Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!

Kennedy – míg megvolt tutto completto a tarkócsontja – 1963. június 23-án egy igen emlékezetes szónoklatot tartott a szovjetek által megalázott, kettévágott Berlinben. Az amerikai elnök Schöneberg kerület tanácsházának – a Rathaus – erkélyéről mondta el beszédét, amelyben a demokrácia értékeit hangoztatta, és élesen bírálta a kommunista rendszert. A beszéd „Ich bin ein Berliner” kezdése a hidegháború egyik ikonikus, talán legtöbbet idézett mondatává vált.  

Az USA első és eddig egyetlen katolikus elnöke akkor és ott szolidaritásáról biztosította a német népet. Megvillant a nagy szíve, az emberi arca, amit rá öt hónapra összeroncsolt a merénylő(k) puskagolyója. De az már egy másik történet.

Most nem olyan időket élünk, noha ekkor-akkor manapság is puskavégre kerül egy-egy kormányfő, meg hideg is van, és háború is van.

Aki az előbbit nem érzékeli, annak baj lehet a hőérzetével, az idegrendszerével, nézze meg orvos. Aki az utóbbit nem veszi észre, az viszont hülye. Ne nézze meg senki, zárják el, közveszélyes.

Háború van minden fronton. Katonai, gazdasági, ipari, sőt kulturális értelemben is. (Mindezt egy most készülő írásomban fogom bővebben kifejteni.)

Szóval hideg van és háború. Kennedy már nincs, csak a szellemét idéztem meg ezzel az örökbecsű retorikai húzásával.

Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!

Igen.

Én egy hódmezővásárhelyi vagyok!

De tényleg. Papírom is van róla. A családomnak is. Mindannyian hódmezővásárhelyiek vagyunk. Igaz, nem életvitelszerűen lettünk azok, hanem csak tiszteletbeli módon, de akkor is.

Ki ne emlékezne rá, a keserű 2004. december 5-ei népszavazás után ez az alföldi kisváros, pontosabban a városka vezetése volt az, aki dacból, vigasz gyanánt, minden oda jelentkező határon túli magyarnak elküldte a tiszteletbeli állampolgárságot igazoló okmányt – pecséttel, aláírással. Torokszorító volt mikor megkaptuk és kibontottuk a postai úton kézbesített dokumentumokat. Nem lettünk tőle sem jobb, sem nagyobb magyarok. Csak igazabbak lettünk, a szó nemes értelmében, mert akkor valami kegyelem folytán megint derengeni kezdett, ízelítőt kaptunk abból, mi is a magyar összetartozás. Mi az, hogy egy vérből valók vagyunk.

A hétvégén, vagyis inkább a hét elején Hódmezővásárhely nevétől visszhangzott az éter.*

Beállt a hétfő esti ámokfutás a lajtorján. Egymás nyakára hágva, a másik púpján pipiskedve hozsannáztak szószátyár pojácák, akik jobbára gyanús, nyugati pénzeken pórázon tartott dizájnpolitikusok táskahordozói csupán. Köztük ficereg néhány wannabe entellektüel, bávatag tekintetű művész, előadó, maguk sem tudják micsodák, ha szakálluk nő, akkor alighanem fiúk, bár ez ma már megint csak kétesélyes, hisz a EUbuzivíziót is ilyenek nyerik. Ha meztelen csiga indulna, annak is dicsérnék a hangját. Meg a nézését és a járását. Ezekhez képest egy délutáni Benny Hill show is maga a szakralizált, megtestesült művészet. És most győztek, mert összefogtak, végre – mondják ők.

Pedig az ellenzék nem összefogott, hanem nem indult. Ez elég nagy különbség. A győzelem pedig pirruszi: az átmeneti orgazmusban, amitől most elalélt az összellenzéki kompánia, a rideg tények már láttatják, hogy a dróton rángatott strómanjuk Hódmezővásárhely élén a pillanat ezredrészéig sem lesz képes a Fideszes többségű testület mellett kormányozni a várost.

Mégis, gondolom a Gegő Szosötí Bárban most nagy az öröm. Beérett a ganajparadicsom, lehet aratni a koktélpohárba.

Épeszű ember viszont elgondolkodik azon, hogy vajon jó-e a nyulaknak, hogyha az a nyúl lesz a nyúlközösség vezetője, akinek a jelölését a rókák, farkasok, de még a hiénák is lelkesen támogatták? A saját paródiájává váló Jobbiktól a Degenerált Koalícióig. Pedig már az antik időkben is tudták, hogy nehéz egyensúlyozni Szkülla és Kharübdisz között. Amíg az oppozíció csak exfideszesek mögé sunnyogva tudja megverni a Fideszt, nagy baj nincs. Egy kisebb közösségben, egy közepes városban amúgy is inkább személyes emóciók, érzelmi alapon választanak polgármestert. Akkor lesz esélye a ballib konglomerátumnak, ha Gyurcsánytól Vonáig mindannyian hátrébb sasszéznak, beáll mindnél a politikai hullamerevedés, találnak 109 tüchtig, sokgyerekes, keresztény-konzervatív, régi Fideszest, és már adva is a recept. Legyőzhető a Fidesz, ugye? Le. Így. Esetleg. Megvalósítható? Merész biztonsággal kizárhatjuk ezt a lázálom kategóriának minősülő vicces opciót.
Tehát addig marad a szopórolleros variáció: ki kell hívni az áprilisi hóra a Fideszt.
Arccal.
Országosan megmérkőzni vele. Aztán már csak a gravitációt kell majd megszüntetni, és huss, elszáll a Fidesz… 

Hódmezővásárhelyen – az én értelmezésemben – múlt vasárnap két pofon csattant. Az egyik az ellenzéki sarokban, amikor kiderült: nincs diktatúra Magyarországon, maguk miatt tartanak ott, ahol.

A másik természetesen a kormánypártok orcáján hagyott pírt.  Megmondom őszintén – galád módon örülök, hogy így alakult. Ez a kijózanító maflás talán föltupírozza majd a Fidesz kampányát.

Mert személy szerint jelenleg keveslem ezt a külsős dolgokra kihegyezett korteshadjáratot. Nincs kifogás. Marhára büszke mindig a magyar kormány arra, hogy milyen jó állapotban van az államháztartás: stabilan 4% a növekedés, csökken az adósság, nő a termelés, már külföldi legádázabb ellenfelek is kénytelenek dicsérni Budapestet, csakhogy ezek a makrogazdasági sikermutatók az átlagembert nem érdeklik.
Birizgálja néhány dolog az agyamat. Alighanem Orbánra megint gigászi feladatok fognak hárulni. Föl kell majd szántania körösztül-kasul Magyarországot. Battonyától Sopronig, Tiszacsegétől Nagykanizsáig mindenhol a helyi embere mellé kell, hogy álljon. Brüsszelbe csak április 9-én menjen, kávéra. 

Az összes kormánypárti jelöltnek kommunikációból jelesre kell vizsgáznia. Hódmezővásárhely jelöltje gyönge volt, láthatatlan.

Majd néhány szelíd gesztust kell jóváhagyni olyanoknak, akik az ellenzékre sosem szavaznának. A Jobbikban csalódott szavazókra gondolok. Nem szabad hinni a közvélemény-kutatóknak. Egyiknek sem. Még akkor sem, ha Hódmezővásárhelyen a teljes lakosságnak körülbelül 27%-a szavazott a kormánypárti jelöltre, annyian, mint ami 2014-ben a Fidesznek az országos átlaga volt.
Tilos ezen elaludni.

Változtatni kell a kommunikáción, kicsit alázatosabbra igazítani az ábrázatot, leszállni a magas lóról.

Az eredményeket kell erőteljesebben bemutatni, és ami nagyon fontos, de mindig bevált: meg kell nyitni a pénzcsapokat. Ebből értenek az emberek, a választópolgárok. Adni kell, teljes gőzzel. Ahogy eddig is.

Nyerni muszáj, tudniilik most nem négy év, hanem az elkövetkező emberöltő a tét. Mert ha azok jönnek, akikről eddig sem volt jó véleményem, de még ezen is tudtak rontani, visszavedlik minden arra, ami a regnálásuk alatt rémálom volt a nemzetre nézve. 

*Ez az írás 2018. március 1-én jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon. 

Pk