 |
| Bódi - grafikám |
Sosem fogom sokra vinni. Van egy szint, ami után megtorpanok, és onnét egy
istennek sem tudok följebb rugaszkodni. Néha már azt gondolom, beleragadtam
ebbe a vajdasági lapályba. Hogy ez a sár húz lefelé. Időnként azt álmodom,
rúdugró vagyok, aki rendre leveri a magasra tett, a nagy versenyre való
kijutást szavatoló lécet. Az olimpiai kvótával már nem áltatom magamat. De egy
szerény, kárpát-medencei, nemzetközinek tekinthető versenyen még lenne
keresnivalóm, úgy érzem. Gyúrok is rá, rendesen.
Mindhiába.
Fogom a botom. Nem egy világmárka, de a nyele kőris. Még az öregapám tenyere
koptatta. Címeres mezem nincs. Jellemzően: amikor azt osztották, én éppen
máshol voltam.
Nekiveselkedek, nekiiramodok, a kőrisfa botomat jó hosszan tartom előttem. Úgy nézünk ki, mint egy kopjás Don Quijote. Dobbantok, jó nagy ívben föltornázom magamat. Tanítani lehetne, amilyen tökéllyel csinálom. De az utolsó pillanatban valamiért, valami hiba miatt, rendre leverem azt a fránya lécet.
A legborzasztóbb az egészben, hogy míg a külföldre szerződtetett pályatársaim, a kintiek, a VIP-páholy bérletesei egy-egy rontott gyakorlatuk után a szokott matracra huppannak, addig nekem – az álmomban – sosem jut párna, hanem amint földet érnék: eltűnik a szivacs. Helyette egy jókora pocsolya feketéllik. Belezuhanok nyekkenve, fröccsen mindenfelé a sár. Igazából, be kell valljam, nagy ritkán még ennek is tudok örülni. Előfordult már, hogy csak a puszta betonnak csapódtam. Az – sokkal fájdalmasabb, tapasztalatból tudom. Persze, sem a produkció előtt biztatót, sem a végén egy kis empatikus tapsot nem kapok… Noha kisandítok, és látom, a közönség ott unatkozik a lelátókon. Nem kell sajnálni miatta. Megszoktam ezt is. Nagyon úgy tűnik: ennek a kevés, és egyre gyérülő publikumnak sem vagyok a szíve csücske.
Pedig edzek, a szorgalmammal nincs baj, panasz nem lehet rám. Mások helyett duplán – mit duplán! – gyakran triplán teljesítek! Futok, súlyozok, ötször-hatszor bemelegítek. Emezek a kintiek, a neves klubokba tömörültek csak mosolyogva néznek. Alkalomadtán besétálnak a pályára és hopp, már át is lendültek. Megugorják.
Kapnak érte plecsnit, babért, akasztják a nyakukba a díjat. Akinek csak bronz járja – köztudott, ez a rendje-módja – a következő ezüst lesz, és már az arany is ott fénylik neki, a jövőt illetően. Így megy ez. Én meg majd bele döglök az igyekezetbe, kínozom magamat, állandóan a holnapba vetett hitemet erősítgetem, sportorvos-pszichológus acélozza a lelkemet. Itt lobog a szívemben a bizonyítás vágya. És mégsem.
Sosem leszek a legszűkebb elit része. Sosem leszek kortárs. Borbála bálba egyszer kaptam meghívót. Utóbb kiderült, elírták a nevemet, adminisztratív félreértés történt. A mosdó lengőajtaja mellett kaptunk asztalt, haragudott is az asszony. Nincs bennem lazaság. Félénk vagyok. Aggodalmas. Folyton hátrafelé pislogok. Analóg módban maradtam, úgy is mondhatnám, koaxiális kábelre vagyok csatlakoztatva, nem a wifi röptet, mint a többieket. A világpolgárokat. A maradi vajdasági köldökzsinóromon még a posztmodern táppal etettek. Azért lettem ilyen. Anyám szerint amúgy jó kiállású ember lennék. Egyszer mondta is, kisfiam, hiába fésülnéd, a rühe teszi az embert.
Jó régóta kivetett a rendszer, ütemet tévesztettem. Kiestem a ritmusból, még valamikor a kilencvenes években. Azóta üresjárat. Kuplung nélkül meg nem tudok váltani a digitális korszakba. A valakik között majdnem senkiknek számítok. Ha oda megyek, ahová küldenek, ahová lódítanak, előtte jó hangosan muszáj köszönnöm. Hátha észrevesznek. Vagy nem. Ez mindig kétesélyes. Bemutatkozásnál lassan, tagoltan mondom a nevemet, erősen artikulálok, félre ne értsék, ideig-óráig megjegyezzenek. Ez fontos, erre már rájöttem. A kezemet előre nyújtom, kellő mértékűen férfias, rövid a szorításom. Amikor néha valamelyik régi, hétpróbás ismerősömmel muszáj paroláznom, utána titokban mindig megszámolom az ujjaimat.
Nekiveselkedek, nekiiramodok, a kőrisfa botomat jó hosszan tartom előttem. Úgy nézünk ki, mint egy kopjás Don Quijote. Dobbantok, jó nagy ívben föltornázom magamat. Tanítani lehetne, amilyen tökéllyel csinálom. De az utolsó pillanatban valamiért, valami hiba miatt, rendre leverem azt a fránya lécet.
A legborzasztóbb az egészben, hogy míg a külföldre szerződtetett pályatársaim, a kintiek, a VIP-páholy bérletesei egy-egy rontott gyakorlatuk után a szokott matracra huppannak, addig nekem – az álmomban – sosem jut párna, hanem amint földet érnék: eltűnik a szivacs. Helyette egy jókora pocsolya feketéllik. Belezuhanok nyekkenve, fröccsen mindenfelé a sár. Igazából, be kell valljam, nagy ritkán még ennek is tudok örülni. Előfordult már, hogy csak a puszta betonnak csapódtam. Az – sokkal fájdalmasabb, tapasztalatból tudom. Persze, sem a produkció előtt biztatót, sem a végén egy kis empatikus tapsot nem kapok… Noha kisandítok, és látom, a közönség ott unatkozik a lelátókon. Nem kell sajnálni miatta. Megszoktam ezt is. Nagyon úgy tűnik: ennek a kevés, és egyre gyérülő publikumnak sem vagyok a szíve csücske.
Pedig edzek, a szorgalmammal nincs baj, panasz nem lehet rám. Mások helyett duplán – mit duplán! – gyakran triplán teljesítek! Futok, súlyozok, ötször-hatszor bemelegítek. Emezek a kintiek, a neves klubokba tömörültek csak mosolyogva néznek. Alkalomadtán besétálnak a pályára és hopp, már át is lendültek. Megugorják.
Kapnak érte plecsnit, babért, akasztják a nyakukba a díjat. Akinek csak bronz járja – köztudott, ez a rendje-módja – a következő ezüst lesz, és már az arany is ott fénylik neki, a jövőt illetően. Így megy ez. Én meg majd bele döglök az igyekezetbe, kínozom magamat, állandóan a holnapba vetett hitemet erősítgetem, sportorvos-pszichológus acélozza a lelkemet. Itt lobog a szívemben a bizonyítás vágya. És mégsem.
Sosem leszek a legszűkebb elit része. Sosem leszek kortárs. Borbála bálba egyszer kaptam meghívót. Utóbb kiderült, elírták a nevemet, adminisztratív félreértés történt. A mosdó lengőajtaja mellett kaptunk asztalt, haragudott is az asszony. Nincs bennem lazaság. Félénk vagyok. Aggodalmas. Folyton hátrafelé pislogok. Analóg módban maradtam, úgy is mondhatnám, koaxiális kábelre vagyok csatlakoztatva, nem a wifi röptet, mint a többieket. A világpolgárokat. A maradi vajdasági köldökzsinóromon még a posztmodern táppal etettek. Azért lettem ilyen. Anyám szerint amúgy jó kiállású ember lennék. Egyszer mondta is, kisfiam, hiába fésülnéd, a rühe teszi az embert.
Jó régóta kivetett a rendszer, ütemet tévesztettem. Kiestem a ritmusból, még valamikor a kilencvenes években. Azóta üresjárat. Kuplung nélkül meg nem tudok váltani a digitális korszakba. A valakik között majdnem senkiknek számítok. Ha oda megyek, ahová küldenek, ahová lódítanak, előtte jó hangosan muszáj köszönnöm. Hátha észrevesznek. Vagy nem. Ez mindig kétesélyes. Bemutatkozásnál lassan, tagoltan mondom a nevemet, erősen artikulálok, félre ne értsék, ideig-óráig megjegyezzenek. Ez fontos, erre már rájöttem. A kezemet előre nyújtom, kellő mértékűen férfias, rövid a szorításom. Amikor néha valamelyik régi, hétpróbás ismerősömmel muszáj paroláznom, utána titokban mindig megszámolom az ujjaimat.
Olykor zavarba jövök. Nem lévén alternatív, nehezen megy a beilleszkedés. Nietzschét ki nem állom. Jobban szeretem Kantot. Nem egy grófi ivadék kötetein
nőttem fel, hanem a szeged-alsóvárosi Temesi Ferién. Azt legalább szokták mások
is olvasni. Nádast egyet ismerek nagyon behatóan: ott van a kanális partján.
Csoda-e, ha ki- és lenéz a sok VIP szabadjegyes? Húzzák is a szájukat, valahányszor hébe-hóba szóba kerülök. „Mit akarok én? Innét? Nehogymá’.”
Csoda-e, ha ki- és lenéz a sok VIP szabadjegyes? Húzzák is a szájukat, valahányszor hébe-hóba szóba kerülök. „Mit akarok én? Innét? Nehogymá’.”
Hiába. Alighanem végérvényesen délvidéki éttermiségi maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése