gyűjtöm őket (párat loptam is innen-onnan).
A falon karcolatok, mind-mind válaszok,
más kincsek, arany – nincs a garzonomban.
Csak mindenféle lopott, fonák boldogságok:
egy cipősdoboznyi komponált emlék.
Tenyeremben arcok tükröződnek,
a fotók vissza-, visszanéznek belém.
Álmomban néha a vaku kéken villanó.
Ilyenkor már nem sejtem, inkább tudom:
póknyál fonálon pöndült a sorsom.
Helyem lett ott, ahol éppen most vagyok.
Ám a várost novemberben se értem.
A sarkokon mozgó árnyakat látok.
Emberek sietnek valami reményében:
– Menjek utánuk? – megállok, tétovázok.
Lábamnál vizes platánlevelek áznak,
vállamra rároskadt a korai este,
lélegeznék, sóhajtanék – de minek?
Kanizsaiként – síneken bóklászok,
feketét lehel a helyem énhelyettem,
s utolér a fölismerés: ide tartozom.
Valószínűtlen az egész. Mégis érzem:
itt vagyok, ahol. Sajnos megérkeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése