Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!

Kennedy – míg megvolt tutto completto a tarkócsontja – 1963. június 23-án egy igen emlékezetes szónoklatot tartott a szovjetek által megalázott, kettévágott Berlinben. Az amerikai elnök Schöneberg kerület tanácsházának – a Rathaus – erkélyéről mondta el beszédét, amelyben a demokrácia értékeit hangoztatta, és élesen bírálta a kommunista rendszert. A beszéd „Ich bin ein Berliner” kezdése a hidegháború egyik ikonikus, talán legtöbbet idézett mondatává vált.  

Az USA első és eddig egyetlen katolikus elnöke akkor és ott szolidaritásáról biztosította a német népet. Megvillant a nagy szíve, az emberi arca, amit rá öt hónapra összeroncsolt a merénylő(k) puskagolyója. De az már egy másik történet.

Most nem olyan időket élünk, noha ekkor-akkor manapság is puskavégre kerül egy-egy kormányfő, meg hideg is van, és háború is van.

Aki az előbbit nem érzékeli, annak baj lehet a hőérzetével, az idegrendszerével, nézze meg orvos. Aki az utóbbit nem veszi észre, az viszont hülye. Ne nézze meg senki, zárják el, közveszélyes.

Háború van minden fronton. Katonai, gazdasági, ipari, sőt kulturális értelemben is. (Mindezt egy most készülő írásomban fogom bővebben kifejteni.)

Szóval hideg van és háború. Kennedy már nincs, csak a szellemét idéztem meg ezzel az örökbecsű retorikai húzásával.

Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!

Igen.

Én egy hódmezővásárhelyi vagyok!

De tényleg. Papírom is van róla. A családomnak is. Mindannyian hódmezővásárhelyiek vagyunk. Igaz, nem életvitelszerűen lettünk azok, hanem csak tiszteletbeli módon, de akkor is.

Ki ne emlékezne rá, a keserű 2004. december 5-ei népszavazás után ez az alföldi kisváros, pontosabban a városka vezetése volt az, aki dacból, vigasz gyanánt, minden oda jelentkező határon túli magyarnak elküldte a tiszteletbeli állampolgárságot igazoló okmányt – pecséttel, aláírással. Torokszorító volt mikor megkaptuk és kibontottuk a postai úton kézbesített dokumentumokat. Nem lettünk tőle sem jobb, sem nagyobb magyarok. Csak igazabbak lettünk, a szó nemes értelmében, mert akkor valami kegyelem folytán megint derengeni kezdett, ízelítőt kaptunk abból, mi is a magyar összetartozás. Mi az, hogy egy vérből valók vagyunk.

A hétvégén, vagyis inkább a hét elején Hódmezővásárhely nevétől visszhangzott az éter.*

Beállt a hétfő esti ámokfutás a lajtorján. Egymás nyakára hágva, a másik púpján pipiskedve hozsannáztak szószátyár pojácák, akik jobbára gyanús, nyugati pénzeken pórázon tartott dizájnpolitikusok táskahordozói csupán. Köztük ficereg néhány wannabe entellektüel, bávatag tekintetű művész, előadó, maguk sem tudják micsodák, ha szakálluk nő, akkor alighanem fiúk, bár ez ma már megint csak kétesélyes, hisz a EUbuzivíziót is ilyenek nyerik. Ha meztelen csiga indulna, annak is dicsérnék a hangját. Meg a nézését és a járását. Ezekhez képest egy délutáni Benny Hill show is maga a szakralizált, megtestesült művészet. És most győztek, mert összefogtak, végre – mondják ők.

Pedig az ellenzék nem összefogott, hanem nem indult. Ez elég nagy különbség. A győzelem pedig pirruszi: az átmeneti orgazmusban, amitől most elalélt az összellenzéki kompánia, a rideg tények már láttatják, hogy a dróton rángatott strómanjuk Hódmezővásárhely élén a pillanat ezredrészéig sem lesz képes a Fideszes többségű testület mellett kormányozni a várost.

Mégis, gondolom a Gegő Szosötí Bárban most nagy az öröm. Beérett a ganajparadicsom, lehet aratni a koktélpohárba.

Épeszű ember viszont elgondolkodik azon, hogy vajon jó-e a nyulaknak, hogyha az a nyúl lesz a nyúlközösség vezetője, akinek a jelölését a rókák, farkasok, de még a hiénák is lelkesen támogatták? A saját paródiájává váló Jobbiktól a Degenerált Koalícióig. Pedig már az antik időkben is tudták, hogy nehéz egyensúlyozni Szkülla és Kharübdisz között. Amíg az oppozíció csak exfideszesek mögé sunnyogva tudja megverni a Fideszt, nagy baj nincs. Egy kisebb közösségben, egy közepes városban amúgy is inkább személyes emóciók, érzelmi alapon választanak polgármestert. Akkor lesz esélye a ballib konglomerátumnak, ha Gyurcsánytól Vonáig mindannyian hátrébb sasszéznak, beáll mindnél a politikai hullamerevedés, találnak 109 tüchtig, sokgyerekes, keresztény-konzervatív, régi Fideszest, és már adva is a recept. Legyőzhető a Fidesz, ugye? Le. Így. Esetleg. Megvalósítható? Merész biztonsággal kizárhatjuk ezt a lázálom kategóriának minősülő vicces opciót.
Tehát addig marad a szopórolleros variáció: ki kell hívni az áprilisi hóra a Fideszt.
Arccal.
Országosan megmérkőzni vele. Aztán már csak a gravitációt kell majd megszüntetni, és huss, elszáll a Fidesz… 

Hódmezővásárhelyen – az én értelmezésemben – múlt vasárnap két pofon csattant. Az egyik az ellenzéki sarokban, amikor kiderült: nincs diktatúra Magyarországon, maguk miatt tartanak ott, ahol.

A másik természetesen a kormánypártok orcáján hagyott pírt.  Megmondom őszintén – galád módon örülök, hogy így alakult. Ez a kijózanító maflás talán föltupírozza majd a Fidesz kampányát.

Mert személy szerint jelenleg keveslem ezt a külsős dolgokra kihegyezett korteshadjáratot. Nincs kifogás. Marhára büszke mindig a magyar kormány arra, hogy milyen jó állapotban van az államháztartás: stabilan 4% a növekedés, csökken az adósság, nő a termelés, már külföldi legádázabb ellenfelek is kénytelenek dicsérni Budapestet, csakhogy ezek a makrogazdasági sikermutatók az átlagembert nem érdeklik.
Birizgálja néhány dolog az agyamat. Alighanem Orbánra megint gigászi feladatok fognak hárulni. Föl kell majd szántania körösztül-kasul Magyarországot. Battonyától Sopronig, Tiszacsegétől Nagykanizsáig mindenhol a helyi embere mellé kell, hogy álljon. Brüsszelbe csak április 9-én menjen, kávéra. 

Az összes kormánypárti jelöltnek kommunikációból jelesre kell vizsgáznia. Hódmezővásárhely jelöltje gyönge volt, láthatatlan.

Majd néhány szelíd gesztust kell jóváhagyni olyanoknak, akik az ellenzékre sosem szavaznának. A Jobbikban csalódott szavazókra gondolok. Nem szabad hinni a közvélemény-kutatóknak. Egyiknek sem. Még akkor sem, ha Hódmezővásárhelyen a teljes lakosságnak körülbelül 27%-a szavazott a kormánypárti jelöltre, annyian, mint ami 2014-ben a Fidesznek az országos átlaga volt.
Tilos ezen elaludni.

Változtatni kell a kommunikáción, kicsit alázatosabbra igazítani az ábrázatot, leszállni a magas lóról.

Az eredményeket kell erőteljesebben bemutatni, és ami nagyon fontos, de mindig bevált: meg kell nyitni a pénzcsapokat. Ebből értenek az emberek, a választópolgárok. Adni kell, teljes gőzzel. Ahogy eddig is.

Nyerni muszáj, tudniilik most nem négy év, hanem az elkövetkező emberöltő a tét. Mert ha azok jönnek, akikről eddig sem volt jó véleményem, de még ezen is tudtak rontani, visszavedlik minden arra, ami a regnálásuk alatt rémálom volt a nemzetre nézve. 

*Ez az írás 2018. március 1-én jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon. 

Pk

ÖT KERÜLETNYI ÉHOM

A kanizsai Kistemető (Fotó: Srdic Igor)

I. kerület

Noha Kanizsa bármelyik fertályán le tudok ülni valamelyik kocsma, bolt elé, a házak előtti kispadra, vagy egyszerűen csak a fűbe zöttyenve, lebénulva a csöndös szemlélődéstől, dermedten figyelve a boldogság apró jeleit, az első kerület nekem örökre a városba beköszöntő kapu marad, szimbolikus nagykapu, ami nem csak az idegenből belépő előtt tárulkozik szélesre, hanem rajta körösztül az őshonos kanizsai is megkönnyebbült sóhajjal érkezik haza, mert a téglagyár földbe döfött két hatalmas mutatóujja olyan pontosan jelöli mi is az otthon, honnét vetkezzük le a félszeg magatartásunkat, honnét lesz ismét arcunk, erényünk, gondolatunk, hol támadnak ránk a hirtelen föltörő meleg érzések, azok a gondolatok, amiket csak a szülőváros, a szülőföld fogalma generálhat bárki értelmes emberben: a hetes üzlet, ahol rothadt banánt vettünk bagóért, és vittük a vízitelepre, a napszúrásos kánikulában a folyóban fürdőzve ettük, Kiss Józsi bácsi háza a töltésnek nekifutó csökött utcák valamelyikében, a Péró lak, Zöldházastul, a Metál nyaraló lefagyasztott kólái, a kispadoknál rekontrázó nyugdíjas öregek, akik csak a foguk között szűrték a szót és mindenki csak „öcsém” volt nekik, az egyetlen része a városnak, ami jegyben jár a Tiszával, és a mólóhoz kikötött csónakokat nyaldosó iszapos hullámok kotyogását a haldokló kanizsai utolsó másodpercében is fülében hallja, a strand homokja, a nyolcvanon túli dédimama, a soha meg nem értett Firenze lakótömbök oda nem illő fölkapaszkodottsága, a másik Homok hetvenes-nyolcvanas évek béli stílusának gőgjét sugárzó  padlásszobás házak úrhatnámsága, szemben a régi homoki parasztházikók vedlő magányával, Bálintékkal, a Gongba sarokban búvó Cigonya seccóval, meg öregapámékkal, a téglagyár és a szív hátsó kijáratával.   

II. kerület.

Ütő- vagy verőér, ámbár én azt szeretném hinni, hogy inkább szíve és másodlagosan talán az agya a városnak, ahol a házakon ugyanúgy ablakok vannak, mint másutt, de az ajtókon megszaporodnak a név- és rangjelző táblácskák, ahol vannak nagyon szellős előszobák, ahol szegényes fa székeken ügyüket intéző emberek ücsörögnek, sok a  parkoló gépjármű, a szemetet mások szedik össze a lakók helyett, mert vannak akik közönnyel az arcukon egyenruhában, minden reggel mások mocskát takarítják, a mások háza és lakása előtti kerteket művelik, mi több, a mások által csodált, de soha meg nem öntözött utcai virágoknak is vizet locsolnak, mert itt mások kényelméről szól az élet: a boltokban kiszolgálnak, az önkiszolgálókban önkiszaglálnak, elvégre drogéria, cukrászda meg autójavító is van, meg volt Tévés Fecó is, meg a Dusi borbély is mindig erre portyázott, és a bank helyén hentesüzlet is volt, Frici sógorostul, friss virslistül, ahogy diszkó is volt, meg fiatalság is, amik elmúltak ugyan, csak a barátság nem múlik el, merthogy itt lakik a barátom.

Magyarkanizsa (Fotó: ifj. Apczy Jenő)

III. kerület

Nincsenek másmilyen táblák, csak útjelzők, de abból annyi, mintha tűpárnába döfödték volna őket, elvégre ez a település igazi teste, teleszurkálva okoskodó iránymutatóval, akárha csupa buta ember élne a városnak ezen a csücskén, pedig nem, a korpusz az itt kezdődik, a Cigánylejáró szúnyograjos környékétől délnyugatra terülve, hosszan, a Gesztenyefasor felé karéjozva a vonatállomásig, ahol ölig ér már a disznóparéj és a szaporodó benzinkutak sivár színességét csak az ellenpontozza, hogy a főút hónalján túli Budzsák lakható arcát még nem szabdalta szét teljesen, nem rondította el a modernitás „szüksége”, ami – mint tudjuk – mindenhol törvényt és ami szomorúbb, rendet bont, ugyanis a Disznópiac meg a Tóparti Közök, a Konc pék meg a Kurci bognár  sarka adják, sugározzák magukból azt a mezővárosias hangulatot, amit szívesen megmutatnék minden ide tévedő turistának, hogy ébredjenek traktor-pótkocsi zörgésre, kutyaugatásra, a lelki magatartásukat edzze meg a környéken lakók mindenki mindenkit ismer alapon történő összetartozása: érintse meg a messzi földről ide kirándulót is a sok földműves, melós, kivénhedt kanizsai, piaci kofa, a két kovácsmester, a Rétre forgó szűk utcák karriertelen de nyugalmas világa, az egy családhoz való jó érzés Budzsákias, mindenek felett valósága. 

IV. kerület

Szalagos, széles utcák, jobbára kelet-nyugati irányúak, csupa költő nevű, Petőfi, József Attila, meg párhuzamosan a Köztársaság, amelyeket Kanizsa térképét nézve, mintha egy három ujjú varjú karmolt volna bele a papírba, vagy olyan, akár egy altiszti rangjelzés hármas csíkozatja, elvégre itt játszottunk katonásdit, pontosabban a Körös nádasában, és a távolból előbb csak a téglagyár tompa dohogását és néha füttyét lehetett hallani, ha a nád közötti bunkerunkban sötétbe fúló, mocsaras szagú, büdös nyári estéken pákát füstöltünk és tüzeskedtünk, aztán már a kerámiagyár zörejeit is behozta a szél a bugák közé, hogy a lekövezett utcákra aszfaltcsík kerüljön, a letéglázott járdákat meg betonréteg fullasztotta meg, s azóta a „Meszelős” Ilka néni sem húzza már el a fehér csíkot a téglákból ágyazott hűvös oldali járdán, hisz ő sincs szegény már nagyon hosszú ideje, csak az iszonyatos, bicikli és babakocsi kereket marasztaló új folyókákkal taglalt járdák vannak, mert a puha látványt az Apróék előtt álló hatalmas nyárfa kivágásával, Jancsikáék, Bagi Tibiék, Oszacsek Joci meg a Dezső és a Harmath Feci által épített homokvárastul elvitte az idő, vitt mindent, belemosta a gyerekkori emlékeket a földbe.

V. kerület

A kifelé menetel fertálya, minden tekintetben, lévén kegyetlen és derűs, igazságos és boldogtalan, csupasz és rátartian öltözött, művirágos és szentelt vizes, bárgyú, ám furfangos lókupeces, mert itt egyszerre megilletődöttség vesz rajtam erőt és vásárról hazatérő duhaj öröm, nincs titka a vasúton túli résznek, a temető, a Kálvária-domb által mégis itt található Kanizsa legtitkosabb terepe, az elmúlás, a letűnő idő példázatai, amik visszavezetnek bennünket a tegnapba, de itt van a kaszáló, a lerakó, a Rudiék és a Mama utcácskája is, melyek olyan visszatartó erővel bírnak hogy messziről is képesek elhajtani, elhúzni, elvinni valami felé. A kifogyhatatlan hazába.

2017. január 6. A befagyott Tisza Kanizsánál (Fotó: Valkay Bicskei Ágnes)

                                                                      Pk