Pósa Károly: V. kerület - Magyarkanizsa

I. 
Ami másnak kezdet:
itt a vég.
Egyfajta látomás.

Ide ne gyere pajtás!
Ha megérkezel:
ehol, a kanizsai
- befejezetlen -

vasútállomás.
Csóró, de, csóró…
A sínpár végén

bogáncskóró.
Netán a sinó tülkölne?

Mint elhaló szó lenne:

gyóntatófülkében.

Mégis.
Minden ide vezet.
Ez az ötödik kerület.

II.

Az út mellett jobbról

a temető fasora gyászol.

A sutábbik oldalon,
jegenyék ügyelnek.
Amott,
a már egyszer

kivitt halottakon.
Belül a
málló téglakerítésen,
elül múltad
önérvényesítése.

Iringáló szél

űz levelet.
Odébb
kimondanám a nevedet,

ahol

már ritkuló

nyárfasor áll,

mint egy gazdag, 

bánkódó rokonság.
De
nincs felelet.
Csak mint abbamaradt

istentisztelet,
a vasúton túl
a házak csöndje terül el.

Hiába.
Ez az ötödik kerület.

III.

Ott a lerakó,

a vályú, az itató,
s néhány szétszórt asztag.
Nincs itt vesztenivaló.
Az sincs,

mit megosszak.

A házak nem jók

és nem rosszak

a kopott
kerekes kúttal,
leszúrt
petrence rúddal. 

IV.

A dűlő

melletti oldalon,
nehéz, nehéz
kimondanom...

Ahol egykor,
mindig makulátlan

erősen hittem,

szembe jött velem,
majdnem ruhátlan:

az Isten.
Kocsikerék
nyomdokán,
biciklin ült.
Ráncosodó
homlokán

árnyék vetült.

S míg karikázott
merőn nézett.
Szakálla tépett
könnyázott kender.
Úgy festett,

mint egy ismerős,
sokszor látott,
szegény
parasztember.

V.

Üresen kongott

minden tartalom.

Nem volt portenger,
nem volt oltalom.

Rajtam és rajta kívül

egy rossz szekér
zörgött messze.

(Sosincs itt forgalom,
madár se rebben.
Hideg van novemberben,
hogy a lelket
megdermessze.)

Csak
az összetalicskázott,

ősidőkbe visszarévedt
kunhalom tekintete tévedt
ránk,

s más

senki se.
A levegő
lett
egyre hűvösebb.

Megláttam a múltat,
minden rémképet,
hogy
itt latornak áll feszület.

Hát:
nincs üdvözület.
Ez az ötödik kerület.

S ekkor,
ahol Jézust
is megsiratta Mária,

csak nézett
engem szomorún:

a kanizsai Kálvária.
                                                        Magyarkanizsa, 2013. november 13.