Pósa Károly: Montenegró, február idusa

Ez most pusztán fehér,
mélykék és kevéske sárga.
Ennyi a kép.
Egy okos, bölcs hely:
világos, áttetsző a tisztasága.
Nem világváros, hanem kőkehely,
láttató, az ég függő,
gömbölyded lelke,
a tenger horizontja,
pántlikájára fűzött párafoltokkal,
szagokkal. Mirtusz és levendula virágok,
gyengéden sem szemérmesen
agyonhallgatottak az akkordok.
Vázák, üres borozók,
partra vetetten hevernek csónakok.
Itt unja magát a tragédiák mindensége.
Hintett szirmokkal. Vetett ágyban.
Halászok kosarában, heringek szemében.
Jottányi változatlanságban.
A napsugárzás, a hő,
a szél – logikátlan.

A tagolatlanság
képeslapokat írogat.
Egy kendős nő ablakot nyit, szellőztet,
és a zöld zsalugáter rácsa,
homlokán haránt vet krikszkrakszokat.
Fáradt, sötét redő az asszony
fején, fekete kendőjén,
múlhatatlan közönyös csíkokat,
fest rá a táj.
Évekre szóló energiával bámulom,
látom, mint annak előtte:
testvéremnek érzem a málló vakolatot,
minden lehulló, barnuló foltot a házon.
Láncolata az érzékeknek: emlékféle.
Gálánsul hódító, a sótól permetes a légkör,
amelyben köznapi frivol kavicsok mosdanak
loccsanón, koccanón,
cérnafonalaival megrajzolt kobaltkék,
enyhén bágyatag kép ez a pannó.
Megyek a promenádon, csonkolt pálmafa hívogat.
Visz, űz, hajt beljebb, mindinkább magamba,
hallucinációtól mentes irgalomba. Előre,
előle. Erőre ha kapok, kétrét görnyedve
érzéseimbe ragadok bele,
mint a többiek.
Kabátom a szélbe hajítom el,
nincs is itt télen sem hideg.
Csak reggelente,
mikor agávé bokrok susognak,
mert ellenszegülők az árnyak.
Itt sosincs senki, aki megró.
A szavak a létezés közepén állnak,
didergősre szűkülő fagyokban,
a mezsgyén túl pedig egyre csak bámulnak,
meredenek rájuk a meghívottak.
A hely szeret. Kiérződik belőle.
Tengernyi só pörög alá.
Mind porba csöppen.
Montenegró.