Most, hogy a jövőmet mind erősebb
szálakkal fonom össze Montenegróval, sokszor elgondolkodom – mégis, mi fűz
egybe az öböllel? Miért vonz a mediterrán térség? Mi lehet az a hívogató erő,
ami a jelenkori életemnek, az álmaimnak, az értelmemnek ilyen intenzitással
mindennapos célt kínál?
Talán a sós víz, amelynek kékje ugyanolyan mély, mint amilyen mély érzéssel
vágyom az egyszerűséget? Aligha. Én Tisza-menti vagyok. Az is maradok. A folyó
sodrában, a Tisza átláthatatlan, iszapszínű vizében oldódott föl a múltam. Még
ma is ott örvénylik Magyarkanizsa mellett, hisz a folyam ősi, egyívású az
idővel. Az én epizódom benne mérhetetlenül parányi. De ott van. Ott marad. Csak
a víz felszíne halad tova, viszi az uszadékfákat, alul meg hömpölyög, halad a
sötétlő, zavaros üledék: minden rossz és minden jó, vegyesen. Kétlem, hogy ezt
feledni tudnám valaha. Ahhoz már túl sokat éltem, túl sokat tapasztaltam.
Talán a bánatról és örömről cakkozott hegygerinceknek zeng felém a hívó szavuk?
A szirtek csábítanak, ahogy a mészkősziklákba egyaránt ott lobognak az
évezredes törvények és a le nem írt tragédiák? Nem valószínű. Nekem, bácskai
magyarnak lehetnek ugyan egzotikusak a szédítő csúcsok, de mindig idegen
szemmel, tisztelettel, ám hideg kíváncsisággal nézek rájuk. Sosem cserélném föl
a Kustúr-úton a szekérnyomból letöredező, majd odébb gördülő öklömnyi rögöt egy
kvarckristályoktól csillogó kődarabra. A sárban, ha szikkadt is, a titokzatos
létből mindig marad annyi, hogy fakadhat belőle élet. Bácska minden
földmorzsája az újrakezdés csírájával vemhes. A kő nem erről szól, nem ez a
feladata: a kő a bizonyosság. A kő átadta testi, anyagi mivoltát a majdnem
örökkévalóságnak. Nem hordoz semmi evilágít. Csak mutat, int, ahogy a
montenegrói bércek között a szent ember sírja emlékezteti az arra járó
zarándokot, miként figyeljen a hangokra: a világból érkezőkre fél füllel, a
belülről jövőkre viszont teljes szívvel.
Mondom, így is összefüggés van az öböl, meg köztem. Magamban hordozom. Boldog
vagyok tőle. Nem titkolom, jó ott nekem. A fárasztó, sok üresjárattal zajló életmód, a város idegbeteg ritmusa, az
elcsigázott szellem éled újra, ha a vonzalmamat nem eltagadva megvigyázom
majdani kincseim között az ottani létformát: a szilánkjait a pillanatok
színének, a hangulatok forgácsát, soha meg nem fakuló és mégis patinás mázát a
tengerparti viselkedés-mintáknak. Így jó élni. Így jó készülni, merni, akarni,
álmodni és megvalósítani. Így jó úszni a sós vízben, és ezzel együtt a rekkenő
nyári aratás idején csak így érdemes vizsgálni a Járás délibábját.
Ötven éve tanulok magyarul. Soha még nem sikerült pontosan kifejeznem,
szabatosan, közérthetően megfogalmaznom, mi munkál bennem, amikor a hazámra
gondolok. Öntudatlanul, sok homály révén sejtem az igazságot, de mint minden
igazság, meddő vállalkozás egy szóban kifejteni. Bizonyos, teljesen
meghódított a tenger és a száraz róna is. Furcsa kettősség ez, ám muszáj
vállalni. Önmagának senki nem hazudozhat. Lépdelhet mellettem a gonosz kedély,
sújthat átok, verhet az Isten, akár két kézzel meg bottal is: a magát áltató
ember kínjától, önmarcangolásához képest aligha van olyan szenvedés, aminek a sajgása egyúttal
ne lenne keserű fölismerés is. És ennek reménytelenségébe bele lehet pusztulni.
Viszont amikor a Kotori-öbölben az azúrkék, a Dél-Alföldön pedig a búza-sárga horizont látképe egyaránt ingerli a szemem, megnyugtat
a tudat, hogy a csodák itt helyben vannak. Hogy nincsenek véletlenek, mert a
csodákat áhítva előhívjuk és megéljük azokat. Összjátékban vagyunk az égi és a földi
tüneményekkel. Együtt alkotjuk a kerek egészet. Ezt kell becsülni. A meglévőt,
azt, ami van. Hisz az a boldogság, ha a folytonos gyűjtögetés helyett
megálljuk, hogy nem keresünk tovább. Amikor a vannak tudunk örülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése