Pósa Károly: Régi novemberi történet

Steve Orosznak, tisztelettel

A rendes nevét alig néhányan ismerték. 

A háta mögött mindenki csak Vezérnek hívta. Egy időben nyugdíjba akarták küldeni, de végül mégsem vették le a gépről.

Szükség volt a mozdonyvezetőkre.

A Vezér akkor már majdnem ötven éve szolgált a vasútnál.

A két háború között segédfűtőként kezdte. Aztán eggyé vált a céggel. Pontos, lelkiismeretes, de magába forduló, amolyan igazi hallgatag ember volt. Ritkán szólt, akkor se sokat. Többnyire dörmögött. Különcként kezelték.
 

A feleségével soha nem kiabált.

Egy fia született. Az is korán megnősült, három kislánya lett, de a Vezért az unokái sem kedvelték. Néztek rá, mint valami idegenre.

A fia egy napon összepakolt és családostól elköltözött idegen, messzi országba, másik földrészre. Amikor a vasútállomásra kikísérték őket, a felesége és a menye könnyezett, de az ő szeme száraz maradt. A középső lányunokáját nézte, aki mereven bámult kifelé a fülkeablakon. A gyerek tengerzöld szeme az elmosódott üveg mögött csillogott. Még csak pár éves volt. Föl sem fogta, mi történik körülöttük.
Régen történt mindez, valószerűtlenül messze a múltban.

Hírüket se igen hallották később. Az idő elzakatolt velük.
 

A fiatal munkatársai vonzódtak a nagyobb sebességű, az „ablakos”, vagyis a személyszállító vonatok iránt, pláne ha útleveles, határokat átszelő járat kínálkozott, de a Vezér inkább teherszállítmányos szerelvényeken szeretett szolgálni. Az indóházban az irányítók kérés nélkül is a Szabadka-Kanizsa-Zenta fordára osztották be.

A jegyzőkönyvek szerint több ezerszer járta meg ezt az utat, oda s vissza. Szikár alakja a gőzmozdony állásában napi két alkalommal robogott el az unalomig ismerős vidéken.
Jóllehet a gőzös legalább nyolcvan éve fújt, szíszogott, okádta a füstöt és nem volt kifogástalan műszaki állapotban: a forgalomirányítók nyugodt lelkiismerettel osztották a Vezér alá, aki a ki-kihagyó jelzőműszerek, és a végleg a nullára konyult nyomásmérő cágerja nélkül is pontosan tudta mikor kell a szelepeken igazítani, vagy etetni a kazánt.
Füle hallotta a gép zihálását és a vasmonstrumot úgy szelídítette, irányította, mint zseniális karmester a reá bízott nagyzenekart.
 

Többnyire szenet, fémszerkezeteket, sódert és építőanyagot vitt.
Akkoriban épültek a malmok. A silók ormótlan betonhengerei nyomasztóan újak, darabosak voltak a bácskai tájban.
A Vezér kettes és hármas söntfokozatban vitte a szerelvényt a teher-pályaudvartól a célállomásig. A tucatnyi megrakott vagon - a több száz tonnányi teher - alatt remegett a síkság, s amerre haladtak kőszénportól szaglott a levegő. A sínek mellett a gőzös kéményéből kihulló szikraesőtől időnként lángra lobbant a gazos töltésoldal. Megfeketedett, üszkös foltok éktelenkedtek utána. A Vezér általában az állásban könyökölt, simlis sapkája a tarkójára volt lökve.

Az előtte párhuzamos síneket figyelte. A kanizsai fütyülőtáblánál meghúzta kétszer a kürt fogantyúját. 

Éleset sípolt a mozdony.
A járási gulya tehenei ilyenkor abbahagyták a legelést és a vasút felé néztek. Így ment ez hosszú éveken körösztül.

Azon a ködöt szitáló novemberi napon darvak húztak a kanális fölött, és a váltók rozsdás karján nyákos nedvesség csillogott. A gőzös falta a kilométereket. A távolban romos tanya fehérlett. A szerelvény háta mögött elmaradtak a kanizsai házak és a Vezér az egyenes szakaszon erősebb tempóra kapcsolt.
Nem tudni mit keresett az a kislány a síneken.

Talán a libákat kergette.

Vagy mulya volt szegény.
A Vezér villámgyorsan megrántotta ugyan a fékezőcsap karját, süvöltött a gőzszelep, sikoltottak a gyorsfék tárcsák, de a súly, a lendület még vagy száz méteren tolta, vitte a szerelvényt, és odébb, jóval odébb, nagy nehezen nyikorogva, nyöszörögve állt meg. Lemászott az állásból és a fújtató gőzöst otthagyva visszafelé futott, arra a helyre, ahol a lánykát meglátta.

Már messziről észrevette.
A kislány kék szoknyácskája a töltés melletti bozótosban virított.
Ott feküdt a gyerek.

Nem esett baja, csak a mozdony szele sodorta el, és sírt, kegyetlenül sírt.

Semmije se fájt, és a babáját kereste, amit a légáramlat kiszakított a kezéből. A vékonydongájú gyermek ócska férficipőben, szakadt ruhácskában bőgött, a Vezér pedig szétnézett, hátha meglesz a baba.

A kormos kavicsos töltés aljában találta meg a játékot. Szegényes, vacak rongybaba volt. 

Szemek gyanánt tengerzöld üveggombokat varrt rá valaki, és koszlott pamut helyettesítette a haját.

Szó nélkül a könnytől maszatos kislány kezébe nyomta, aztán visszaballagott a gőzmozdonyhoz, babrált a fogantyúkkal és a szerelvény lassan nekilódult, folytatta az útját Zenta irányába.
Este letette a vonatot és a fűtőházi jegyzőkönyvbe beírta az esetet.

Odahaza a felesége lerakott krumplival várta és a Vezér szokásához híven hallgatagon kanalazta a vacsorát.

Tizenkét nap multával ismét a Járás mellett ment a vonat.

Alkonyodott.

Ekkor hirtelen a gőzmozdony kitört üvegű hídablakán át a Vezér egy sínekre nem illő dolgot vett észre. Fehérlett ott valami.

Aztán meglátta.

Egy bárány került az útjába, ami a közelben éjszakázó nyájtól kóborolhatott el.

Nézte a feléje robogó végzetét.
Nem mozdult. A bárány szemei fénylettek.

A Vezér ösztönből azonnal fékezett, de a furcsa, semmivel sem összehasonlítható, hátborzongatóan tompa puffanásból már tudta, hogy hiába minden.

A megállított szerelvény mögött csak egy meggyűrt, szőrös, kinézhetetlenül véres valami maradt a talpfákon elheverve.

Amikor a célállomásra órák hossza múlva sem ért be a vonat, riasztották a környékbeli bakterokat.
Az oromhegyesi meg a kanizsai majdnem egyszerre értek oda a kivilágítva veszteglő szerelvényhez.

A Vezért a síneken ülve lelték.
Rázta a sírás, zokogott hangosan, ahogy csak egy olyan férfi tud zokogni, akinek valamije nagyon fáj.