A
garzonban por harmat.
Májusi
eső permetez kint.
Nem
tart a csoporttal,
hisz
élmények nélkül is
pontosan
megálmodta
a
puha kőből faragott
meleg
arcot megint.
Újfent
is csak néz rá,
így
van ez, sokadszorra
mikor
a szobor
csak
rá tekint.
Megint
csak rá tekint.
Körülötte
pedig förgeteg.
A
szervesség lüktet.
Elűzni
nem lehet a kérdést:
mire
ez a rengeteg
rovarszerű
ál-alak,
szárny
nélküliek, egyenként
ősi
rítust mímelvén
körbe-körbe
járkálnak,
mint
lámpa körül imbolygó
világító,
éji bogarak.
Akár az álom nyárfa pihéi.
Városi,
éji bogarak.
„Nincsen tovább, ti siratók.”
A
természet lecsukja szemét.
(Ez
is szomorú,
de
legalább való.)
Tépett, lila papírmasé.
Az est magába foszlott.
Nincs
mód pótolni.
Ahány
lélegzetvétel
annyi
csonka sor születik,
s
a színes felhőn a hold
utazván betorkoll,
utazván betorkoll,
megül
az ide látszó
kémény kormos peremén.
(Budapest, 2020. május 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése