Szerb elemi ösztön

„E szókat, mint ösztön és érzelem, alantasságokként emlegetik, holott csak szándék vagy tett lehet alantas és szégyenletes.”

43 vagyok az idén. Ha minden rendben megy, emberi számítás szerint életem fele körül járhatok. Pedig még mennyi mindent nem tudok!

Folyamatosan azt hiszem, hogy innét már nincs lejjebb. Hogy a józan ész egyszer megálljt kell parancsoljon az aljasságnak. Mégis: a szerbiai közélet, a bulvár és a politika összefonódása napi szinten a szennyesnek olyan dömpingjét zúdítja reánk - polgárokra -, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Rossz hírem van, nyájas olvasó. 

Mindig van lejjebb.

Jobb, ha megszokjuk, hogy a Balkán és Pannónia mezsgyéjén nem érvényesek a normalitás írott és leíratlan keretei.

Két évtizeddel ezelőtt álmomban se hittem volna, hogy valaha némi szimpátiával fogok írni Ivica Dačićról.

A kilencvenes évek vezérének nagy tanítványa – finoman szólva - nem volt a szívem csücske. Aztán persze színt váltott, mint annyi sokan mások.

Meghízott, fürtjeit levágatta és rózsaszínen, pirospozsgásan beült a kormányfői székbe, hogy az ország szekerét párnás, nőies kezeivel valami jobb irányba fordítsa, talán a kontinens hagyományai, Európa felé.

Nem vagyok biztos abban, hogy a mostani kudarcokat csak a személye miatt éljük meg. Egymagában kevés ő a sikerhez.

Igaz: ahhoz is, hogy mindent elrontson.

Ám mintha a kelleténél sokkal többen nyüzsögnének a háttérben.

Kétes figurák, alvilági fazonok, akiknek patriotizmusuk addig terjed, amíg a zsebeiknek az űrtartalma engedi. Az, hogy mára ide jutottunk, pontosabban itt, helyben toporgunk, nem kis részben annak köszönhető, hogy a szerb társadalom nagyobbik fele mind a mai napig képtelen egyfajta öntisztulásra.

Itt még dívik a 19. század szokásjoga.

Az erősebb kutyák törvénye, a pénz mindenhatósága és a gazdagnak születettek kiváltsága. Megfűszerezve az összekacsintással, a suba alatt átadott kenőpénzekkel, elsimított disznóságokkal. Az én emberem a te embered is: ha jóba akarsz lenni velem… Hányszor találkoztunk már ezzel a jelenséggel?

Hogy akarhatnánk rendet magunk körül ott, ahol egy közlekedési rendőr is atyaistent játszhat, büntethet eleveneket és holtakat, majd öt percre rá jóindulatúan elnézheti a szabálytalanságokat a csókos cimboráknak?

Viszont az emberek többsége - pláne mifelénk - nagy játékos!

Hamar megszokjuk, hogy farkastörvények vonatkoznak ránk.

A túlélés, az ügyeskedés ösztöne valahol arra tanított bennünket, hogy ne hagyjuk magunkat átverni. A szerbiai kisember csatabárdja mindig kéznél volt-van. Képletesen: a mi puskaporunkat folyamatosan szárazon tartjuk. Itt nem az a világ diktál, ahol henyélni lehetne. Ha már a tápláléklánc aljára szorított bennünket a társadalom, akkor az egyensúlytalanságot, az ellentéteket végletté tudja érlelni a túlélés parancsa. 

A fönnmaradás ösztöne irányítja a kisnyugdíjast, az ügyeskedő vállalkozót, a minimálbérre bejelentett alkalmazottat, a parasztot csak úgy, mint az ügyintéző hivatalnokot. Ezt tanultuk meg, erre vagyunk kiképezve. Csak egy feketéző világ teremhet meg az árnyékban.

Mindeközben rendre szájkosarat akar ránk rakni a politika, lebegtetve előre hozott köztársasági választásokat, hogy a bizonytalanság még nagyobb legyen.

Van még egy rossz hírem a pártoskodó hölgyeknek, uraknak. Már nem pusztán bizonytalan a nép, de a bizalma is elpárolgott.

Történt mindez azért, mert túl szimplának találtattak. Ötlettelen, erőtlen a belgrádi vezető réteg játéka. Sodródás, tanácstalanság jellemzi. És alsóbb, tartományi vagy regionális szinteken sem rózsásabb a kép.

Segíteni rajtuk a választások sem fognak. Szerbia önerőből képtelen a megújulásra. Az esetleges kormányváltás után egy csavarka sem változna meg a közélet szerkezetében, csak a lakájok uniformisain hímeznék át a monogramot.

Mert van egy ország, ahol legelőször a fejekben kéne rendet tenni, aztán a parlamenti patkóban. Mert van egy ország, ahol senkinek sem tiszta a keze és a lelkiismerete. Mert ebben az országban még az is megtörténhet, hogy fő-műsoridőben bugyi nélkül interjúvolhatnak kormányfőket, porig alázva őket emberi mivoltukban. Ezen a tájékon az ilyesmi a sikk, ez a követendő példa.

A modell anyuka megmagyarázhatja öt éves(!) gyerekének, hogy édesanyaként a remek testével keresi a kenyerét, ölében a biznisze. (Ilyenkor hol vannak a harcos feministák?! Hisz a szebbik nem renoméját gyalázzák.)

Ennek az édesanyának kihívás volt a tévés szereplés. Lelke rajta. Látlelet ez a korunkról, a fogalmak kiürüléséről és az elértéktelenedő emberségünkről. A szerb hölgy egy csapásra sztárrá lett, fölkapta a média, ott úszik a csatornák szennyében a többi esztrádcsillaggal együtt.

Mennyivel nehezebb lenne éjjelenként ágytálaznia öregek otthonában, vasárnap is pult mögött szelnie a parizert, lármás osztályban rendet teremtenie, vagy műkörmök nélkül a fóliasátorban görnyednie?

Mennyivel lenne nehezebb: embernek maradnia?

Pósa Károly