NAPLÓ 24.

A3, tus, pasztell

"Hajónapló.

Világ: világolj a matrózoknak! Megint karácsonyit.

A négyszögletű piros-fehér szemafor zászlók nálam vannak. Jelzésre készen. Még nem emelem a kezemet miattuk. Még nem. Bár olykor föltolul a vér az arcomba, látva a csiricsáré parádét. A szextáns fokmérő íve ennek ellenére megmaradt félkörösnek, a barométer sem barmul jobban, nem mutat ellentétesre kergült pólusokat az iránytű, és az órák ingái pont abban az ütemben, úgy ütik tovább az időt, mint előtte és utána fogják, ha már elült a szeretetnek ez a fajta dömpingje. 

Minden okos a fényről beszél. Csakhogy fény az momentán nincs. Hetek óta jó, ha egy fél órára megmutatta magát a nap. Akkor is szemérmesen, mint égi vadnyúl a felhőkazlak mögül, épp csak kisandult. Skorbutosan beteg sárgán világított. A köd ettől egy fohásznyit megragyogott ugyan, de semmi több. Ezért jobb híján ebben a megereszkedő, nyákos valóságban megy a zihálás. Finiseljük a decembert. Az utolsókat rúgó, ellentmondásos, sokszor ijesztő, 2015-ös esztendőt. Az évünk süllyedő tatján állunk. Ebben az a szép, hogy a végtelennek tűnő (idő)síkra ilyenkor – föntebbről – rálátásunk adódik. A hullámsírba ereszkedő hajónk utoljára fölágaskodó, megemelkedett faráról mintha áttekinthetőbb lenne a nagy végtelen, ami körülvesz bennünket. Észleljük a letűnő utunk irányát. A mögöttünk hagyott habcsíkkal együtt az összes, még a fölszínen lebegő szennyet, amit a vízbe dobáltunk. Elmaradó, de nagyon is jegyzett lelki olajfoltjainkat. Meg eszünkbe jutnak azok, akiket átlöktünk a korláton. Talán fölöslegesen, talán nem. Akkor és ott: fölöslegesek voltak. A már amúgy is léket kapott fedélzeten olyan terhet jelentettek, amitől épeszű ember igyekszik mielőbb megszabadulni. Zsupsz! Csobbant egyet a víz, és máris eggyel kevesebb lett a velünk utazók létszáma. Sorsszerű. Nem vitás. Még mindig jobb, mintha megettük volna őket, vagyis egymást. Hinni merjük, hogy így volt helyénvaló. Úgyis találnak másik hajót. Majd fölkéredzkednek arra. Elvégre meglehetősen forgalmas útvonalon haladunk. Több milliárdnyi úszó eszközön, ki-ki a saját maga választott módszerekkel evickél valami felé, amiről azt hiszi, hogy a bizonyossággal azonos. Egyedül a sistergő óceán tudja, amit tud – de arról mélyen hallgat. Őrzi a Lényeg mibenlétének titkát. Hagyja, hadd erőltessük a szemünket, folyton a látóhatárt kémlelve: vajh’ mikor érünk révbe? Meddig kell lesnünk a jó szelet, aggódni az áramlatok miatt? Meddig lesz muszáj félnünk a kalózoktól; a csáklyával ránk rontóktól; a hirtelen támadó viharoktól, meg a nagyon is létező ismeretlen tengeri szörnyektől? Időközönként a vízbe köpünk. Állítólag szerencsét hoz. Többnyire viszont csak a tanácstalan arcunk az, ami onnét visszatükröződik. Ilyenkor a nyálbuborékunk elpattanásától jelentéktelenebb valaminek érezzük magunkat. Rápillantunk hólyagos, agyondörzsölt tenyerünkre, amit az evezőlapát föltört, vagy a kötélzet pirosra horzsolt. Jogos a vélelem: ki lehet bírni a fájdalmat. Másként nem megy. Testünk szokásait kordában tartva beosztjuk az élelmiszert. Kétszersült és poshadt vízadag mellett lessük a nap járását, és az éjjeli csillagok állását figyelve tanulmányozzuk, pontosan hol is lehetünk, hová tartunk, merre a legközelebbi kikötő.

Év vége felé, állva a nyakunkig érő áradatban, a szivattyúpumpát nyögve-nyomva csak remélni tudjuk, hogy egy apró, elébünk kerülő zátonyon meghúzhatjuk magunkat. Január elsején, némi szerencsével úgyis kapunk még egy esélyt. Majd elébünk úszik 2016 teli rakterű hajója. Boldog lesz, aki a saját fölfestett nevét olvassa azon a bizonyos uszályon. Az meg igazi mázlista, aki motorcsónakon, netán jachton folytathatja. A nagy többségnek úgyis csak a gályapad marad. És így sem panaszkodhatnak. Mit szóljanak azok, akinek jobb híján fateknő, hordó, kimustrált zongora, asztallap vagy csupán egy gerenda jut majd?

Vagy mint nekünk, délvidéki magyaroknak: szalmaszál."

Pk       

Moral history

A hétvégi Vizsgabál margójára

A 2012. évi magyarkanizsai Vizsgabál résztvevői - fotó: Puskás Károly

Már az írás elején keményen eldöntöttem: juszt nem fogok szólni a hidegről meg a hóról!

Megteszik ezt helyettem mások. A lamentálásnak van ideje.

Újságok oldalait tömik meg az ezzel kapcsolatos aggodalmak. A tévéhíradók felerészben az éppen aktuális katasztrófa-helyzetet ecsetelik.

Mintha nem tél lenne.

Mintha februárban szokatlan lenne a hó. Lehet: egyeseknek az. De mintha azok az illetékes urak és hölgyek ugyanígy meg lettek volna zavarodva akkor is, amikor egy-két centiméter hullott. Mert a téli hónapok valamelyikén mindig „váratlanul jött a havazás”. Dél-Dalmáciában biztos. Nekünk viszont föl kéne végre fognunk, hogy itt élünk, ezen a szélességi és hosszúsági fokon. Ha iskolás földrajz leckémre jól emlékezem, akkor kontinentális éghajlati övezetben. Aminek szó szerinti hozadéka és velejárója - a havazás.

Szóval: nem írok a „hűhó-helyzetről”.

Helyette inkább a hét nagy eseményéről, a Vizsgabálról szeretnék néhány gondolatot megosztani a nyájas olvasóközönséggel. Ennek tükrében válik majd világossá, miért ezt a címet adtam írásomnak. Ám az maradjon a végére.

Tudom, sokan fognak fölhorkanni, ha leírom - de az az igazság - hogy nagyon nem szeretem a klasszikus táncokat. Az okokra most nem térnék ki, meghaladná a cikk terjedelmét. Legyen elég annyi: túlságosan mesterkéltnek, életszerűtlennek, eredetiségétől megfosztottnak, végső soron inkább póznak tartom valamennyit, semmint táncnak, az emberiség ős-örömének, férfi és nő egységét szimbolizáló rítusnak, páros szerelmi vágy metaforájának. Sok dolog van, ami az idők során elvesztette igazi értékét, mondanivalóját. Miért lenne különb egy skatulyás szabályokba gyömöszölt tangó?

Ám a tánciskolát szeretem.

Annak bizony respektje van nálam!

A föntebb említettek okán - nem pont a tánctanítás miatt. Hanem azért, mert az éppen aktuális generációnak mindig tartást ad. Megtanítja ezeket a nevetgélő gyerekeket arra, hogy a kislányok lassan nővé érnek, a kisfiúk meg legénnyé serdültek. Önbizalmat, kiállást adhat nekik. Olyan ajándék ez mostanában, amit ritkán kap az emberfia.

Mert manapság újból meg kell tanítani a nagy többséget arra, mit jelent kezet fogni. Lesütött szemmel, döglött halként, bágyadtan nyújtani jobbunkat, vagy a másikkal szembe nézni és erőt sugallva férfiasan visszaszorítani. Miként fogjuk meg egy ajtó kilincsét? Hogyan kopogunk be rajta? Hogyan állítunk be egy ismeretlen helyre? Egyenes gerinccel állni. Köszönni: mindig mindenkinek a maga rendje és módja szerint. A fiúnak magabiztosságot adhat egy lány társaságában, a leánynak pedig nőiességet: akár farmernadrágban is.

Hallom, Magyarországon immáron iskolai tantárgy lesz az etikai nevelés. Erkölcsi tudnivalókból fognak bizonyítványt kapni a fiatalok. Nem kell kinevetni őket! Régen tánc- és illemtan órákon mindezt elsajátították. (A hangsúly most az illemtan részen lenne!) Apáink, nagyapáink íratlan szabályok nélkül is ellavíroztak az élet sűrűjében. De ebben a mai zűrzavaros, fogódzók nélküli világban kellenek bizonyos mezsgyekarók vagy cölöpök, amelyek kijelölnek számunkra egy élhetőbb mozgásteret. Ezek a moralitás, a jólneveltség ledöngölt oszlopai.

Ha tetszik: erkölcsi szabályok.

Amikor kezembe veszem nagyapámnak az inasévei végén kapott úgynevezett fölszabadító-levelét: elámulok! Az ajánlólevelet, amolyan igazolás-félét, egy újdonsült ácsmesterségre alkalmas legénykének írták. És ez a gyönyörű, hivatalos okirat, a kézzel írott betűk cirkalmas szépsége, a sorok tisztasága, a veretes, igazi magyarsággal, szabatosan megfogalmazott levél egy hatvan körüli, idős ácsmester darabos keze által született. Nagyapám mestere fogalmazta és rótta papírra véleményét. Ma: egyetemi diplomával nem ír így senki. Helyette dívik a bükkfanyelv, a hivatali körmondatok semmitmondása.

A ma gyermekét kézen kell fogni, és meg kell neki mutatni, hogy mutatkozunk be valaki másnak. Lesunyt fejjel, elmotyogott névvel, bizonytalanul billegve, görbedett gerinccel: lesújtó az első benyomás.

Tanítani kell – nemcsak tánciskolában – mi módon lehet egy fiú igazán férfias. Hogy ha kinyitja a száját, a káromkodás özöne teszi-e azzá, vagy esetleg van más módszer is? Hogy egy lánynak a smink alatt: arca is kéne, hogy legyen. Túl korán lesznek fölnőttek ezek a gyerekek. Testi érettségük mellett sorvadozik szellemi szintjük. Nem a lexikális tudás hiányzik belőlük, hanem annak fölismerése, hogy emberség nélkül fabatkát sem fog érni mindaz, amit az évek során az iskolapadban elsajátítottak.

Hálátlan a világ, időnként kineveti azt, aki ragaszkodik bizonyos rendhez, paragrafusoktól mentes, mégis élő és valóságos törvényekhez. Nem kell megilletődni! A trendi álságtól mindig több lesz a karakán kiállás. A hátszelet lehet, hogy mostanában máshonnét fújják, de aki igazi hajósként vág neki a tengernek, oldalszélben, tomboló hurrikánban, vagy ami sokszor előfordul: szembe süvöltő zivatarban is a célja felé fog vitorlázni. Erkölcse lesz iránytűje, árbocként fog szilárdan állni tartása.

Ezért jó minden évben megnézni a parketten lejtő párocskákat. A táncban összesimuló, egymásba kapaszkodó fiúk és lányok valamit jelképeznek. Nem sok ez, nem is túl nagy horderejű dolog. De ilyenkor legalább a szemünk láttán válik bizonyossá az, hogy az emberi élet kiismerhetetlenségében is mindig magában hordozza a remény lehetőségét. Hogy mi, idősebbek, azért mégis csak megpróbáltuk. Hátha majd ők is.

Az oral history, vagy más néven az elbeszélt történelem arra épít, hogy szemtanúk elmondása alapján rögzítsen, kutasson fel és dokumentáljon megtörtént dolgokat, történelmileg papírral alá nem támasztott eseményeket.

A moral history ugyanez. Papír nélkül, a múltból merítve kell építenünk az erkölcseinket. Tánciskolában, osztályfőnöki órán, hittanon vagy odahaza: mindegy. Mindig. Mindenhol.

Csak így marad a jövőnknek értelme.

Hátha az utánunk jövő tengerészek is fölfedeznek új világokat.

Pósa Károly