sem most nem lehet huzamosabban elhazudni, elferdíteni az igazságot. Akkor sem, ha az önjelölt ítészek a parancsolataikat ügybuzgalmukban szénnel írnák föl az összes tűzfalra, és legszívesebben tilalomfát ültetnének mindenhová, politikailag korrekt rózsaszín sorompókkal kiegészítve. Bármi áron.

Miért? Nehogy ellenvélemény szülessék. Ki ne énekeljen valaki a kánonból.

Akik harminc évvel ezelőtt még Moszkva valagából lógtak ki, mára Brüsszel alfelétől remélnek mannát. Szűkebbre húzva a körvonalat. A tegnapi jugoszlávság ködpiszkálóiból mostanra pompás liberális képződmények lettek. A honi vélemény- és ízlésipar nehézlovasságaként tündökölnek a papírkatonáink. Hihetnők, ők diktálják, ki mit tud, ki mennyit ér, holott ugyanolyan inkompetensek, hiúak és buták, mint voltak. Szóra sem kéne méltatni őket. Csipetnyi szánalommal, iróniával nézem a ténykedésüket. Néha még nevetek is rajtuk.

Csak hát az ostoba beképzeltségükön túl mostanában némelyikük következetesen rombol, és ezt nem szabad annyiban hagyni. Máskor sem, de a mai helyzetben meg végképp. Mert a legelvetemültebbje a jelen idejű tanulságok nyomán sem képes belátni a tévedését. Továbbra is a régit mantrázzák. Semmi sem számít, csak dögöljön meg az ő érdekeikkel szemben bizalmat élvező erő. Pedig ha van valami, ami politikán fölüli, az épp egy világjárvány. Böjtben kicsit visszafogottabban kéne fogalmaznom, de a közhangulat silányítóival, a tudatosan félrevezető információkat terjesztőkkel kapcsolatban óhatatlanul a megtorlás kifejezés tolul az agyamba.

Félreértés ne essék: nem a gyakori, pikírt megjegyzések gazdáit okolom. Szokás most a kelleténél kicsit többet okoskodni. A bezártság teszi. A bölcs belátás képessége romlandó. Teherré válik a sokadik karantén napon. Az összes illetlen gesztust a klausztrofóbia számlájára lehet írni. Az indulatok gerjednek. Érthető. Emberi.

Az viszont fölfoghatatlan, ahogy ezekben a szorult időkben az önképüktől szenvedő, a sértődöttségükbe és a képzelt üldözöttségükbe dermedt egyének nyíltan uszítják a közösséget. Önjelölt kultúrtanácsnok volt/van nekünk dögivel. Rendben. Sosem fogynak a címzetes kegyelmes Asszonyok/Urak. Megszoktuk az ilyen kaliberű éttermiségünket. A meglétük puszta ténye nem hoz lázba. Ám attól már ökölbe szorul a kéz, amikor ezek a kő alatt tenyésző forradalmárok, a magukat fölöttébb értelmesnek képzelők fölállva tapsolnak a rossznak. Hát miféle emberek ezek?

A hisztérikus lelkületük zavart ritmusában verik a tamtamot. Lehet, hogy nehéz a fölfogásom, de képtelen vagyok megérteni, mi visz rá valakit, hogy ekkora katasztrófában is csak a politikai hatalomért tudjon lihegni. 
Rémhírterjesztés, riogatás, nyilvánvaló hazugságok hangoztatása: semmitől sem hőkölnek vissza. Fertőznek ők is. Egyénileg is: közösségi oldalakon kupaktanácskozva is. 

Az lesz a legkevesebb, hogy megálljt parancsolunk nekik.

Innét kezdve nevesítve. Megérdemlik.

                                                                  Pk