 |
| Fotó: Klamár Zoltán |
"Ezek a madarak. Ezek a sárga- és feketerigók.
Minden hangjuk jelképpé válik az ember lelkében. A reggeli csacsogásuk
üdítő, de a nap további része már korántsem ennyire magasztos.
A nyári forróság füröszt, nem a víz. Csurog rólunk az izzadtság. Szilajabb
lett a július a kelleténél. Fehér, szikrát hányó por kering a levegőben. Mintha
hajszárító fújna az arcunkba. Még a légmozgás is bántó. Akárhány pohár
folyadékot iszunk, tikkadt torkunkon minduntalan pusztulnak a szavak, céltalan,
amolyan „bánom is én” levertséget nyom ránk a hőség. A vályogból vert házfalak
lila, földszagú árnyéka ugyan délelőtt tízig valamennyire hűvöst vet, de amint
lépésről-lépésre följebb kukorékol a nap, ahogy hevül a taraja, úgy
keskenyednek a sötét felületek, s a bujtató, jótékony hűs foltok előbb cérnavékonnyá
zsugorodnak, majd delelő tájékán már el is tűnnek, és az izzó kánikula
szétterül a bácskai sütős síkságon. Nyári beavatás. Parázson járás. Zsarátnok a
Járás. Bácska.
Virágtartóban senyved a város.
Nincs senki, aki napközben locsolja. Tegnap éjjel mintha megeredt volna az
eső. Talán kegyelem nélkül, talán merő jóindulatból, de elég gyakorlatiasan
közbeszólt az Ég.
A zápor vékony, vajalja színű kérget vont a közeli építkezés homokdombjára,
és bizton tudni: elverte a Csorda-út kamillabokrai mellett fehérlő sziksó fölét
is. A dűlőn körösztben átosonó bíbicek tipegő, háromujjú, villás kis nyoma
beleégett a kacskaringós út fakó szalagjába. Reggel tócsákat volt muszáj
kerülgetnem. Gőzöltek fölfelé, mintha a kályha platnijára köpött volna valaki. Távol
a nagyvárosok forgatagától, itt Kanizsán, július derekán minden csöndes. Vigyázban
a villanypóznák. Idáig érezni, terjeng mindenfelé az égő naptól megolvadó,
kátránnyal bekent törzsük szaga. Hiányzik innét az antikvitás és a reneszánsz
mesterséges környezete. Az oszlopok nem kőből való, faragott, delejes tekintetű
kariatidák, hanem százéves, szálkás széltől csapott fenyők törzsei. Az a sok durván
megmunkált villanykaró. Elég eredeti módon, dülöngélve fejezik ki a vidék görbe
múltját. Néha, igen, nehéz elismerni – hiányoznak a nagy emlékek. Csak egyéniek
vannak, csak azok maradtak. Ennek az itteni életnek titka van. Kívülálló nem
biztos, hogy megérti a bácskai életfilozófiát. A szimbólumainkat, az
elevenségünk misztériumát, amik éppen úgy és akképpen megmutatkoztak a
vaserejű, munkás, szigorú szorgalmukról híres elődeinknél, mint ahogy e
különös, rejtjelezett kiváltság, jellembeli jegy a mostaniak habitusából is
elő-előtűnik. Mások vagyunk. Érzésben, képzelődésben, álmainkban. A beszélt tájnyelvünkben
felriadoznak a régen feledett paraszti hangok. A szántások közé elnyelt
igeragok. Ahogy lekezeljük az udvarias formulákat. A sok középzárt „e”, az
„ö-zés”, a délebbről ránk ragadt, a köztudatba beékelődött szláv
jövevényszavakkal. Ezért más az igazságunk, más az időnk, másmilyen a
szerelmünk és másmilyen a halálunk is. Amonnét nézve mindez szomorú. Mostoha
egy állapot – vélik sokan, és ingatják a fejüket. Holott ez nem sorscsapás,
ettől nem hever az ajkunkon sem több fohász, sem kevesebb panasz. Megtanultunk
így létezni. Elrendeltetettség. Amikor minden szétesni, darabokra szaggatódni
látszik, amikor az egész világon a tudósoktól a művészekig mind-mind sietnek
megörökíttetni magukat, akkor a hétköznapjai szujos keretébe foglalt bácskai
nép a pasztellszínekkel fölhordott, hatalmas síksági élet- és tájkép elemeként intim hűséggel, mintegy szenvedélyektől mentesen, mellékszereplő gyanánt is csak a
maga dolgával törődik. Viadalra kél. Miután a hétfőt, keddet letudta, hol a szerdával, hol a csütörtökkel. Teszi
ezt úgy, hogy számára nyilvánvaló: pénteken, sőt szombatra sem fog eget rengető módon jobbító
irányba kibicsaklani a sorsa. Amit megtehet: belül, legalább néha átéli a
gondolatait. Vasárnap délidőben, amikor papsajtot ebédel, és nézi az ombolyos vizű kanális békalencséit. A fölpamacsolt felhők irányát követve. Harangszókor. Bánatában,
ha kimegy a temetőbe. Vagy amikor megnyugvásra, vigaszra lel egy régen hallott
melódia-foszlányban.
Akár egy rigó énekében.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése