A trombitás

Trombitás – rajzom

Ma, 117 éve látta meg a napvilágot Louis Daniel Armstrong, amerikai néger jazztrombitás, énekes, zenekarvezető, a jazztörténet egyik legnagyobb és legismertebb alakja.

Miles Davis mondta róla: „Nem tudsz olyat játszani a modern trombitán, ami ne tőle származna, főleg a modern vackokat figyelembe véve. Nem emlékszem, hogy valaha is rosszul játszott volna. Soha.”

Jóformán akkor születtem, amikor ő meghalt. De a legendák nem halnak el, hanem csak átminősülnek, megdicsőülnek. A fekete trombitás alakja örök. A játéka, a szeme fehérjének a villanása, a vigyora, a ráspolyos, borízű hangja: az egész lénye egy gesztus maradt, ami most már – merem hinni – végleg beleégett az emberek tudatába. Az enyémbe mindenképpen.

Odahaza, Kanizsán, ha egy-egy öregebb, sok vonót elnyűtt cigányzenészt láttam záróra tájékán muzsikálni, időről-időre a jó öreg Satchmo kifejezésteli zenélése köszönt vissza. Hol erősebben, hol halványabban, de fölfedezni véltem a lüktetést, a dinamikát, a dallam hullámzása révén a lélek rezdüléseit. Romantikus vadságát, valami érinthetetlen tiszta minőségnek. Nagy élmény volt. De az is egészen bizonyos, hogy a zenére születni kell. „Amit játszunk, az maga az élet” – mondta egyszer a hunyt néger trombitás, és ez a keresetlen pár szava maga volt az igazság.

És az ő szerény hitvallása, a pár szavas ars poeticája – megízlelvén a tömör kinyilatkoztatást – nem csak a zenére vonatkozik. Hanem mindenre. Ilyen egyszerű ez. Amit játszunk, az tényleg maga az élet.