LÉNÁRD

A lankás szántóföldek nedves szagokat szuszogva alszanak még, amikor az első fülemüle megszólal. Kisvártatva követi a párja, és ettől a szépen komponált választól az ég alján pántlikáját kezdi fűzni a hajnal is. Az ustorkai határban aranyporzót hint a nap első sugara. Megpecsételi, jóváhagyja a korai tavasz kezdetét. A felhők nagyobbjai közönnyel veszik tudomásul. Higgadtan úsznak tova, lomha paplantakaró gyanánt Orompart irányába, leselejtezvén a vetések fölött úszkáló párafoltokat, amik – mint mindig, most is – gyengéd szeméremmel takargatják be a régi tanyák sírdombjain növő surját, ahol őzek, fácánok húzták meg magukat a télen, meg ahol néhány szarkafészket bujtatott a vadakácos bozótos. A táj valós, ám mégis valahogy illúziókeltő. Csak a dűlőutak abroncsolják össze a vidék magányát. Iramodnak Kispiac, Szalatornya meg Kanizsa felé, girbegurba módon csalinkáznak a már zölden életet láttató búzaföldek, az asztallapnyira precízen megtárcsázott holdnyi, láncnyi parcellák között. Viszik a hátukon az ellágyult emlékeket, a felhevülteket, az erősebbeket és a halványulóbbakat, a nevettetőket és a libabőröseket egyaránt, mert ezeknek a döngölt földutaknak a hátán ágyúlövésnyi nagyra nőnek a múlt képei, még a leheletkönnyű érzelemfoszlányoknak is súlyúk lesz: egyiket sem lehet már újrateremteni. Tudják ezt a varjak, a koronás kupola alatt romantikus öregúrként sétálgatók. Tollukon kékesfeketét játszik a kelő nap első fénye.

A meggyérített, de még így is bozontos fákkal szomszédolt, a mindig fújó szélbe néző tanyának homályos ablakán piros, meleg folyadékként csorog be a reggeli világosság.

Lénárd már ébren van. Köhög. Gereblyézi üstökét. Igazít egyet a gondolatain. Vontatottan kel föl, egy darabig csak ücsörög az ágy szélén, néz maga elé. Lábikrájának végén megbillegteti az öregujját. Vakarózik, viszket a válla. Törni kezdi az ágy deszkája is. Öregesen fölkászmálódik, morog maga elé valamit, aztán kicsit heherészik, mert keresnie muszáj a zokni párját. Lassan-lassan öltözik. Tetté váltja a napját. Krákog, majd teljesen váratlanul felnevet. Megvan a zokni. Ott volt az ágy végében.  Likacsos pulóvert húz, papucsban krosnyog, tesz-vesz az alsókonyhában. A kelleténél hangosabban csörömpölnek a zsírszagú edények, a tegnapi maradék még az asztalon, újságpapírral letakarva, noha legyet utoljára novemberben látott. Az újság tavalyi, feledett híreket őrizget. Madárlátta kenyérvég és tompa konyhakés tűnődik egymáson. Vastag falú kocsmai pohár félig teli artézi vízzel. Demizson gubbaszt a bicebóca konyhaasztal alatt, a sporhet hűlt platniján zomácát vesztett irdatlan fazék. Vénember szakállaként libeg a konyha sarkában lévő pókháló.

Lénárt huzatot csinál, kitárja az ajtót. Áll a küszöbön, valaha úri szabó készítette pecsétes nadrágban, megereszkedett, foszló mandzsettájú kötött pulóverben, és amit a konyhaajtóból lát, azt már több mint hat évtizede nap mint nap látja. Mégis nézi. Megunhatatlan az összkép. Seprős szemöldöke alól figyeli a határt, ami egyaránt mutathat neki bájos és egyszerű részleteket is. Nem tudni mi jár Lénárd fejében. Arca meleg, szoborarc. Szeme bogár. Az élettapasztalata itt élesedett ki, minden reggel, ahogy a tanyája időtlen egyedülvalóságában tudott élni, mint egy kései, megakadt vándor, aki nem csügged el tőle, amiért az egyik mellékes stációnál kell bevégeznie. Lénárdnak a tanya a bizonyosság. Minden szögletének oka van, az elrendezettséget sugallja. Távolban kányák kavarognak. A szemhatárt köd takarja ugyan, de Lénárd átlát rajta. Kémleli a messzeséget, a fehér semmi peremét. Hallgatnak ketten a csönddel együtt, és a mező szaga betódul a tanyasi falak közé. A friss légvonat Lénárd eszébe hozza mit kéne tennie. A begyepesedett udvarra lépvén balra fordul, elindul hátra. Fején a homlokába húzott pecás kalapja árnyékot vet amúgy is mély szemgödrére. Görbedt alakjának kontúrja a foszló vakolatra vetül. A kutya már várja, farkát csóválja. Lénárd finom mozdulattal oldja el a láncról. A kis korcs szökell egyet, ráugrik a gazdája térdére, aki simít egyet a jószág fején, meg is vakarja a füle tövét, aztán ellegyinti magától. „Eriggy”, mondja neki, de amaz nem mozdul. Értelemmel, önzetlenül, gombokként fénylő kutyaszemekkel nézi a borostás emberét, aki erre már nem mond semmit, csak sarkon fordul és megy, elindul kifelé az udvarból, az északnak dőlt villanypóznák mentén.

A márciusi fagyos szájú tavaszban botorkál egymagában Lénárd, körülötte a csimbókos szőrű kutya szaladgál. Görbe lábon imbolyog tova Lénárd, kutyástul. A tanya a hátuk mögött marad. Egyre elmosódottabbá válik a kis konyhaablak szeme. Már nem látszanak a fal repedései sem, a csatorna rozsdája sem. A hajdani tiszta arcát veszíti szép lassan a szállás. Ahogy Lénárd ellépdel csipke lesz a felhők alja, olyan cakkos, amilyent csak a völgyesi asszonyok puha ujja tud slingelni, s a kékké váló ég fundamentuma szép lassan egybefonódik az árnyékokat elnyelő szántások párhuzamos soraival. A Semmi közepén, az ustorkai egyedülvalósággal.

                                       Pk