 |
| Szkopjei szoborcsoport |
Nem vádolhatnak azzal, hogy
rajonganék a franciákért.
Az öntelt sznobizmusuktól, az
ízléstelen üvegpiramisuktól, meg a rozsdaette fémtornyuktól csak a pofájuk
szokott nagyobb lenni, amikor folyton abban a hiszemben ugatnak a
demokráciáról, másokat bírálva, hogy kvázi ők asszisztáltak a polgári Európa
vajúdásánál. (Na, persze: nyaktilóval.)
Annak tükrében, hogy Monsieur
Sovinisztáéknál még tegnapelőtt is törvényellenes volt a breton, a baszk, az
oxitán meg a többi őshonos kisebbség nyelvén megnyikkanni, ez felettébb érdekes
álláspont.
Mindeközben a közép-európai
ancien régime Erdélyben éppen most koccintott a négyszázötven éve kikiáltott
vallásszabadságra.
Aminek okán – ha a toleranciát
Párizsban valaha komolyan vették volna – például Coligny marsallt sem dobják ki
az ablakon, hogy utána az utcán lefejezzék, meg 1572. augusztus 23-án, este, a
hugenotta Navarrai Henrik is a baldachinos ágyában marad, a péntek éjszakára
előjegyzett ringyóját ölelve. Még az is megeshet: ha nem is szent, de Bertalan
nevű lehetett volna valamelyik születendő fattya.
Nagy Frigyes átlátta a
hagymabűzös párizsi néplelket. Ő csak úgy emlegette a francia királyt, vagyis a
kollégáját hogy „az a piperkőc strici”.
Azt meg sem említem, ahogy –
az egyébként beszédhibának számító – raccsolásukra is büszke franciák napi
szinten farkukat behúzva tűrik a Párizs és Orléans, vagy Marseille külvárosában
már-már népünnepélyként ismétlődő, kirakatokat bezúzó, butikokat fosztogató és
autókat gyújtogató gettólakók tombolását. Amikor valaki megkérdezi, miért
viszed azt a baromi nagy lapos tévét, mondhatod hogy polgárjogi engedetlenség.
Alighanem ez a pozitív diszkrimináció francúz értelmezése.
Ha még ez sem elég érv:
Macron, a politikai vezetőjük a saját anyjába szerelmes. A focilegendájuk egy
Zizou becenevű szaharai kabil. A történelmi mércével mérhető hadvezérük meg egy
mélynövésű, agyonfrusztrált, szigetlakó olasz pattantyús. És ezzel mindent el
is mondtunk róluk.
Bármennyire komolytalan
népség, a minap elismeréssel füttyentettem egyik készülő törvényük hallatán. Mi
a szösz! Vas tyúk is talál szöget. Ügyesen mellényúltak, és bebizonyították:
vouloir, c’est pouvoir*.
A rövid hír arról szólt, hogy
egy készülő jogszabály révén Franciaországban szeptembertől kitiltanak az
iskolákból minden olyan eszközt, ami a facebook alkalmazást elérhetővé tenné. A
tanárok valódi egymásra figyelést remélnek a tervezettől. Talán nem szükséges
magyarázni, miért. A virtuális-digitális, egyáltalán nem létező térben történő
kommunikáció ugyanis károsan befolyásolják a nagyon is valóságalapú emberi
kapcsolatokat. Erre jöttek rá a franciák. És ami bámulatos: teljesen maguktól.
Filozofikus kedvében a
Szemölcs Sógor erre csak a vállát rántaná. Ő már akkor sem szerette
Zuckerberget, amikor az még nem is volt.
A bölcsességükről sem híres
franciák tehát most a nátha és a csiga mellé föltalálták a spanyolviaszt is.
Kimutatták, amit nem volt kunszt bizonyítani: az egymás mellett élés korábban
megszokott formáit, az ismerkedés évezredek óta bevett szabályait, az erkölcsi
és viselkedési normákat nem csak egyszerűen átalakítja a facebook, hanem azokat
szépen el is sorvasztja. Milliónyi szegény hülyének – aki a facebookon
tákolgatja életét – a tökéletesség illúzióját kínálja a rendszer. Elég nagy a
merítés, akiket kábítani lehet. Közel kétmilliárd földi lény facebook
felhasználóként napi szinten, életvitelszerűen van hozzákapcsolva a közösségi
mámorhoz. Amelyen egyaránt megtalálható a hatalmi, a politikai, az üzleti
mellett a lelki manipuláció minden válfaja. Nagyon megfelel a szép új digitális
társadalomnak nevezett korszakos kártéteménynek ez a féligazságoktól és
félreinformáltságtól hemzsegő világjelenség.
És terjed, mint a lapostetű a
kikötői kuplerájban.
Egy tavalyi felmérés szerint
például Thaiföldön a megkérdezett száz emberből csak kettő tudta, hogy a
facebook nem azonos az internettel. Mondjuk, őket sem az eszükért szereti, aki.
Még mielőtt elájulnánk saját
nagyszerűségünktől, tartsunk önvizsgálatot, őszintén: egy Faggyasnedvesen vagy
Borzasdünnyögőn spontán megejtett ankéton vajon hányan adnának egzakt választ a
hasonlóképpen föltett kérdésre? Tartok tőle, a Téglagyár út kettő előtt
megszeppennénk az eredménytől itthon is.
A közösségi média
kontraproduktív üzemmódban rombol. Ahelyett, hogy összehozná az embereket, mert
amúgy ezt jelöli céljának, valójában széttépi a társadalom szöveteit.
Gondoljunk bele, csak az előítéleteink terén micsoda károkat okozott! Ma annak
alapján határozunk meg ismert és kevésbé ismert embereket, hogy milyen képet,
mit posztolnak magukról mások. Berendezett csilli-villi kirakatot látunk, semmi
mást. Szép pózok, szelfi, mosoly, buli az élet, itt is voltunk, ide megyünk,
kiskutya, kismacska, álom kategória, luxus. Királyság.
Csak intellektuális
függetlenség nincs. Meg hús-vér felelősségvállalás. Méltányosság. A löttyedt
fotelforradalmárok korát éljük, akik építő jellegű vita, édesded veszekedés,
pláne egy random verekedés helyett a billentyűzetet csépelve szájkaratézzák a
politikusokat, meg mindenkit, aki nem az ő gittegyletük kánonja szerint
nótázik.
Nekem ez a facebookos
parasztvakítás és a valóság közötti égbekiáltó különbség mindig a régi aranyos
történetet idézi.
Volt egy akadékoskodó pápai
prelátus, aki közölte Galileivel, hogy a Napon nincsenek foltok. Galilei mondta
neki, parancsoljon, itt a távcső, nézzen bele, tekintse meg: vannak. Mire a
prelátus: „Nem, nem, fiam! Ezt te rosszul tudod! A távcsőbe (a valóságba) én
nem nézek bele, mert az meg találja zavarni az elmét...”
Hát: manapság sokaknak ettől
már nem kell tartaniuk. Távcső ide, valóság oda. A facebook már rég elvette az
eszüket.
Forrás: Jó reggelt Vajdaság
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése