„Szent Jakab hava. Magyarosan: Áldás hava. Július. Tele születés-, majd
névnapokkal. Áldásokkal. Hamarosan augusztus lesz a deszcendense ennek a
tőrőlmetszett, hazug nyárnak. Amikor az igazmondásnál akad nagyobb bűn is.
Talán mégsincs veszve a világ.
Lehet látni gyíkokat. Egyre többet. Ez jó jel. Gyíkok vannak mindenfelé, ahová a nap tekintete oda veti a tüzét. Bent Kanizsán, a városban futnak előttem a falak repedéseibe, a medvetéglák fugái közé, az alantasabb hézagokba. Surrannak a lépcsők pádimentumainál, szöknek az építkezésre kitett fosznideszkák alá.
Most is, ahová lépek, a kiégett szikesen: zizzennek szerteszét. Pedig bántani nem akarom egyiket sem. Csak – hozzájuk hasonlóan – az ösztön űz ki a pusztába. Nem is csodálkozok. Itt is találkozni gyíkokkal. Megpróbálok együtt gondolkodni velük, de nehézkes a jó szándék, mert a test, ez a fránya test csak azzal foglalkozik, hogy eleget tegyen a reá testált nagy akaratnak, míg az elme működik. És – bizony! – a lélek is kéri a magáét.
Hátamon, kissé balra dőlve pihenem az órákat. Pár lépésnyire tőlem apám biciklije hever. Mély béke, és ünnepélyesség száll rám, ahogy szemellenzőt csinálva tenyeremből nézek a horizonton kelő napba, mint egy ódon családi órába, amit megállított az Isten keze. Amin a cáger már nem megy tovább. A távolban Oromhegyes lankája púposul. Párállik a légben a falu sziluettje. Sárga, zöldesbarna a mindenség. A csönd ül tort a Járáson. A fű sem nő. Impresszionista kis képecskét lehetne pingálni, ha ürügyből zokon venném a táj kedélyét. Inkább nem. Lefesthetetlen. Talán hangszerelve, talán egy nyitány illene hozzá. A semmi vonósnégyese.
Mennél tovább hallgatom a hamuszürke hajnalt, annál termékenyebb a képzeletem. Meg nem született szellemekkel beszélgetek. Odébb, az elhevert nádas tövébe egy rigó száll le. A szárnya feketén rebben. Mintha intene.
– Látlak Zoli – kiáltom rá. – Látlak barátocskám!
S hogy a szeme felém csillan, azt is látom, csak cselből lett hirtelen madárrá. Hogy pirkadatkor, ezen a szent napon és helyen is velem lehessen. Sosem hagy egyedül. Ketten vagyunk mindig. Bámulom a rigóval a nagy síkságot, a maga bezárt nyitottságában. Hamletre gondolok, akinek alakját valamikor a középkor derekán Saxo Gramaticus dán krónikás vitte pergamenre, hogy aztán alig kétszáz év múlva egy angol bohóc bestsellert írjon belőle. De olyat, hogy azóta is harangoznak miatta. A dán békakirály legendája. Onnét gyanítható, belőle tudható, hogy bár az igazi műremek a természetből sarjad, azért akadnak kivételek. Jó esetben az alkotója természetéből is létrejöhet a csoda. Tétovaság, tárgyilagosság helyett: a tisztaságból. A táj nyelvéből. Az értelemből meg a szívből. Mindegy milyen eszközzel.
Latin panoptikumunk a mi Járásunk. Ó- és újkorunk. Az utolsó búvóhelyünk, ahol – mert körülöttünk nincs más – ledöfött cövekként mi vagyunk az ige. A teremtés remekei. Itt lehet beszélgetni a bogáncskóróval. Itt lehet megsimogatni a szirmait elhullatott réti perjét, köszönni a kutyatejnek, és utána leborulva a messziről szagló kamillásba belefúrni az elázott arcunk.
Üteme van a pusztának. Két szívdobbanásnyi. Emelkedik és süpped a látóhatár, akárha alvó kedvesünk mellkasát figyelnénk. A kanálisba béka ugrik fejest. Megtörik a pillanat íve, bugyborék száll föl a csobbanó pocsolya tükrén. A rigó ahogy jött, úgy elszáll. Amerre indul, éppen abba az irányba mutatnak a nádbugák. Bólogatnak. Igazam van.”
Talán mégsincs veszve a világ.
Lehet látni gyíkokat. Egyre többet. Ez jó jel. Gyíkok vannak mindenfelé, ahová a nap tekintete oda veti a tüzét. Bent Kanizsán, a városban futnak előttem a falak repedéseibe, a medvetéglák fugái közé, az alantasabb hézagokba. Surrannak a lépcsők pádimentumainál, szöknek az építkezésre kitett fosznideszkák alá.
Most is, ahová lépek, a kiégett szikesen: zizzennek szerteszét. Pedig bántani nem akarom egyiket sem. Csak – hozzájuk hasonlóan – az ösztön űz ki a pusztába. Nem is csodálkozok. Itt is találkozni gyíkokkal. Megpróbálok együtt gondolkodni velük, de nehézkes a jó szándék, mert a test, ez a fránya test csak azzal foglalkozik, hogy eleget tegyen a reá testált nagy akaratnak, míg az elme működik. És – bizony! – a lélek is kéri a magáét.
Hátamon, kissé balra dőlve pihenem az órákat. Pár lépésnyire tőlem apám biciklije hever. Mély béke, és ünnepélyesség száll rám, ahogy szemellenzőt csinálva tenyeremből nézek a horizonton kelő napba, mint egy ódon családi órába, amit megállított az Isten keze. Amin a cáger már nem megy tovább. A távolban Oromhegyes lankája púposul. Párállik a légben a falu sziluettje. Sárga, zöldesbarna a mindenség. A csönd ül tort a Járáson. A fű sem nő. Impresszionista kis képecskét lehetne pingálni, ha ürügyből zokon venném a táj kedélyét. Inkább nem. Lefesthetetlen. Talán hangszerelve, talán egy nyitány illene hozzá. A semmi vonósnégyese.
Mennél tovább hallgatom a hamuszürke hajnalt, annál termékenyebb a képzeletem. Meg nem született szellemekkel beszélgetek. Odébb, az elhevert nádas tövébe egy rigó száll le. A szárnya feketén rebben. Mintha intene.
– Látlak Zoli – kiáltom rá. – Látlak barátocskám!
S hogy a szeme felém csillan, azt is látom, csak cselből lett hirtelen madárrá. Hogy pirkadatkor, ezen a szent napon és helyen is velem lehessen. Sosem hagy egyedül. Ketten vagyunk mindig. Bámulom a rigóval a nagy síkságot, a maga bezárt nyitottságában. Hamletre gondolok, akinek alakját valamikor a középkor derekán Saxo Gramaticus dán krónikás vitte pergamenre, hogy aztán alig kétszáz év múlva egy angol bohóc bestsellert írjon belőle. De olyat, hogy azóta is harangoznak miatta. A dán békakirály legendája. Onnét gyanítható, belőle tudható, hogy bár az igazi műremek a természetből sarjad, azért akadnak kivételek. Jó esetben az alkotója természetéből is létrejöhet a csoda. Tétovaság, tárgyilagosság helyett: a tisztaságból. A táj nyelvéből. Az értelemből meg a szívből. Mindegy milyen eszközzel.
Latin panoptikumunk a mi Járásunk. Ó- és újkorunk. Az utolsó búvóhelyünk, ahol – mert körülöttünk nincs más – ledöfött cövekként mi vagyunk az ige. A teremtés remekei. Itt lehet beszélgetni a bogáncskóróval. Itt lehet megsimogatni a szirmait elhullatott réti perjét, köszönni a kutyatejnek, és utána leborulva a messziről szagló kamillásba belefúrni az elázott arcunk.
Üteme van a pusztának. Két szívdobbanásnyi. Emelkedik és süpped a látóhatár, akárha alvó kedvesünk mellkasát figyelnénk. A kanálisba béka ugrik fejest. Megtörik a pillanat íve, bugyborék száll föl a csobbanó pocsolya tükrén. A rigó ahogy jött, úgy elszáll. Amerre indul, éppen abba az irányba mutatnak a nádbugák. Bólogatnak. Igazam van.”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése