BÉKE- és NEM BÉKÉS MENETEK*

Úgy hozta a sors, hogy bármennyire is szerettem volna végig jelen lenni, a hetedik – csütörtökön zajlott – Békemenetről szépen lemaradtam. Hiába loholtam délután kettőtől Budáról Pestre: pláne a szűk központba érni, ünnepnapon, útlezárások és járatátirányítások miatt – fizikai képtelenség. A finisére értem tehát oda, az Alkotmány utca legvégén hallgattam Orbán Viktor beszédét, és közben József Attilával nyugtattam háborgó lelkiismeretemet, hogy a hetedik én magam lennék. A hetediket nem sikerült beikszelnem. Tetű BKV. Ez van. 

Az előző haton ugyanis rendre ott voltam, bácskaiként. Sosem egyedül, nem enyém az érdem: mindig többedmagammal. Ott voltunk mi kanizsaiak és környékbeliek a Fidesz „vekkeres” tüntetésén (megjegyzendő, még ellenzékben volt a mostani kormánypárt). Elmentünk Esterházy János szobrának avatására, és bizony, Horthy Miklós Bazilikában megtartott emlékmiséjén is ott térdepelt a delegációnk, meg Csurka István utolsó beszédét is végigdideregtük. Nem a januári szegedi Kossuth tér volt fagyosan huzatos. Hanem beleremegtünk abba, amit ott hallottunk. Így természetes. Közös a vér. Közös a sorsunk. Közös a jövőnk is, pont akképpen, ahogy közös az emlékezetünk.

Tényleg nem hencegésképpen, de az Astoriánál is sikerült ott lennem, 2006. október 23-án. Pont rossz (vagyon nagyon is jó) helyre állt a csapatunk. Vesztünkre a Deák Ferenc tér felől fúrtuk be magunkat a tömegbe, s még véget sem ért a rendezvény, addigra mi már a hátunkba kaptuk a pribékek golyóit, aztán a könnygázt lődözték közénk, megindultak a lovak, jött a ménes, rohamoztak bennünket, hej, szívmelengető egy lovas embernek, be szép látvány volt! Igaz, nem lovas huszár roham volt – azok sosem rontottak volna a saját népükre – csak a mai droid utódaiké, de akkor is! A kiskésit! Pislogtunk is nagyokat, lévén taknyunk-nyálunk egyben volt. Ám jól jártunk, még mindig jobban, mint az a bácsi, akinek az ősz homlokán fityegett a bőre, ott támogatták el mellettünk a füstködben, és egy sírástól elcsukló hangú asszony a kendőjét szorította az öreg vérben úszó homlokára. Hogy jobban lássak, fölmásztam egy piros telefonfülke tetejére, állt már ott néhány egyetemista lányka. Akkoriban – emlékezzünk vissza! – mi, azaz ők képezték a rosszarcú fasiszta csőcseléket, Dr. Halzl József úrral, a Rákóczi Szövetség alapítójával és feleségével együtt, akikkel szintén az Astoriánál üdvözöltük egymást. Meg ott volt még vagy százezer tomboló náci, nyakkendőben, kalaposan, kiskosztümben, ridiküllel, akiket három folyton fölöttünk köröző helikopterből tartottak szemmel, hová édesdedebb odacsapni, ha netán a Fidesz ünnepségről épségben haza akarna jutni a sok barnainges, az a sok erőszaktévő, antidemokratikus népellenség.

Sosem fogom elfelejteni, nem lévén kiút, még este tízkor is az egérutat keresgéltük, mentünk volna a leparkolt kocsikhoz. Ehelyett a több tízezres kavarodásban addig-addig nyomultunk előre, mígnem vagy nyolcvan méterre tőlünk, két háztömbnyire immáron szembe találtuk magunkat a rendőrsorfallal. Mást nem tehetvén magasba emeltük a molinónkat. Szép, nyolc méteres kiírás virított rajta, olyan szavakkal, mint Magyarkanizsa és Délvidék. Valaki a tömegből rögvest kiszúrta, elordította magát: „Emberek, megjöttek a délvidéki testvéreink! Éljen a Délvidék! Megjöttek a délvidékiek segíteni!” Ezt fölkapta a tömeg, zúgott tízezernyi ember tapsvihara, éltetése, és még most is csak azt kívánom minden valamire való magyar embernek, hogy az életben egyszer legyen része hasonló, feledhetetlen, frenetikus élményben.

Ezek után mondanom sem kell, hogy mivel közismerten régi izgága vagyok, Szerbiában sem fogtam vissza magamat, ha úgy éreztem, hogy az ügyünket éri sérelem. Az csak természetes, hogy a milosevicsi érában esti programként rendszeresen el-eljárogattunk a központba. Akkoriban, rutinos demonstrálóként nem láttam közöttünk azokat a fényességes tekintetű arcokat – a manapaság a demokráciát, a sajtószabadságot, az emberi, meg más jogokat védőket –, akik szerint most, 2018-ban penetráns diktatúra van. Lehet, a kilencvenes években Szerbiában nekik nem volt önkény, diktatúra, hanem épp most van, Belgrádban és Budapesten egyaránt. 2000. október 5-én éjjel a helyi rendőrőrsre hármasban a templomkertből csupált virágokat vittünk be este kilenc körül, mikor a tömeg a Városháza felé vonult. Arra kértem a rendőrfőnököt, higgadtan kezeljék a dolgokat. Megígérte, ha rendbontás nincs, az emberei a háttérből figyelnek. Úgy is volt. Míg az irodájában ittam a kényszer kávét, a hátunk mögött három terepruhás csendőr géppisztolyosan álldogált, amolyan biodíszletként.

Ha már itt tartunk, mármint a csendőröknél: tőlük is ért inzultus, hajjaj. Ha jól emlékszem 2005 májusában beautóztunk Szabadkára, mert Gyurcsány eljött a Magyar Házat felavatni, ha már a magyar hazát nem tudta. A közegek addigra összeszedték a délelőtt némán tiltakozókat, nem számítottak ránk a Népkör előtt, ahol amint odaért a konvoj, előkaptuk a Laci kabátja alatt összegöngyölt transzparensünket és ország-világ láthatta rajta a meztelen Fletót, a lágyéka előtt egy kis NEM feliratú táblával. Így köszöntük meg neki a fél évvel korábbi december 5-ét. Az öles betűkkel fölötte írt szöveget egy régi lepedőt szétvagdalva, majd összevarrva az előző éjszaka piktoroltuk föl. (A szomszéd ház falára feszítettük ki, mikor levettük, döbbenten láttuk, hogy a meszelt falra átvert a felirat, ami aztán sokáig az udvarunkat ékítette.) A szöveg imígyen szólt: GYURCSÁNY NEMTELEN. VIGYÁZAT! FÉLKÉZKALMÁR! Aki nem tudja, mi a félkézkalmár, guglizza ki, vagy olvasson több Tömörkényt meg népi írókat. A Gyurcsányt biztosító csendőrfőnök biztos nem tudta, mert rögvest ránk uszította a jófej belgrádi verőlegényeket, és aztán a Népkör mögötti kis utcában leckét kaptunk, demokratikusat. Nem bántam, nem bántuk, mert addigra vagy féltucatnyi fotós és tévéstáb továbbította a képeket, és aki gyakorlott rendzavaró, az ilyenkor már édesdeden tűr mindent, mert tudja: a célját, a média általi figyelem fölkeltését elérte.

Az idei Békemenet mellett, közben is akadtak ügyetlen provokátorok. Csak nevettem rajtuk. Istenem, mennyire amatőrök! Képzelem, hogy szenvedhettek… Sehol az ellenreakció. Mosoly az arcokon. Pedig hogy remélték a tüntiző, hisztiző kompániát pujgató főkolomposok, hogy sikerül a balhé, kiprovokálnak valami vezető hírt, erőszakról, magyarországi diktatúráról, rasszizusról, fizetett, odautaztatott bérencekről rémdrámáról...
Ehelyett mínuszos kis csődület lett itt is, ott is. Ettől legföljebb a Klubrádió tud ezerrel több hallgatót ma délután, és este Rónai Egon fog keményebben alákérdezni az aktuális interjúalanyainak. Sehol egy pofon, sehol egy pici gumibotozás, rendőr keze könyéktől följebb sem emelkedett, pedig a jó kis paprikaspray most úgy hiányzott, mint vetésnek a tavaszi zápor. Még egy fáradt grimasz sem érkezett az ezúttal azonosítószámozott biztos uraktól.

Ehhh...

Kitanította a Fidesz a rendvédelmi szerveket is! Már ezekre sem számíthat az amúgy velejéig korrekt magyarországi ellenzék.

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság Véleményportálon jelent meg 2018.03.18-án.

Pk