KÖDGÉPEK

Buborékok lakói

Egy híroldalon napi szinten megfordulok. Nem annyira a tudósítások érdekelnek. Sokkal jobban szeretem böngészni az olvasók hozzászólásait. Sűrűn előfordul, hogy mívesebb, frappánsabb, lényeget láttatóbb a vélemény, mint az eredeti cikk. Ilyenkor csettintek: jó dolog nyelvi kincsekre lelni. Aztán van egy másik véglet, ahol csak a parttalan fröcsögés dívik. Ez is elgondolkodtat. Érzek némi bornírt megvetést azok iránt, akik a közbeszédben, a társadalmi érintkezés legelemibb formájában sem képesek kikapcsolni a pártpolitikát: bármit csinálnak, mindig ugyanazon jár az eszük. Orbán, Fidesz, Vucsity…
Mintha egy végtelenített üzemmódú zavarkeltő ködgépként működnének. Ezek a hírfogyasztók önként elátkozták magukat.
Azt hittem a történelmi bukta majd kiszakítja a buborékjukat. Egyáltalán nem úgy tűnik. Ettől függetlenül lehetne rugalmasabban is közvélekedniük. Lehetne az életnek örülni is. Persze, egész nap a trágyadombot tüdőzni embert próbáló feladat, én meg se kísérelem, de nem is csodálkozom rajtuk, hogy akiknek meg ez a lételemük, be nem áll a szájuk a panasztól. 

Még az előző bekezdéshez kapcsolódóan: mindegy, hogy kinek milyen kvalitásai vannak. Ha valamiben jó vagy, és emiatt leszólod a tőled gyengébbeket, akkor egy arrogáns tahó vagy. Ha valamiben rossz vagy, és úgy kritizálod a jobbakat, akkor meg csak egy szánni való, vergődő madár vagy. Mindkettő módfelett kínos. Jusson eszünkbe, ha virológusnak, fociedzőnek, hadvezérnek vagy államférfinak képzeljük magunkat.

Tabu

A hatvanas években még nem éltem, de egy csomó dolgot onnét tanultam meg. Rengeteg információt összegyűjtöttem a korszakokról és a szexuális lázadásról, a nyugatos extrém mozgalmakról, a hippikről, az ideákat kergető szektákról, a rockzene hajnaláról éppen úgy, mint az egyetemes művészet kitörési kísérleteiről. És amikor visszaidézem a hatvanas-hetvenes esztendők szellemét, tarkón legyint a déja vu: mindez ma, éppen ilyen formában tovább mákonyoz. A szexuális szabadosság szószólói aktívabbak, mint valaha. Már nem tabu, hanem éppenséggel irigylésre méltó vállalás, ha rendezetlen nemi kapcsolatban él valaki, folyamatos a törvény, a jog, a rend elleni uszítás, nincsenek konvenciók és a hagyományos értékekben hívőket a lefitymáláson túl még más retorziók is érik. Csak a nihil, a tömeges semmittevés mérvadó.
A mai kor gyermeke pont olyan polgárpukkasztó szeretne lenni, mint anno a Nyugat semmiből felmagasztalt “sztárművészei”. Mindezt tengernyi kábítószerrel, itallal, vödörből vedelve a hedonizmust. Én Warholon, Lennonon és az efféléken régtől fogva röhögök, megmosolygom ha az ötven-hatvan évvel ezelőtti művészetnek nevezett trükkökkel találkozom. De miért van az, hogy míg az ilyesmit egy könnyed vigyorral, a helyén kezelve nyugtázom, addig a mostani helyzet csak undorral elegy megvetést vált ki belőlem?

Credo

Tudják, arról régen letettem, hogy engem megértsenek.
Volt nekem kutyám, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas Kicsi. Kanca, csóka, tyúk. Ennyi. Akik két talpon állnak a földön, és nem tollasok – olyanoknak már nemigen hiszek. Kivételt képeznek a hantok alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha megértenének. De mással alig akad közös nevező. Nem erőlködöm már egyik ideológiának sem megfelelni, és nem vagyok hajlandó a fejekben dúló sötétséggel kelni-feküdni, a szellemi polgárháború lövészárkaiból szemlélni a környezetemet. Ha mégis egy nekem tetsző dolgot támogatok (mert van ilyen), azt azért teszem, mert úgy vélem, hogy az a jelenleginél igazságosabb világhoz vezet. Akkor is kiállok az elveim mellett, ha pénzt nem hoz, és a népszerűséget is csak viszi, kártékony rám nézve.
Tisztában vagyok vele, hogy nem csinálok karriert. Ez sem érdekel.
Ettől fontosabb, hogy a Lovćen mögül újból látom az előbukkanó napot, és Kishomokot jótékonyan megöntözte a májusi eső.