A MÁGUS

Illusztrációm I.

A főorvosnál jártam. Nem biztatott túlságosan, inkább óvatos volt. Száraz hangon közölte velem, hogy a tudomány mai állása szerint gyakorlatilag bármelyik opció bekövetkezhet. Patikamérlegen mért szavak. Ez volt a diagnózisom. A doktor cigarettázott, és kerülte a tekintetemet. Nem a rendelőjében fogadott, hanem az irodájában. Ültem a kicsiny, műbőr fotelban, és arra gondoltam, előttem és utánam, ugyan hányan ültek már, ülnek majd ugyanitt, megrettenve, vagy felszabadultan sóhajtva a jövőjüket, az egészségi állapotukat firtató kérdésre adott választól függően. Ahogy távoztam, a dohányfüst szaga, mint színpadias szomorújáték leple, még sokáig úszott velem a levegőben.

Az utcán találomra fordultam be a legismeretlenebb sarkokon. Alighanem az ösztöneim vezéreltek, toronyiránt vittek a lépteim a folyó felé. Nem figyeltem a város nyüzsgésére. Vaktában vágtam át egy-egy szélesebb, forgalmasabb úton. Néha kocsik tülköltek rám, fékek csikorogtak. Mintha víz alól jöttek volna a hangok. A gondolataimba temetkezve bandukoltam, amikor koppanva nekimentem annak a bizonyos reklámtáblának. A járdára volt kihelyezve, a hűvös oldali betonszegélyen terpeszkedett. Jókora nyilat festettek rá krétával, mutatta hová nézzek: egy kicsiny kirakattal bíró üzletre bökte a figyelmemet. JÓSDA - ágaskodtak a betűk a bejárat fölött. Alatta kissé szerényebben, orientális betűkkel pingálva: Múlt-Jelen-Jövő.

A csöppnyi kirakat egyik csücskében menóra árválkodott, a másikban plüss párnán kulcs, néhány keleties réz csészécske, ismeretlen rendeltetésű kehely mellett. A boltocska belsejét lila brokátfüggöny takarta, amit belépve félrelibbentettem. Láthatatlan csöngettyű csilingelt fölöttem, mire az üzlet homályából előjött egy kis ember, egy simlédes sapkás, cvikkeres-szakállas manószerű lény, aki nadrágtartóban, pohos hassal inkább nézett ki régiségkereskedőnek, mint mágusnak. Mégis ő volt a médium. Apró, mogyorónyi szemét rám emelve meleg mézesmázossággal jegyezte meg, hogy már várt rám. Bemutatkozván nyújtottam volna a kezem, de ettől – legnagyobb megdöbbenésemre – úgy visszahőkölt, hogy hátrálásában majd földöntötte a kerek asztalhoz állított ósdi széket. Szabadkozott, elnézést kért: nem érinthet meg másokat, mert abból neki csak baja származik. Nézzem meg, már attól is kiverte a víz, hogy ilyen közel eresztett magához. Tényleg verítékezett. Én is izzadtam, de persze más miatt: hetek óta kánikula tombolt. A mágus leültetett az asztal túlfelére, tisztes távolságot tartva maga is helyet foglalt velem szemben. Zöld kendőt borított egy vacak éjjeli lámpára, amitől immáron csak az asztallap kapott fényt, mi meg puha, sejtelmes félhomályban maradtunk. A mágus pár percig csöndben meditált. Csak a szuszogása hallatszott. A hatáspauza után vontatott hangon, majdnem kántálva arra kért meg, hogy tenyérrel fölfelé tegyem az asztalra a bal kezemet. Eltelt egy kis idő, míg nézte a tenyeremet. Előbb nézte jobbról. Kis idő múlva alaposan megnézte balról is. Ülepét megemelve, az asztalra dőlve egész közel hajolt az ujjbegyemhez. Ha meg akartam volna viccelni, akár a homlokára koppinthattam volna. Zavartan köhécselt. Dünnyögött idegességében. Aztán teljesen váratlanul lerántotta a zöld kendőt a lámpáról, és úgy bámulta a tenyeremet tovább. A hirtelen támadt világosságban megpillantottam az arcát, amin ijedtséggel elegy tanácstalanság látszott. Szorongott a kis ember, mint víz láttán a mezei ürge. Úgy is nézett ki. Kapafogait villantva hol a tenyeremet studírozta hitetlenkedve, hol az arcomba meredt. Váratlanul fölugrott. Hatalmas lendülettel kirúgta maga alól a széket és sipákoló hangon, hevesen gesztikulálva üvöltözni kezdett, hogy nem, nem, ez nem lehet igaz! A fejét fogta, tépdeste szakállát, nyögött nagyokat, de le nem vette volna a szemét a kezemről. Hadarni kezdett, valami hisztériás roham jöhetett rá, mert csak úgy bugyogtak belőle az értelmetlen szavak:

 – Képtelenség! Ilyen nincs! Maga már halott ember! Magának nincs is életvonala! A szerelemvonala pont átellent van a szokottnak, a középső ujja alatti Vénusz-köre meg nem is kör, hanem egy széttöredezett vízhólyag! Szívvonala sincs! Őrület! Maga gazember! Maga egy hóhér! Ilyet harminc éve, amióta praxisom van nem láttam! Maga egy hulla! A Hold-dombja egy nagy kiharapott kráter, ráadásul a napvonala meg teljesen hiányzik! Maga nem ember! Egy szörnyeteg! Tűnjön innét! Kifelé az üzletemből! Mars! Gazember, gazember! Még ilyet! – s míg hangosan, méltatlankodva gyalázott, ordított velem, megfeledkezve a kötelező távolságtartásról durván tuszkolt kifelé, majd szó szerint az utcára lökött. 

Nagyot csörömpölt az üvegajtó mögöttem. Kisvártatva kattant a zár belülről. Visszapillantottam. Rossz szájízzel elmenőben még láttam, hogy a ZÁRVA feliratú tábla pördül a bejáratra.

Hazaérve kávét főztem és eltöprengtem magamon, a sorsomon. El-elkalandozva tűrtem föl könyékig az ingem ujját. A szokott rutinnal lecsatoltam a műkezemet, amit a balesetem utáni rehabilitációkor kaptam. Igaza lehet a doktornak. Bármi bekövetkezhet. Ha szerencsém van, mint a gyíknak, hamarosan, már a közeljövőben, a suta kezem könyökből megint újra nőhet.

Illusztrációm II.

                                                                Pk