Pósa Károly: 22-e!

„Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az.

Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak,

 mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal.”*

Az már csak úgy szokott lenni, hogy az ember szereti magát számokhoz igazítani.

A számtani szigor keretet ad a szét-szétcsúszó történéseknek, mindannak, amit életnek nevezünk.
Fontosak a dátumok, ki mikor, mettől és pontosan meddig?

Muszájból a számszerűsített adatok tengerét tartjuk a fejünkben.

Emlékezned kell kéttucat fontos telefonszámra, az igazolványod- meg a személyi számod numerusaira, a szülők, rokonok, gyerekek ünnepnapjaira, születésnapokra, évfordulókra, és ma már a nagyutcai bankautomata előtt sem szabad hezitálni, ha azt a bizonyos bűvös, titkosított négyjegyű számot kéri tőlünk a rendszer.
A 22-es egy jó kis szám.  

Ha meglátom, mindjárt derűsebb vagyok, mert eszembe jut Joseph Heller maró gúnnyal írt háborús regénye, a klasszikussá híresült 22-es csapdája ( a fenti idézet forrása*), amelyben máig ható örökbecsű igazságokat fogalmazott meg. Fekete humorral, fanyalgó poénokkal, ám mindezt a humánum jegyében.
Mindazonáltal a mi, bácskai és novemberi 22-esünk csapdája egyáltalán nem sikeredett váratlanra.

Még csak abszurdnak sem nevezhető, hogy kora reggel tejfehér ködpaplan borult Magyarkanizsára.

Alig pár méter volt a látótávolság. A nyirkos időben csak a varjak károgását hallottam. Odafentről, a magasból lamentáltak a gyászszínű, nekiszomorodott madarak, de úgy tűnt, mintha karnyújtásnyira lennének. A köd jól vezeti a hangot.
Majdnem olyan jól, mint a sima víztükör. Aki látott már a Tiszán egymástól jó messzire lévő horgászokat a folyó fölé hajolva – nem ordítva, hanem rendes, hétköznapi hangerővel beszélve -, kedélyesen diskurálni, az tudja mi fán terem a hang fizikai közegben való terjedésének a csodája.
De most hagyjuk a nyári pecásokat.

Novembert írunk.

Ám ha figyelembe vesszük, hogy lassan a második „emberes” hónapunk is ideér - ehhez képest hideg sincs. Mondják, jósolgatják ugyan a lehűlést. Bizonyára igazuk lesz. Az egyszerű kanizsai ember nem háborog ez ellen. Tudomásul vesszük, hogy ha a télnek van itt az ideje, akkor beköszönt a zordabb idő. Az elmúlt évek keserű tapasztalata alapján hozzátehetjük: inkább most, mint aztán áprilisban, vagy ne adj’Isten  - májusban.

Ami jár, az járjon.
(Az adoma-béli cigány meg hozzáteszi: „Csak a szél ne fújjon!)

Amíg a piac álmos, komótosan ébredő mozgolódását látom, szinte tapintható a kis világunk meglassúdott ideje. Az árusok, kofák portékájukat rendezgetik. Toporognak, korai vevőket várnak, s míg isszák a gőzölgő kávéjukat, és a bögréjén melengetve, összekulcsolják tíz ujjukat, bizonyára kevesüknek jut eszébe, hogy a mai napon született az a nagy magyar költő is, akiről városunkban – nagyon helyesen - iskolát neveztek el.
Pedig sokan oda jártak, jártunk.

Ott fejeztük be általános képzésünket. Tanultuk a tudományt, az alapokat. Mindazt, amit fölnőttként ma is hasznosíthatunk. Igen, verset is tudtunk tőle. Fejből kellett megtanulni, és nagyon megizzadtunk miatta. Csak ma, néhány évtized távlatából mondom: kár, hogy akkoriban nem magolhattuk még több versét.
Mennyire szép lenne most ősszel szavalni!
Helye és értelme lenne minden sorának.

”Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.”

1877-ben ezen a napon látta meg a napvilágot, a magyar költészet egyik óriása.
Aki nem rest, üssön föl odahaza egy verses kötetet és olvassa el hangosan egyik versét.
Magam is ezt fogom tenni, és aztán tiszteletből meghajolok előtte.
Diósadi Ady Endrének hívták. Teljes nevén: Ady András Endre volt a neve.