Antoine de Saint-Exupery 1935-ben, egy sivatagi kényszerleszllás után |
Ott Budán. Majdnem éjféltájt.
Tegnap lett egy kerek este.
Zárt abakok alatti volt
az összes kikirics fényszóró,
s a sárga lámpák alatt le-lehajolva
– dúlt valami bennem.
Munkált, ásott,
legbelülre.
Teljesen úgy tűnt,
akárha a végtelen lenne.
Olyan pestiesen tavaszi hideg szél fújt,
piros plakátok lettek a falakra festve.
Nem voltam író-pilóta.
Nem jártam sivatagban.
Kivetítődött elém minden,
szinte észrevétlen
a meleg beton februárja,
talpam alatt dalolt.
A nóta már sokszor hallott volt,
és mégis idegen.
Az utcasarkon – kicsit lejjebb,
attól, ahol régen aludtam –
egy lény árnya
feküdt az aszfalton
a városi pusztaságban,
szétcsapott szárnyakkal.
Ott várt a többi társa,
elszállóban.
Föntről néztek,
néztek rám.
Merően, a villamosmegállóban.
Ráeszméltem csendben.
Éjfél előtt.
Nem is hittem, Teremtőm,
hogy a körúton
abban a szent pillanatban
magamra maradtam.
Magamra leltem.
Magamra leltem.
Budapest, 2019.02.16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése