 |
| Ustorkán, a tanyavilágban |
Furcsa, egyelőre fölmérhetetlenül szép kalandban volt részem, maradandó élményt hagyó filmsorozatot láttam.
Keskeny út a mély északra – ez a címe. (The Narrow Road to the Deep North)
Egy ausztrál író, Richard Flanagan azonos című regényéből készült dráma.
A főszereplő ír színészt jól megjegyeztem magamnak. Cirián Hinds alakításaival régebben is találkoztam. Vele – illetve tőle – rossz filmet sose láttam.
Aztán ahogy követni kezdtem ezt az új ausztrál sorozatot, egyre-másra sejlett föl, a története valahonnét ismerős, egykoron már hallottam, egyszer mindezt már átéltem. Hamar földerengtek a sintér nagyapámról megőrzött emlékeim, a párhuzam.
A II. világháborút megjárt anyai öregapám sorsa is az áldozatról, az alázatról, a kényszerről, a rabságról, a bajtársiasságról, a reményről és nem utolsó sorban a meghasonulásról szólt. Az meg külön szíven talált, hogy csak most döbbentem rá, a már korábban is kedvelt ír aktor Ciarán Hinds mindvégig a tatám karakterét hozta vissza, őt hívta életre, ahogy sorra megidézte a gesztusait, hajdani alakja a szemem elé vetült megint, noha öregapám idestova negyven éve halott.
(Ott pihen a mama mellett, a fölparcellázott kanizsai nagytemető harmadik rendjében, az oldalsó kaputól kőhajításnyira. A sírjukkal szemben meg hosszan, katonás alakzatba rendezetten, egyen-fejfák alatt az I. világháborús magyar hőseink nyugszanak.)
Ha csak a szűkmarkú élet fölcicomázott célját nézem, az anyai nagyapámnak vajmi kevés dolga volt vele. Arra vigyázott csupán, hogy kézzelfogható értelme legyen annak, amit csinál. Egy otthon, egy feleség, több gyerek, napi betevő falat és tisztességes munka. Elég ez? Igen. Elég. Mindemellett viszont sem a transzcendencia, sem a világ színpadias mozzanatai nem hatottak rá, így jó eséllyel ez az ügyes kézzel és tiszta szívvel forgatott ausztrál sorozat se érdekelte volna. A regény se, amiből a széria készült, annál az egyszerű oknál fogva, hogy soha egyetlen könyvet sem olvasott. Két általánost végzett csupán. Épp csak a nevét tudta leírni. Mégis elkezdett élni, miután meghalt. Ebben tükörképe volt a film főhősének, aki Burma őserdőjében, japán hadifogságban, vasútépítésen robotolt.
A tatát az újsütetű jugoszláv fegyveresek hurcolták el a szülővárosából a batinai frontra, ahol eleinte a német és a szovjet arcvonal kereszttüzében építették a megrongált vasútvonalakat, és még így is hálát adtak a sorsuknak, amiért esténként láthatták a torkolattüzeket, hogy körülöttük csapódtak be a gránátok, mert a kanizsai Városháza pincéjéből szétválasztott magyar férfiak és fiúk másik csoportját nem frontszolgálatra kényszerítették, hanem mindet a Tisza-partra terelték, ahol ma is vadliliomos, jelöletlen tömegsírokban, összedrótozott kézzel alusszák örök álmukat. Képletesen ott, Közép-Európa egyik utolsó II. világháborús vágóhídján halt meg öregapámmal valami, hogy utána öregkora végéig úgy tegyen, mint aki él.
De az övéi, vagyis mi, a családja, tudtuk az igazságot, hisz minden italozása előbb-utóbb a totális lelki megrendülésébe zuhant vissza. Ismertük a megivott szesz mennyiségének stációit. Mikor arra a szintre sodorta a szenvedélye, hogy már a pálinka beszélt belőle, előbb riadt állat módra nyöszörgő hangokat hallatott, eleredtek a könnyei, majd sivalkodni kezdett, hányta kezét-lábát, nem lehetett lefogni, szép szóval csitítani, folyton azt ordította, „nem akarok Topolyára menni, ne vigyenek Topolyára!” Aki nem tudná, 1944-ben az Észak-Bácskából verbuvált magyar munkaszolgálatosok gyűjtőhelye Topolyán volt...
Ilyen, efféle pengeéles emlékek vagdalkoztak öregapámban. Minden részeg víziójában üldözték a démonai, a lelkének sebei fölszakadtak, viszontlátta a rémképeket, amikor a családjától elszakították és a látszat, meg az ígérgetések dacára nem pár nap múlva engedték haza, hanem 1948-ban, bő három évvel a háború után, a maradék túlélővel. Teljesen érthető módon mindezek után már nem keresett kérdéseket, a szerényre szabott létezésén túl már semmit sem akart megtalálni.
Sokkal később, évtizedekre rá pénzbeli kártérítést, jobb állást kínáltak neki: egyiket sem fogadta el. Inkább a Sheriff tanyát választotta: a tonnás kocsihúzó drabális nóniusz csődör párost, meg a két partizánszaggató német juhászkutyáját, azok őrizték a dögkutat, amiből jól is laktak, az üldögélést választotta a kinti konyha ütött-kopott asztalánál, a szótlanságot és a rizlinget és a szódásüveget választotta, s csak időnként tört fel belőle a Topolyán túli embertelen, szörnyű múlt minden borzalmának emlék-salakja.
Ma már tudom, bár sosem vallotta be, élete végéig félt. Eggyé lett vele, már nem válhatott meg a félelmétől, ami kísértette, míg utolsó útján ki nem ballagtunk mögötte a magyarkanizsai vasúton túlra, ahol végre nyugalomra és békére talált.
