VINDOBONA

Bécs római kori neve. Ebből torzult a Wien változat. 

A jó sógorok. Lényegében ők németek. 

Ha a történelem kifürkészhetetlen akarata révén nincsen Habsburg Birodalom, akkor ott lenne a német határ, ahol és ahogy 1938 meg 1945 között meghúzták. Anno az I. világháború után logikus lett volna, ha Ausztriát tutto completto a nagyobbik tejtestvér Németországhoz csatolják. Lehet találgatni, ugyan kiknek nem tetszett ez a verzió? Persze, hogy a győztes hatalmaknak. Hitler sem vallotta magát osztráknak, holott ott született, aztán meg jó darabig Bécsben élt. A nővérét is onnan hozatta el, Berlinbe. És – noná! – mindig németként definiálta önmagát. 

Mindenesetre osztrákok a Lajtán túl azért elég régóta léteznek. A már említett históriai sors fintora, hogy a XIII. század végén az osztrák hercegséget megszerző Habsburg Rudolfot, pont a mi Kun László királyunk segítette a győzelemhez. Ő is csak azért adta támogatásul fegyveres erejét, mert akkoriban a csehek többet bosszantották, mint a Habsburgok. Ausztria sose volt a Német Császárság része. A Szent Római Birodalomnak esetleg, de az, ugye, eléggé másra hangszerelt történet. Tehát az osztrák nemzettudat körülbelül annyi, mint mikor egy újvidéki Telepen fölnőtt magyar „dzserek” jugoszlávnak mondja magát. 

Éppen így svájci nemzet sincsen. Svájc a nemzeteszme előtt vált állammá, a magyar kártya számszeríjas Tell Vilmosa idejében, és ki is maradt a nagy XIX. századi romantikus-nacionalista fölbuzdulásból. Megfelelt a habitusuknak. Nekik úgy volt jó. Günther gazda az alpesi legelőn rálegyintett a Gretchen tehén farára, kurjantott egyet, és szerelmesen gondolt a babájára. Emezek meg közben kokárdáztak, Nemzeti Dalt szavaltak, térdig gázoltak a vérben. 

A mai osztrák állam legalább félezer éve van külön pályán a német területektől. Nem mesterségesen. Természetesen. Emiatt, meg a bűntudatuk miatt furcsák. Egy kicsit komplexusosak, mert lefitymálják őket a németek? Azok, igen. Ám hiába, hogy doktor Freud is közülük kezdte kísérleti pácienseit összeválogatni, nem árt jóban lenni velük. Ahogy a déli németek egy részével is szépen elképzelhető a magyar közeljövő. 

Vigyázat! Nem mindegyikkel. Sajnos akadnak közöttük is menthetetlen részek. Leginkább úgy van, az a helyzet, hogy van a déli német, meg a többi. A dél-német nekem egy gyűjtőfogalom. Az a svájci, az osztrák, a bajor, meg a sváb. Persze a nagyvárosiak már ott is gyógyíthatatlanok, fertőzött területeknek számítanak, telis-tele konzumidiótával és Európából kirívó elemekkel. De a vidéki némettel még szót ért a magyar. Azokkal egy srófra jár a józan eszünk. Az ilyenekkel még van értelme együttműködni. A többi meg úgyis csak a liberális demokráciának hazudott – valójában pénzdiktatúra – kiszolgálója. Alapanyag. Járulékos veszteség. Sajnos.

(Új Kanizsai Újság, július eleje)

                                                             Pk

BÉCSI KERENGŐ

Muszáj bevallanom: bár nem szép dolog tőlem, eléggé el nem ítélhető módon estéről-estére kaján vigyorral és némi elégtétellel nézem a híradót, amikor az osztrák kormány bel- és külpolitikai vergődését szemlézik.
Az utóbbi időben mintha lékre futott volna a furfangos Bécs. A zűrzavar, a tanácstalanság szemmel láthatóan megrendítette a legendásan taktikázó, magabízó labancokat. Mintha meghervadt volna az a hírhedt gőg.

A virtigli osztrák erre azt mondaná, hogy ők és az őseik mindig pragmatikus módon politizáltak. Hogyne. Majd ha az önzőség határait messze áthágó elvtelenséget pragmatizmusnak definiálják: esetleg elhisszük nekik. Addig viszont nincs mit kezdenünk olyanokkal, akik telekürtölték a világot azzal a szemen szedett hazugsággal, hogy Mozart "osztrák" volt, Hitler meg német... Elég csak fölidézni az archív fekete-fehér filmhíradós tudósításokat: az anschluss idején – a nagy igyekezetben –, a komplett Bécs jobb felkarja kapott merevgörcsöt, míg óbégatva üdvözölték a nyitott Mercedesen bekocsikázó Führert. Rá pár évre a kies bécsi pincékben, már a nácizmusnak vadul ellenállva húzták ki magukat a második világháborúból. Meg annak következményeiből. Elvégre ők semmit sem tudtak arról, hogy emberek millióit vagonírozzák ilyen-olyan táborokba.

Na persze. Kinek tűnne föl, hogy tegnap Kohn szomszédnak, és az átelleni Grün szomszédnak beverték a horogkereszttel összemázolt kirakatát, aztán meg nagyon gyorsan már nem is volt kinek visszaköszönni? Igaz, az üresen tátongó lakásokban, az árván maradt zongorákat, gyertyatartókat, az eszcájgot sikeresen megmentették. Mindeközben pralinét nyalogattak a huncut sógorok, helyes kis porcelán csészéből, habcsókos tejjel szelídítve itták a presszókávét, és fogalmuk sem volt róla, hogy embereket származásuk okán likvidálnak...
Amikor lehetett, tehát a történelem folyamán elégszer, pontosabban világéletükben németnek akartak legalább látszani. Ez nagyjából annyira sikerült nekik, mint a románoknak Róma utódaivá álmodni magukat. Közben tudott, hogy a harciasságuk körülbelül addig terjed, míg a zsíros kolbászkát ki nem veszik a kezükből, és a saját udvaruk gyepét föl nem ekézi egy antidemokratikus vakond. Akkor megsértődnek, és a portájuk egyengetése helyett elkezdik a magyarok szeméből kipiszkálni a szálkát: ha hozzáférnének a sajátjukból kimeredő gerendától.

Félezer éve mást sem csinálnak, csak itt kavarják a híg levest Közép-Európában. Konkrétan, minket, magyarokat illetően vastagon benne a kezük nem egy nemzeti tragédiánkban.

Jó ha megjegyezzük: Mohács, Buda eleste, Mezőkeresztes, Vasvár, román- és szerb betelepítés, Majtény, Világos, Arad, Trianon. Nem a kacagányos kuruc, csak a saját eszem fölismerése mondatja velem: minden koron, évszázadok óta Bécs – sokszor ugyan sumák, kevésbé föltűnő módon, mint a többi "jóakarónk" –, de több kárt okoztak nekünk, mint például a tótok, vagy épp a csehek.

Nem érdemes túl mélyre vájni a pirospozsgás linzer szomszédok múltjában.
Filléres embereknek ne okozzunk forintos károkat. Bőven elegendő ha végigszánkázunk a XX. századi ellentmondásaikon, az első- és a második nagy háborúban – szó szerint – eljátszott szerepükre gondolva, meg arra a bécsi kompániára, akiknek illusztrisai, számító vezetői politikai menedékjogot adtak az 1919-es Vörös Terror hóhérainak. Ehhez egykoron a Burgban, az utóbbi időben meg a Michaelerplatz drága üvegirodáiban, hol másutt, de mindig találtak alkalmas figurákat, lelki toprongyokat, akik magyarázattal szolgáltak a külvilágnak.
Ezek minden lelkifurdalás nélkül a hétfőn még császárságból keddre virradóra köztársaságiakká avanzsáltak. Az évszázadok óta beltenyésztett uralkodóik maradéka meg a mai napig a nettó idiotizmus tankönyvbe illő kórismérvei. Hiába, alacsony kéményű, híg füstű az egész Lajtán túli kompánia. Régen nősülgettek, adták-vedték hetedhét ország királylányait. Jelenleg meg kommunikálnak. Jobb híján.
Így lett a nem kerítésből kicsit szélesebbre épített szárnyas kapu, és a  humánum diktálta büszke befogadásból lezárt olasz-osztrák határ az Alpesek hágóinál.

Nehogy Hannibál elefántjai berontsanak a Hoffburg tükörtermébe. 

Úgy látszik elfogytak a kiházasítandó hercegkisasszonyaik.

Pk