Hűvösvölgybe
kellett menni.
Ott kékül párája, ott van
a hideg lapály
át Budán
a hegyek karéján,
jóval túl Pesten,
messze túl a Dunán.
Kövön és sáron át lépdeltem,
ázott réten eszmélve,
víz- és könnyomláson
át vettem az irányt
Hűvösvölgybe.
Odabent, fejben
a csönd dörömbölt,
míg egy meredélyen
tétován ereszkedtem,
fohászkodtam közben.
Rettenetesen féltem...
Szerte-széjjel a táblás eget
a fák koronája takarta.
Felhőfoszlány hígult,
fakó krétaporát a szél
messze, a bánattal fújta,
s fönt, ahol mint régi bálon
merengő hölgy,
korhad vagy száz éve
az az öreg tölgy,
valahára-végre:
engedtem a kísértésnek.
Átkaroltam
miként az Ég akarta.
és csókkal simogattam,
fogtam, kapaszkodtam,
ahogy a balos lator,
a neki szánt keresztfán
sírtam szikkadt könnyet.
Minden hiába. Elvégre:
megérkeztem Hűvösvölgybe.
Így, bűnbe vetve, bűnben kelve,
alighanem intett is,
visszanézett a régi létem.
Most? Immáron
újra csak Őrá várok,
ahol és ahogy minden
csak Egynek a szándéka.
A senki a párom.
Hűvös, zord a völgyem:
estétől reggelig a köd
fest fekete-fehér képet róla,
temeti tejes lepelbe az arcot,
Hűvösvölgybe, meg máshol,
ahová nem lát a lélek,
s a dúdolás peremén lógva
más álma lett a váltott helyem.
A szemhatáron, túl a sziklákon
hallgatagon ballagnak
a vasárnapi misés fellegek.
Ők sem szólnak. Én sem.
Nem való Hűvösvölgy nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése