ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 2. rész

rajzom illusztráció

 

(Az első részt ide kattintva olvashatja!)

Kétségtelen tény, és a szociálpszichológia atyja is kimondja: a tanult viselkedésformák mellett, illetve azokkal párhuzamosan az emberben van egy veleszületett hajlam, amivel bizonyos ingerekre, provokációkra agresszióval reagál. Jó, ez biológiai adottság, ezzel nincs mit tennünk. De mi van a tanult agresszióval? Aki nagyvárosban él naponta megsínyli ezt a rendkívül dühítő jelenséget. 

 

Megint csak saját példámból kiindulva: ha olyan élethelyzetbe kerülök, hogy egy buszmegállóban, vagy bárhol közterületen nekem nem tetszően viselkednek mások, először azt mérem föl, kivel/kikkel akarok konfliktust, és csak akkor teszem szóvá rosszallásomat, ha látom, a túloldalon esetleg van mód higgadt hangú, ésszerű diskurzusra. Akkor – saját értékrendemet védendő – érdemes beleállni a szópárbajba. De csak ekkor és sosem indulatból!

Mert a valóságból merítve, tapasztalatból mondom, bizonyos elemeknél már a szemkontaktust is támadó szándéknak vélik. Mindez hőzöngést, kínos jeleneteket, ártó következményeket vált ki, a fenének kell az ilyesmi. Ugyanezek viszont azt is normálisnak tartják, hogy bankautomatánál, a BKV-jegyvásárlásnál, meg egyéb élethelyzetekben mindenféle skrupulus nélkül a tövembe állva pénzt kunyerálnak. Ha én próbálnék meg ekkora vehemenciával az ő aurájukba nyomakodni, már régen hasba lennék szurkálva.    

 

Történelmi, kulturális, társadalmi okok számos összetevőjét kellene megvizsgálnunk, ha egy-egy korszak agresszív cselekedetsorát akarnánk megérteni: és valószínűleg akkor sem kapnánk megnyugtató, mindenre kiterjedő alapos választ arra, mi végre halmozódik fel egy-egy emberben, vagy egy embercsoportban a másik/mások iránti erőszak kényszere. A jelen kori Magyarország politikai mindennapjain elburjánzó verbális és nonverbális agresszió viszont iskolapéldája annak, mekkora károkat okoz, ha egy pártközösség pusztán a gyűlöletre építi a politikáját, ha a közös – Tisza Pártos – nyelvezetet csakis a bosszú, a kárörömmel elegy rombolás vágya jellemzi.   

 

Ezt igazolja az az igen sűrűn emlegetett tétel, hogy az agresszió végső soron egy személy, vagy egy közösség (vagy az adott közösséget vezető politikus) frusztrációjából adódik. Semmi hókuszpókusz! Aronsonnál ezt a jelenséget a frusztráció-agresszió elmélet alatt olvasni, de mindez lehet instrumentális töltetű, azaz eszközök – például a hatalom – megszerzésére irányuló is. 

Itt érdemes megjegyeznem, hogy a háborúk ordító többsége pont ilyen instrumentális töltetű agresszióként valamilyen cél elérését tűzte ki maga elé, és azok nem nemes célok, hanem zömmel nemesfémek (arany), vagy egyéb ásványi kincsek, termőföldek, földi javak iránt nyilvánult meg. 

 

Szokás a brutális viselkedésformát egyféle elnéző minősítéssel illetni, amely szerint az erőszak az élet velejárója, az erősebb legyőzi a gyengét, hogy a dominancia harc létező és kívánatos, amióta a világ világ, miként az állatok, úgy a társas emberek között is. Hisz a jelenkori társadalmunk is tulajdonképpen versengésre épül, ahol a sikeresebbek, ügyesebbek, „agresszívebbek” érvényesülnek, míg a többiek alulmaradnak. 

Ebből a szemszögből nézve egyeseknek az agresszív viselkedés egyáltalán nem hátrányos, vagy szégyellni való dolog, sokkal inkább erény, ami a siker felé vezető utat kitapossa. 

A másik nézet szerint az agresszió kiélése hasznos, lévén annak felgyülemlése már ettől is nagyobb katasztrófákat okozott. Ezért a versenyszerű küzdősportok – bár lételemükben az agresszióból táplálkoznak – bizonyos tekintetben közvetlenül vagy közvetve csökkenthetik az erőszakra való hajlamot. Aronson a katarziselmélettel magyarázza ezt a jelenséget, de azt is hozzáteszi, számos kísérlet dacára nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az agresszió iránti gátlásaink, vagy késztetéseink minden szituációban ugyanazt az eredményt produkálják. 

Létezik ártatlan áldozat, akivel rokonszenvezünk, ám van olyan sértett, aki iránt nem érzünk irgalmat, aki ellen mi is tevőlegesen, erőszakkal lépnénk fel. 

 

Annyi bizonyos, hogy az agressziót jellegénél fogva főként a kulturális háttér határozza meg: ami az egyik kultúrában elfogadott, az a másikban megütközést, ellenszenvet vált ki. 

 

Ugyancsak fontos észrevétele Aronsonnak, hogy az agresszió nem csupán lelki, hanem fiziológiai folyamat is, magyarán idegrendszeri és kémiai együtthatók is erőteljesen befolyásolják a viselkedést. Elég csak a hétköznapokon, mindenki által emlegetett tesztoszteront, a férfi nemi hormont ide citálni. Bizonyított tény, hogy a magasabb tesztoszteron szintű személyeknél szignifikánsan magasabb az agresszióra való hajlam, s mint olyan, a férfiak hajlamosabbak az erőszakra. Persze, a nőknél is létező hajlam az agresszivitás, de az is igazolt, hogy a tettük megbánása és a bűntudta is erőteljesebb a nők körében. Mindez a nők és férfiak közötti biokémiai különbözéségekre vezethető vissza. 

 

Léteznek agressziót fokozó, vagy előidéző kémiai szerek, amelyek közül a hazánkban is népbetegségnek tekinthető alkoholizmus, azaz az alkohol fogyasztása a legnagyobb probléma okozója. Bűnügyi statisztikák sora igazolja, hogy a gyilkosságok, testi sértések és egyéb erőszakos bűncselekmények leggyakoribb kiváltó oka a túlzott szeszfogyasztás. 

 

Elliott Aronson munkássága idején még aligha tűnt ekkora gondnak, mára viszont – személyes véleményem – hogy a szesz mellé sajnos felzárkóztak a különféle drogok. A kábítószerhasználat levetkezi a legelemibb emberi gátlásokat is. Napjainkban a bűnelkövetők széles rétege pont a drogok miatt válik erőszakos hajlamú bűnözővé. Ezzel együtt a fájdalom, meg a komfort hiánya is szülhet agressziót, amire Aronson egy nagyon egyszerű példát hoz fel: a hőségben, dugóban várakozó autósok közül azok tülkölnek, dudálnak, kiabálnak, veszekednek hangosabban, akiknek a gépkocsijában nincs légkondicionáló berendezés.

 

Soványka jó hírem a végére, van ellenszer.

Az agressziót gátló egyik fontos tényező a felelősség. 

Az anonimitás, a személytelenség biztonsága eleve bátrabbá, erőszakosabbá teszi az embereket.

Aronson idején ezt egyetemistákon végzett kísérletek kimutatták, ma viszont elég egy internetes komment falon az álnév mögül beírogatók mondandóját elolvasni: hovatovább az sem kirívó már, hogy az obszcén tartalom, a trágár nyelvezet mellett már mások likvidálására uszító vélemény is hétköznapinak mondható, sajnos. 

És itt érkeztem el értekezésem utolsó pontjához, a média felelősségéhez: a napi szinten sulykolt erőszak látványa, a tengernyi bizarr hír, a minimális erkölcsi szabályok gátlástalan áthágásával előbb a televízió, majd mára a közösségi felületek, az internet részéről mind-mind az agresszió gerjesztői. 

 

Hogy miként lehet ez ellen védekezni? Aronson próbál néhány módszert megadni: empátiát emleget mások iránt, új viselkedésminták elsajátítását javasolja, 1972-ben.

 

Szerintem viszont pár ezer éve tíz tőmondatban, tíz parancsba foglaltan egyszer már megadatott a választ. Mára egyetlen módszerünk maradt: a szeretet. 

 

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 1. rész

Nem rendszeresen, de olykor olvasok tudományos szakirodalmat. 

Ódzkodok tőle. Nagyon óvatos kézzel nyúlok bármiféle tanulmánykötethez. Ha mégis ilyesmire vetemedek, sejtem előre, kudarc lesz a vége: mindig ráébredek, el is borzaszt, meg el is keserít, mennyi mindent nem tudok. Ráadásul az ismereteim már aligha pótolhatók. Rég beláttam, sosem lesz belőlem egy-egy tudományos téma megfellebbezhetetlen szakértője.

Legtöbbször szépirodalmat olvasok. 

Abból is inkább a nagy klasszikusokat. A kortárs literatúra nincs ínyemre. (Jó ajánlással megfontolom. Volt már, hogy gyöngyszemre bukkantam. De ez ritka.) 

Ha viszont eltelik a lelkem Krúdy, Karinthy, Eco vagy Márquez szavaival, fölütök egy nekem tetsző tanulmányt, mint a nyár elején, amikor a szociálpszichológia egyik fundamentumának tekintett Elliot Aronson olvasásába fogtam.

 

A döntésem szándékos volt. 

Válaszokat vártam tőle: mi végre a magyar társadalmat leuraló agresszió? 

Van-e ellenszere a közéletet megmérgező erőszakos politikai kommunikációnak?

Megúszhatom-e ezt a mentális szétrothadást úgy, hogy közben a saját lelki épségem csorbítatlanul megmarad? 

A társas lény című tanulmánykötetbe belemélyedve nemhogy fogytak volna a kérdéseim, hanem egyre szaporodtak. 

Egy valamire viszont jó volt Aronson bő hatvan évvel ezelőtt megírt könyve: pontokba szedte a témát, így átláthatóbbá vált az emberi erőszaknak, mint jelenségnek a mibenléte.  

   
Annyi a kezdetekkor is világos volt, a kötet keletkezése óta a világunkat átjáró emberi agresszió mértéke jóval magasabb már, mint volt Aronson idejében. 

„Kimondhatatlan borzalmak korában élünk” – kezdi nagy levegővel az első fejezetet, de hamar ki is igazítja önmagát: lényegébe véve az emberiség története egyébről sem szól, mint szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb vérontásokról, egymás gyilkoslásáról, népek kiirtásáról, tengernyi szenvedésről, amelyek kapcsán hajlamosak vagyunk csak a jelen korunk borzalmait észrevenni, holott fajunk fejlődéstörténetének minden egyes korszakát, gyakorlatilag az összes idáig élt nemzedéket áthatotta, és folyamatosan gyötörte az emberben megbúvó állati ösztön, az agresszió.

 

Úgy is mondhatnám, hajlamosak vagyunk mindig a jelenlegi állapotunk miatt kárhoztatni a világot. Szűken látunk, önzően. 

Másra nem mutogatván saját példámmal illusztrálom. 

Vagy húsz évvel ezelőtt egy idősebb barátommal diskurálva azt találtam mondani, hogy az én ’70-es nemzedékem milyen elbaltázott: a néhai Jugoszlávia bőségéből és békéjéből nekünk már csak az ínség, a széthullás, és a vérontás jutott. Mikor véget ért a háború, újabb tízévnyi gazdasági csődben kellett építkeznünk, családot alapítanunk, inflációval, mindenféle segítő állami szándék nélkül. Az ’50-es években meg utána születetteknek legalább volt egy generációnyi békéjük, gyarapodásuk. Ma is úgy tűnik, idilli korszakban telt el az életük legtermékenyebb része. A harmadik évezred ifjúságára ugyanez vonatkozik. Hosszútávú hitelek, családsegítő programok, a fiatal pályakezdőket segítő adópolitika, egyetemi ösztöndíjak: csupa-csupa olyan kiváltság, ami a szüleiknek – vagyis nekünk – sosem adatott meg, és még soroltam volna, de a vitapartnerem hamar megakasztott azzal, hogy az ő szemükben meg mi voltunk a szerencsésebbek, és ez azért van így, mert az emberek zöme azt hiszi, ő a Pech csillagzat alatt született, másnak meg mennyivel jobb! Igazat adtam neki. Utána kushadtam megszégyenülve.   

A tanulság maga a párhuzam: nem csak a válság, az agresszió is annak fáj, aki kénytelen elviselni.  

 

Annyi bizonyos, hogy az erőszakos magatartás, az erőszakra való hajlam nem pusztán egyéniségfüggő késztetés, jellembeli zavar, hanem a társas interakciók hozadéka, vagy ha tetszik: terméke. Utóbbinak a definíciója szimplán szándékos szenvedés okozása lenne, de nem ilyen egyszerű a képlet. Fizikai és szóbeli agresszió is létezik, és ha nem feltétlen okoz bennünk kárt, az is egyféle erőszaknak tekinthető, írja a derék Aronson.

 

Ezzel együtt az ember gyilkos ösztöne, a romboló képességünk még az állatvilágban is kirívóan ritka, mégis bestiálisnak jellemezzük a jelenséget. Nagy kedvencem, Konrad Lorenz etológus az agresszivitást vizsgálva rájött, igen nagy hasonlóság mutatkozik az ember erőszakos hajlama és egy egzotikus halfajta hímje között: az utóbbi nem csak a saját fajta béli hímeket támadja meg, hanem azok híján nekiront minden más halnak, mindenfélének, amit csak konkurenciának vél. 

Gyorsan hozzá kell tennem, míg az állatvilágban mindez ösztön szinten működik, addig az ember az agresszív viselkedés különböző formáit – társadalmi, történelmi és számos egyéb okoktól, viszonyoktól függően – inkább megfigyelés útján sajátítja el.

(A 2. részt, a folytatást ide kattintva lehet olvasni!)

Tudományos szenzáció - Históriás levél a Magyarokhoz

A történettudomány legújabb fölfedezéseként előkerült levelet a fővárosi úgynevezett "Szabó Ervin" Könyvtár levéltári részlegében, a portás asztalfiókjában találták meg. A felbecsülhetetlen értékű lelet a beléje csomagolt felvágott szeletek és csirkefarhát miatt majdnem olvashatatlanná vált. A zsír okozta foltok kiolvasásán, a homályos szövegrészeken az úgynevezett Magyar Tudományos Akadémia úgynevezett kutató szakemberei és külföldi kollégáik (úgynevezett nyugati és szovjet tudósok) nagy erőkkel dolgoznak. A már ép, olvasható textust tesszük most közkinccsé!

Históriás levél a Magyarokhoz

Mi, Isten végtelen kegyelméből aki vagyunk, Rajnai-Reichenfelden Rudolf, a Sváb Hercegség és Burgundia királya, az Úr 1078. esztendejében kézhez kaptuk a szomszédos Magyar Királyságból érkezett segélykérő levelet, amit I. László minden magyariak lovagkirálya nekünk küldött sürgetőleg, országának abbéli keserves helyzetét ecsetelvén, mely szerint az pogány besenyő és főleg az kun hordák erős sokat sanyargatják keresztény testvéreinket, a Kárpát-hegyeken innen. A megdicsőült Jézusba vetett hittel és akarattal együtt érezünk az istentelenek ellen küzdelmet vívó magyari véreinkkel. Pont ezen okok mián, a forzheimi erdőségben éppen folyó medvevadászatunk alkalmával, a seregeink főemberivel áldomást is ittunk bátor szomszédinkra. Ám fegyveres hadainkat most lefoglalják a hamarosan bekövetkező thüringiai és szászországi erdőhajtások, amelyekben vaddisznók akadnak ezerével, sőt hópárducot is vélelmezett a sehonnai pórnép.
Mindazonáltal Isten Földi Helytartójaként úgy is, mint III. Viktor pápa, biztosíthatom a hungárusokat afelől, hogy Róma odafigyel a pannóniai hithű testvéreink sokadik segítséget kérő küldöttségére is. Bizonyítéka aggodalmunknak, hogy a konklávé a püspökökkel az élen immáron két hete fertályórákat miséztet a gyalázatos Bizánc, a bolgárok, meg a velük szövetséges Vaszilkó orosz fejedelem által a Magyar Királyságnak nekibőszített kipcsák kunokkal hadakozó magyar barátainkért, akiknek fölmentő sereget nem tudunk ugyan toborozni, de hálaadó körmenettel emlékezünk meg a Temes folyónál és az orsovai csatában kivívott csodálatos magyar győzelmekre.
Ugyanakkor, nekünk is tudomásunkkal bír, hogy a pokol fattya Batu Kán által vezetett kutyafejű tatár csürhe már itt dörömböl az egy igaz Krisztus Urunkban hív keresztyén Európa küszöbén - vért, gyászt és a Teremtő dicsőségében meglévő 1241-es esztendőben soha nem látott pusztulást hozva. Az mongol horda  elözönlé a keleti végeket. Legyőzvén a lengyel, s sziléziai, a német lovagrendi és cseh seregeket, mi II. Civakodó-Harcias Frigyes osztrák herceg és Stájerország hercege, teljesen indokoltnak érezzük a szorongatott IV.Béla király országának fegyverrel történő megsegítését. Ezért személyesen, egy szál méltóságomban jelenünk meg hadi táborában: még seregeim se jönnek velünk. A vesztes Muhi ütközet, meg Béla uram öccsének Kálmán herceg szomorú holt híre hallata Vác környékén ért. Sajnos elmenő félben, ezért együttérzésem jeléül csak három nyugati vármegye elzálogosítását kértem a Lajtán túlra váramba menekülő és ott fogságban megtartott igaz IV. Bélától, a porig rombolt Magyar Szent Korona földjeinek urától.
Napjainkra viszont, a Temesi Bánságba meg a Szerém vármegyébe betörő oszmán csapatok ellen összehozott szövetség minden képen kötelez minket, Magyarhonnak Luxemburgi Zsigmond királyát segítendő. Jóllehet a messzi Frankföld uralkodójaként, mint VI. (Őrült) Károly, és a még messzebbi Merész Fülöp, burgundi hercegként embereinkkel és anyagiakkal nem támogathatjuk a déli végvárak erősítését. De mélységesen fájlaljuk és elítéljük, hogy más egyéb szövetségeseink – példának okáért a tengeri köztársaságok – sem küldöttek csapatokat, pedig szükség esetére tengeri szállítást ígértek! Hála Istennek és legfőképpen a pápa Őfőméltóságának - IX. Bonifácnak - erélyes fölszólítására az alamuszi velenceiek és a kalmárlelkű genovaiak ímmel-ámmal néhány hajót küldtek, ami viszont így semmi képen nem lett elég a szeldzsuk terjeszkedést gátló magyar ellencsapás véghezviteléhez. Sajnálatos.
Ennek ellenére hálaadó imát rebeg szívünk, hogy V. Miklós pápai szentsége megalakította a vatikáni könyvtárat, most, amikor Hunyadi János vezette magyar és Dan havasalföldi serege 1448 vérzivataros napjaiban Barankovics György szerb despota árulása miatt vereséget szenvednek a szultán seregétől a második rigómezei csatában. Megdöbbenésünknek kell hangot adnunk, amiért Hunyadit az álnok szívű Barankovics iszonyatos mennyiségű aranydukátok fejében engedné csak el, de sem a váltságdíjban, sem Nándorfehérvár ostromakor nem áll módunkban erszényeinket megbontani és fegyvereinket a szultán ellen köszörülni, mert az új, reneszánsz stílnek nevezett kupolás palotáink építkezése folyamatában akadna meg, nem beszélve a filozofikus párbeszédekről, és a Mediterrán térség kereskedelméről.
Mindenesetre, féltő aggodalomból délidőben meghúzatjuk a harangokat, a Pannónia mezsgyéjén viaskodó magyarság tiszteletére.
Ezek a harangok zúgnak fülünkbe most is, 1526. augusztus 9-én, amidőn Mohácsnál pusztult hírét vettük csaknem a teljes magyar gyalogságnak, az elesett hét főpapnak és huszonnyolc főúrnak. A Csele patakba fulladt ifjúkorú de vitéz II. Lajos levelére így érdemben már nem válaszolhatunk, csak posztumusz üzenünk neki. Pedig szerettük volna megírni, hogy habár segítő jobbunk most éppen megkötötték a Fugger-dinasztia által reánk mért kamatok – mert pénzes erszényünk meg a búcsújáró céduláink is az augsburgi bankártól függenek –, ám ettől eltekintve csodálattal adózunk a túlerővel szemben hősi halált választó magyarok vitézségének.
Sír a szemünk, amiért Magyarország három részre szakadtával Európa védőbástyája megroggyant a Ferdinánd és Szapolyai trónviszály következtében. Biztosíthatjuk magyar barátainkat, hogy lakomakor, ebédlő asztalainknál, komatálkor és búcsúpohárkor sóhajok közepette emlegetjük a furcsa nevű Eger, Drégelypalánk, Szigetvár és Esztergom hősies megvédését. Különösen igaz ez reánk franciákra, akik – mit ad az Úristen! – évtizedek óta a Török Portával állunk szövetségben. Köztudott, hogy mi – Habsburgok, a magyarság legnagyobb barátai – már az Árpádok alatt nem csak a magyarokat segítettük, hanem a trónra is, egyik-másik telhetetlenebb ivadékunkat.
Így most is idejét érezzük annak, hogy az 1604. esztendőben kirobbant Bocskai István-féle szabadságharc leverésében az igazság oldalára álljunk. Ezért a vesztfáliai béke után elleneznénk a török Magyarországról történő kiűzését célzó háborút, melyet Erdélyen kívül más érintett országok is támogattak volna. Az merő véletlen lehet, hogy Zrínyi Miklóst, a török elleni háború legnagyobb hősét, egy Bécsben vert aranytallérokon hizlalt vaddisznó koncolta föl. Emiatt különösen szomorúak vagyunk. 
Pont annyira, mint mi, Louis XIV. Roi de France et de Navarre, vagyis XIV. Lajos és arannyal futtatott udvara, akik most rezignáltan kénytelenek leszünk szerződésünket szegni a Bécs ellen oly nagyszerűen, de pénz nélkül hadakozó II. Rákóczi Ferenccel. A Nagyságos Fejedelem ezen kényszerű lépésünket vegye politikai – tehát pénzügyi – racionalitásnak. Neki és kíséretének boldog bujdosást és jó egészséget kívánva „adieaut” mondunk.
Sajnos jó egészséget már nem kívánhatunk a kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnöknek, csak hosszú életet Kossuth szövetségesünknek. Mindazonáltal szóvá tettük illetékes helyeken, hogy a retorziót nem tűrjük! Szigorú föllépésünknek foganatja lett: Julius Jacob von Haynau tábornok barátunk ígéretet tett arra, hogy amennyiben nem akasztják fel őket, akkor amnesztiával minden rebellist finomabban lőnek fejbe.
A levelünk végén némi biztató szó: Wilson elnök biztosította diplomáciai sikerünk csúcsát, a beígért támogatást, a Nemzetek Önrendelkezésének Jogát! Így a párizsi békét követően Magyarország területének egyharmadát megtarthatja! Ezért Horthy Őfőméltóságának üzenjük, hogy a kiugrási kísérletét nagyra értékeljük itt Nyugaton, és Budapest szőnyegbombázását tekintse baráti gesztusnak, annak örömteli tudatában, hogy szovjet megszállást kölcsönösen támogatjuk: hisz mindannyiunk közös érdeke.
Döbbent csendben meghallgattuk Nagy Imre „csapataink harcban állnak” kezdetű rádiós beszédét. Washington-London-Párizs fölbolydult! Aggodalmunkat három gépelt oldalnyi ukázban továbbítottuk Moszkvába, ahol ennek köszönhetően végre akceptálták észrevételeinket a szuezi válsággal kapcsolatban. Most, 1989 tavaszán amerikai katonák a kényes világpolitikai manőverek miatt a Közel-Keleten kénytelenek a demokráciát exportálni.
De ne aggódjanak barátaink: a történelem folyamán népeink sokszor bebizonyították, hogy a jó szövetségesek mindig számíthatnak segítségünkre!

Pósa Károly