A SÍRBA ERESZTŐ KÖTELÜNK

rajzom

A filozófusok között is különc individualista Nietzsche szerint tények nem léteznek. Nincsenek kézzel fogható igazságok, pusztán különféle értelmezések vannak, és a derék Friedrichnek hajlamos is vagyok mindezt elhinni. Az össszes tényről akkor és úgy alakítom ki legegészségesebben a véleményemet, ha azokat valóságosan megismertem, megtapasztaltam. Nagyon lecsupaszítva: ez a hiszem ha látom hozzáállás.    

Biztos vannak olyanok, akik a meglévő cikkek, tudósítások sorait olvasva már eleve kész és megbízható képet kapnak a világban zajló folyamatokról.
Nekem nincs ilyen képességem. (Sajnos, vagy inkább hál’ Istennek.) 
Ezért csak a megélt dolgaim alapján szoktam vélelmezni valamit. Ha testközelből tapasztaltam, biztos forrás közölte, azaz első kézből hallottam róla, vagy ha a saját szemem előtt játszódott le. Pictura est laicorum literatura – ugye.

Következésképpen nem tudhatom, mi zajlik most a török-görög határon. Híradós képsorok vannak, mutatják a fölbőszült tömeget, a százezernyi bekéredzkedőt, akik Európa kapujában tolonganak. 
Konyítok valamicskét az illemhez: nekem nem rémlik, hogy a házba betérni óhajtót, a kopogás helyett két kézzel dörömbölőt, pláne az ajtót betörő, lábbal berúgót nagyon kedves szándékú vendégként kellene fogadni. Ha ez lesz a civilizált érintkezés új formája, akkor nem csak a jó modornak, hanem egy korszaknak, egy műveltségnek, egy értékrendnek is befellegzett. 

Az ilyenfajta népséggel a régi, jól bevált európai megszokásokat majd nem lehet folytatni. Az újtól pedig már most fázom. 
És ha mégis ez lesz a jövő – mert valahol már készítik, ássák az Ókontinens éjfekete mélységű, szomorú sírgödrét – sovány vigaszként gondolhatunk majd arra, mennyire, de mennyire igazunk volt, jóval a tragédia előtt. 

Nem csekély horderejű tehát a kérdés: miként fog sokmilliónyi ember beilleszkedni, pláne úgy, hogy immár ma is látszik: eszük ágában sincs alkalmazkodni a befogadó társadalmakhoz.

Ha a szülőföldemet elárasztók legalább a maguk után hagyott szemetet föltakarítanák! 

Ha a jóindulat eme elemi szándékát láttatnák! Hisz mégiscsak vendégségben vannak, nem kéne más portáján mocskot hagyni! Milyen vendég az ilyen? Bemutatkozás gyanánt szutykol össze mindent, ahová lép? 

Mit gondolhat rólunk, ha annyira sem becsül bennünket, hogy szó szerint leszarja a nekünk drága, nyírott gyepünket? A sok évszázados hagyományainkat?

Vagy van erre egyszerű magyarázat? Mert nekik a mi Istenünk nem Isten, a törvényeink sem az ő törvényeik, ezért nekik mindent szabad? Ejnye! Hát eztán furkósbottal kell majd vitatkoznunk?!

A faragatlan, hívatlan vendégek megjelenése mindig kínos. Aligha akarna valaki közös vacsoraasztalhoz ülni velük.

Emiatt és sok más miatt is mindannyiunkat érintő, ami most történik. Egyelőre a Mediterrán térségben sincs aki tárt karokkal fogadná a kéretlen jövevényeket. 
Szeretem a történelmet. Ebből egyenesen következik: nem sok bizalmam van a görög állhatatosságban. Valószínűleg nekünk kell majd megint kiállni a próbát, ahogy már annyiszor a múltunk során.

Hisz ezek már Magyarkanizsa, Horgos, Majdán, Szabadka és Kelebia tájékán letették a névjegyüket! Bemutatkoztak!
Az első benyomásunk sem volt kellemes róluk. 
Most, a sokadik – immáron nem a csalódásunk, hanem a jogos felháborodásunk szülte – tiltakozásunk ellenére is nagyon úgy tűnik, számolnunk kell az invázióval. 
Körömszakadtáig védekeznünk muszáj. Régen voltunk ekkora bajban, de a helyzet a történeti múltunkból ismerős: Nyugatról segítséget nem kapunk. Keletről pedig a török gyerek megint úgy vágta meg a gólya lábát, hogy azt a magyarnak kell majd gyógyítania.

Innen nézvést tehát nehéz idők következnek. 
Úgy kell majd a vészharangokat húznunk, hogy azok a kötelek ne Európa koporsóját engedjék a mélybe.

                                                          Pk