VITÉZYM

Nem Cameron, de brit
(rajzom)

Troli

Biztos lesznek, akik azt hiszik, a nagyobb hatás kedvéért csak lódítok, pedig dehogy: a múlt szombaton, délután kettő körül Vitézy Dáviddal utaztam a 78-as trolin a Garay utca végállomásáig. Közben telefonált, a hangját is fölismertem – kihallottam –, épp Bécsbe készült a Keletiből. Nagy volt bennem a drukk, a kajánkodó akarat, hogy odaszólok neki: jóember, ugyan légy oly kedves, csapj már szét a Karógeris városházi pojácák között! Végül mégiscsak hallgattam. Inkább tisztelettudón udvarias maradtam. Mindazonáltal Vitézy szakértelme elvitathatatlan. Én kinézek belőle egy majdani főpolgármesteri karriert. Akár a Fidesz támogatásával is. (Az lenne szép, káoszos zavar a túloldali kompániánál! Pláne, hogy az LMP is jelöli…) Ha a kormány helyében lennék, vicces kedvemben megjátszanám ezt a lapot, pusztán az élvezet kedvéért, hadd lám, mekkora óbégatás gerjed majd a túlfélen, szórakozni sem árt alapon. Persze, a fővárosi politika nem szórakozás kérdése. Még akkor sem, ha a totálisan alkalmatlan Karógeriék éppen mivelünk, a rovásunkra szórakoznak évek óta.

Kreszkessetek!

Minden nap a VII. kerületi Bethlen téren vágok át a zebrán. A frekventáltabb belvárosi útkereszteződésekkel ellentétben itt se piros, se zöld – semmilyen lámpa sincs. Úgy tudom, a KRESZ szerint minden gyalogátkelőhely előtt – elvileg – köteles megállni, de legalábbis alaposan lelassítani a gépjárművezető. Nekem viszont pont az a tapasztalatom, hogy a Bethlen téri zebrán tíz átkelésből minimum hét, de inkább nyolc alkalommal simán elütnek, ha nem lépek vissza, vagy ha nem engedem el az autós forgalmat. A taxisok a legkegyetlenebbek: értem, hogy siet a szaki, de miért az én gyalogos életem kockáztatásával? Elképesztő a magyar közlekedés-kultúra!

Svájcban elég volt csak egy pillanatra megtorpannom a járdaszegélyen, már fékezett a sofőr, én meg kínomban átmentem a túloldalra, szemlesütve megköszöntem a szívélyességét, türelmét, miközben semmi dolgom nem lett volna odaát, amúgy eszemben sem volt átkelni. A másik példa Montenegró. Mondhat bárki bármit a balkáni szokásokról, az ottani – pusztán a gázpedált és a dudát ismerő – autósokról, de én még az öbölben komolyabb balesetet nem láttam. Persze, lehet, véletlen.  Azt viszont bizton kijelenthetem, hogy bár a mi habitusunk szerint vadul vezetnek, ezzel együtt rendkívül előzékenyek. Nem csak a gyalogosokra ügyelnek, hanem a besorolni szándékozó gépkocsit is előre engedik, ráérősek, mosolyognak és integetnek egymásnak ismeretlenül is.

Mi meg sajnos ilyenek vagyunk. Idegbetegek, kapkodók, türelmetlenek, önzők. Mondom ezt kissé keserű szájízzel.

25

A brit külügyminiszter megint megszólalt, igazolandó, hogy az emberi hülyeség nem egy nemzet, vagy egy előkelő pozíció függvénye. Lord Cameron azt nyilatkozta, hogy az Európai Unió egykettőre legyőzi az oroszokat, lévén az Unió gazdasága huszonötször nagyobb Moszkváétól, nehogy már Brüsszel megijedjen Szerjózsáéktól.

Igen, igaza van a derék Caméleonnak. Én sem akarnék egy tőlem huszonötször okosabbal vitába szállni, vagy egy huszonötször gyorsabbal maratonozni. Huszonötször nagyobb gazdasági potenciállal szemben senkinek sincs kedve fenekedni. Azt viszont elfelejti ez a hörcsögpofájú brit politikus, hogy a huszonötszörös erő minimum huszonötszörös érdekek tekintetében nincs ám egybe szálazva, hanem ki-ki a saját fonala mentén akar háborúzni, újjáépíteni, ügyeskedni, fegyvert venni és sutyiban eladni, hogy csak a legfontosabb szempontokat említsem: és akkor még a politikai indítékokról egy szót se írtam. Szóval, Caméleon és az egybesült európai barátai is úgy valahogy járnának, mint a viccbéli versenyautós, aki több száz lóerővel hencegve leelőzte ugyan az egylovas parasztkocsit, de a száguldása végén egy fára csavarodott, s mikor beérte a szekér, a paraszt csak flegmával odaköpte: "Mi van komám, tán szétszaladt a ménes?"

Az oroszok nem az európai értelemmel bíró szláv nép. Márai Sándor nyolcvan évvel ezelőtt szépen, pontosan jellemezte a lelkületüket. Sosem érti meg őket Európa. Ha meg valaki netán birokra kelne velük, borítékolhatóan veszíteni fog. Kérdezzék meg Napóleont, vagy a bécsi piktort. 

SÁTÁNTENGŐ

Karikatúrám

Anarchia

Szívbe markoló cikk jelent meg a Népszavában, egy hajdani punk zenészről, aki a hetvenes évek óta muzsikált az általam sosem hallott, ám állítólag közismert Vörös Görények (?) zenekarban.

Az egykori tüskefejű sztár most Hódmezővásárhelyen tengődik, szegény. Hatvankét évesen az utcára kényszerült, s bár egy átlagos hajléktalanszálló meglehetősen alternatív helynek számít, az idősödő ember nem érzi ott jól magát. Ezt meg is lehet érteni. Nem szeretnék érzéketlen tuskónak tűnni, de a történetnek – a tragikumán túl – azért akad tanulsága is.     

Ami a punk mozgalomhoz köthető, az szélsőbaloldali volt és maradt. Pluszban, rontva az amúgy is kétes értékrenden, anarchista eszméket kevertek hozzá. Tehát a bácsi a kompániájával együtt világ életében a rend, a biztonság és a normális emberi élet ellen énekelt, kampányolt. Most, hogy a sors torz fintorával meghozta neki a rendetlenséget, a bizonytalanságot és az abnormális életet, hirtelen elvágyik, visszacsinálná mégiscsak.

Láttam már hasonlót, bő három évtizeddel ezelőtt. A kilencvenes évek elején a körúti villamosra felszállt két irokéz frizurás, bőrszerkós, szögekkel kivert, szemmel láthatóan bódult fiatalember. Koszosak és gebék voltak. Jó, ha a kettejük nyomott egy mázsát. Mindennek dacára hangoskodtak, handabandáztak, játszották a polgárpukkasztó szerepüket. Nem sokáig. Pár székkel odébb felállt egy telefonfülkényi, bőrfejű fickó, odalépett hozzájuk, és két mozdulattal leütötte mindkettőt, aztán a padlóról felemelgetve, váltásban kezdte verni őket, de olyan természetességgel, akkurátusan, hogy csak bámultuk. Az áldozatok fetrengtek, visítottak, „emberek, segítsetek”, kiabálták. Senki sem mozdult, csak egy esernyős, ballonkabátos öregúr jegyezte meg félhangosan: „Anarchiát akartatok. Megkaptátok.”

Pár megállóval odébb a villamoskocsiból a beton peronon landoltak, a nagydarab kopasz meg szó nélkül visszaült a helyére. 

Orosz rulett

A II. világháború óta először újra mozgásban a német csapatok, külföldi bevetésre indul a Bundeswehr – zengedezte minap a sajtó. A hírek szerint a litvánokat védik majd a jófej germán alakulatok. Mivel szeretem a történelmet, és némi párhuzam adódik mindig a múlt és a jelen rögvalósága között, mert gyakran esünk ugyanabba a már egyszer elkövetett hibába, csöndben megjegyezném, hogy a litván állam pont a Német Lovagrend ellen jött létre, nem pedig Moszkva, azaz az orosz cárok hatalmi ambíciói miatt. Ennek következtében a litvánok egykoron jókora keleti szláv területeket kebeleztek be, miközben az ősi ellenségük továbbra is a Teuton Lovagrend maradt. Furcsa, hogy most ugyanők a német fegyveresek oltalmát áhítják a vélt orosz fenyegetéssel szemben. Alighanem az őseik vadul forognak a litván Pantheon kriptáiban. Közben tegyük fel magunknak a kérdést: egy égből pottyant német dandár jelenléte az orosz határon, aggódnunk kéne? Ugyan miféle baj lehetne belőle? Volt már rá példa? Volt. Mi lett a következménye? Semmi, csak egy világháború. Bagatell.

Amíg a közelmúlt német hadügyminiszterinek zöme egy gépkarabélyt sem tudott megkülönböztetni egy géppuskától, addig ez a mostani németnek nevezett "hadsereg" annyi izgalmat fog okozni Moszkvának, mint 1943-ban Paulus tábornok elhagyott pizsamanadrágja Sztálingrád hómezőin. Jelképesség persze akad bőven, ezekben a nesze semmi, fogd meg jól gesztusokban nagy a Nyugat politikuma, vízgereblyéznek évek, évtizedek óta. Most viszont elkezdtek a tűzzel játszani. Rossz vége lesz ennek. A nyugati mainstream nem tanul két évszázad hibáiból. Nekünk, magyaroknak sem marad nagy mozgásterünk. Csak arra kell ügyelnünk, maradjunk ki mindenből, amíg lehet. Húzzuk ki a végsőkig, mint legutoljára, '44 márciusáig. Még megérem, hogy valami új Simonyi óbesterünk ezúttal nem a párizsi, hanem a berlini trón bársonyára üríti ki a pipahamuját.

Sátántengő

Aranyos hangvételű cikket olvastam a vidék Magyarországáról.

Hol máshol szakértik leghitelesebben a haza hátrébb rangsorolt régióit, mint a 444 hírportálnál? Köztudott, hogy az ottani szerkesztőségben dömping szokott lenni az életszagú, a magyar közállapotokat hűen láttató, általában legalább egy Pulitzer-díjra jelölhető írásokból. Hol volt, hol nem volt, egyszer, 2024 zord telén a független és objektív 444 munkatársa ellátogatott a belvízzel elárasztott tiszántúli szántóföldekre. 
A hihetetlen kaland részleteit most helyhiány okán nem taglalnám. Elég annyi, hogy érdekes okfejtés után hősünk kedvesen konstatálta, hogy a magyar gazdák tízezreinek az életét, a munkáját ellehetetlenítő belvíz a januári hidegben megfagy, ami végre pompás kikapcsolódást kínál az amúgy „sátántangós hangulatú” vidék „nyomasztó” meglétéhez, lévén a roggyant szellemű pária falusi népség kedvére korcsolyázhat, végre „hülyéskedhet” a jégen.

A magyar történelemben, a hazai közgondolkodásban soha nem volt akkora tátongó szakadék a valóságtól elrugaszkodott, szappanbuborék létben lambadázó magyarnak mondott – a lényegét tekintve viszont kozmopolita – ál-éttermiségünk, és a belpesti fröccsöntött Riviérától már akár harminc-ötven kilométerrel arrébb élő honfitársaink igazsága között. Régebben is volt ugyan urbánus-vidék ellentét, mondhatni sok évszázados jelenség ez. Ám ami ma zajlik, az már több eszmetörténeti kuriózumnál: ez már maga a létkérdés, a magyar létfenntartás, a nemzet megmaradásának a legfontosabb ügyévé vált. Engedjük-e, hogy pár száz semmihez sem konyító, a felhőket és a holdat is seggen ülve nyaló nebáncsvirág véleménye uralja a közéletet, vagy erőt veszünk magunkon, undorral félrelökjük őket, a viselt dolgaikkal együtt, és újrafogalmazzuk a Kárpát-medencét. Igen, még Budapesttel, ezzel a gyakran hálátlan fővárossal együtt is. Rajtunk múlik, mikor és meddig húzzuk meg a vörös vonalunkat. Nem magunk, az utánunk jövők miatt.

A SÁTÁN VAJDASÁGI KUTYÁI - Gondolataim a közéletünkről

A következmények nélküli emberek rá se rántanak: Wittinghoff és Gréczy

Egy dühös asszonyság

Varga-Damm Andrea kiosztotta a Jobbikot. Tehette. 2020-tól a független képviselők padsorait koptatta, most meg már csak turistaként, belépő fizetése után, amolyan nosztalgiából látogathatja a magyar Országház épületét. Még egy utógyújtásos megvilágosodottal több. Emlékeim szerint bő egy éve már párt nélkül, vagy kicsit korábban még Jobbikosként tehát vastagon a moslékkoalíció egyik korifeusaként igencsak harcias nyilatkozatokat küldözgetett Orbánnak meg a Fidesznek. Aztán lecserélte a gárdamellénykét, kilépett, vagy kirúgták: tökmindegy. Most – úgy tűnik – a nagy mellényt is levettették vele, meg az újat is újra kellett gombolnia. Ki hinné, mi kellett hozzá? A magyar nép akarata, amivel csöndösebb hangnemre kapcsolta nem csak Varga-Damm asszonyságot, hanem még néhány figurát, akiket kiparancsolt szavazataival a közéleti ruhaszalonból.

Feketén-fehér

Kapkodom a fejemet. Régi mozirajongóként fel nem foghatom, mi ez az újabb őrület, hogy már a klasszikusnak számító eposzokat, királydrámákat is újraforgatják, mégpedig a történelmi hűségre fittyet hányva, ám a korszellemnek nagyon is benyalva – néger szereplőkkel. Boleyn Annát meg Achilleust is utolérte ez az agyament divat. Ellene tenni nem tudván, csak a vállamat vonogatom. Meg persze nem nézem meg a filmet. Ha négerek akarják játszani a régi klasszikusokat: felőlem játsszák. De akkor legyen benne mindenki néger, oszt' jó napot. Elvégre a bolhacirkuszban is mindenki bolha. Viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek lassan arra fogják eltolni az efféle hiánypótló "művészi" propaganda filmeket, hogy minden antik és világirodalmi remekmű úgy lesz interpretálva, miszerint a pozitív szereplők, de még az epizodisták is rendre négerek, vagy legalább transz neműek lesznek, s csak a legelvetemültebb, legnagyobb bitangok karaktereit engedik majd fehér embernek játszani. Tudom mit beszélek. Évek óta nem merek egy normális, ijesztgetős krimi vagy thriller sorozatot megnézni, mert már gyakorlatból a legelején kiszúrom, ki a sorozatgyilkos: rend szerint egy templomba járó, jó vágású, jólfésült, megnyerő modorú fehér úriember (néha maga a katolikus pap). Szóval így nagyon unalmas izgulni nyolc részen át, míg a negyvenöt kilós latin nyomozónő és a folyton vele üvöltöző néger rendőrfőnök a kivénhedt leszbikus néger főügyésszel közösen legyűrik a kék szemű, szőke gazembert. Folytatva a megkezdett gondolatmenetet, szerintem ma már egyik filmrendező sem merné Iskarióti Júdás szerepét direkt egy feketére osztani, miként a Jézus Krisztus szupersztár rockopera-filmben, 1972-ben ezt olyan magától értetődően vette a közönség, a kritikusok, meg az egész világ. Utoljára tán a Switchback (Halálkanyar, 1997) filmben Dennis Quaid ellen merték negatív karakterként a derék Danny Glovert odarakni, ám őt is csak finoman, patikamérlegen kidekázott gonoszként, mert a mozi végén már sorozatgyilkosként is majdnem megszeretjük, amiért megkíméli a nyomozó kisfiát… A másik: gyakorlatilag egy évtizede – lehet, korábbról kezdődött, de nekem nem esett le a tantusz addig –, minden filmben, sorozatban feltűnt/feltűnik egy homoszexuális pár, akik kivétel nélkül – aláhúzom még egyszer –, kivétel nélkül MINDIG jóemberkednek. Kedvesek, segítőkészek, mintapéldányai az emberi jóságnak. Gondolom, ez sem a véletlen műve. Úgyhogy maradnak szórakozásra, tanulságképpen az igazi klasszikusok: Alain Delon szamurája, ahol még a reptéren cigarettáznak, és a férfiak a korzikai szúróbicskánál is pengébbek. Nézzük, amíg nézhetjük őket.

Eső előtt - eső után...

Többször láttam az Eső előtt című macedón filmet. Azt hiszem, a balkáni háborúkról készült legtökéletesebb alkotás. Nekem is nagy kedvenceim közé tartozik. Nem csak a főszereplő Šerbedžija miatt, akit míg a szabadkai társulat tagja volt, többször láttam színházi főszerepekben, és mindig nagyot alakított. Maga a film is szépen fényképezett, egymásba csúsztatott idősíkokkal. Korrekt mű, rengeteg áthallással. Ámbár, amikor tizen éve a crna gorai tengerparton a szintén ott nyaraló újsütetű macedón ismerősöknek dicsérni kezdtem az Eső előtt kvalitását, egy bitolai kis nő mi híján nekem ugrott. Az arcomba kiabálta, hogy az a film nem is a macedón valóságról szól, nagy hazugság az egész. Meglepett a vehemenciája. Nem vitatkoztam vele. Elkeseredettek voltak, amiért az ő délszláv nézeteiket kiegyenlítettem az albánok törekvéseivel. (Egyébként némileg igazat kell adjak neki: a film valóban inkább amolyan "szeressük egymást gyerekek" utóízt hagy a nézőben, és lazán összemossa az éledő macedón öntudat gyermekbetegségeit a Balkánra legnagyobb veszélyt jelentő, egyre elhatalmasodó albán hatalmi törekvésekkel. Mára tanítani valóan illeszkedik hozzá a muszlim militarizmus réme, Bosznia, Szandzsák, Koszovó és a nyugat-macedóniai térség sírba eresztő kötele. Lesz ott még cirkusz! Kár, hogy Brüsszel azt már nem éri meg. Vagy ha igen, beleszólása már nem lesz. Most sincs.

A sátán vajdasági kutyái

Lehet, nem a legszerencsésebb az összehasonlítás, de az a fajta hisztéria, ami olykor megmutatkozik egy-egy turul-szobor avatása kapcsán, kísértetiesen egybevág a Délvidéken régtől tapasztalt gyakorlattal. Néhány éve volt egy kezdeményezés, hogy a hajdani, a Bácskából besorozott második világháborús még élő honvédeknek szervezzenek egy újvidéki találkozót, a Forum házban.
( A HONVÉD szót kéretik aláhúzva kezelni – tehát nem Waffen-, meg másmilyen SS kötelékekben harcolókról, hanem rendes magyar sorkatonai szolgálatukat teljesítő veteránokról volt szó!) Vagy kéttucatnyi galambősz öregembernek rendeztek volna egy beszélgetős délutánt, meghívott vendégekkel, történészekkel, a korszak – magyar és szerb(!) – kutatóival, bevallottan abból a célból, hogy a múltidézés mellett némi haszon fejében menteni lehetett volna a mesélt történetek, visszaemlékezések általi harci- és egyéb eseményeket. Kell-e mondanom mi lett belőle? Országos fölzúdulás. Újvidéki, belgrádi antifasiszták árasztották el a médiát. Rögvest fölharsant a szélsőbal vonyító kórusa, és az még hagyján, hogy a hasonszőrű szerb, ex-jugoszláv elvtársak hörögve követelték az ordas „náci” eszméktől kézzel-lábbal való elhatárolódást, a még meg sem történt találkozó azonnali betiltását, de ehhez a sakál bandához sajnos csatlakoztak olyan vajdasági magyar emberek is (szánt szándékkal nem délvidékiek ők, hanem csak vajdaságiak…), akik saját nagyapáik emlékét sem szégyellték szemközt köpni, a megfelelési kényszerüktől űzetve. Úgyhogy azóta tudom: kutyából szalonna, kommunistából demokrata sosem lesz. És valahányszor ezzel a jelenséggel szembesülök, magyarként elfog a szégyenérzet, hogy az ilyen szar emberekért nekünk sem muszáj a szomszédba mennünk.

Frankenstein a halpiacon

Piac

Kiben erősebben, kiben gyöngébben, de minden emberben él a kupászkodásra való hajlam. A nők esetében ez – a tudományosan még nem igazolható állítás - hatványozottan igaz. Hisz a használt ruhát forgalmazó turkálókat jóformán csak ők látogatják. Izgalmas szórakozássá vált a levetett göncök között kincsekre vadászni. A módosabbja plázában shoppingolva rázhatja a rongyot ugyan, de nem okoz-e legalább akkora örömöt, ha fillérekért sikerül kikupászkodnunk ránk illő, gusztusunknak megfelelő ruhadarabot?  Ugyan ez a bizsergető érzés jelentkezik nálam, amikor idegen padlásra tévedek, vagy lomtalanításból származó holmikat látok. A “hátha jó lesz valamire” elve reflexként működik minden olyan emberben, aki megszokta, hogy máról-holnapra kell élnie, fölkészülten minden eshetőségre. Külön örömmel látogatom a bolhapiacokat, a kirakodó- vásárokat, ahol sokszor újságpapíron, vagy sátorponyván hever a portéka. Rozsdás patkószögtől a gőgicsélő zsidógyerekig. Rinfúzba! Szabadka, Mórahalom, Ruma vagy Pesten az Ecseri! Mára fogalmakká váltak. Éppen ezért hiányolom a kanizsai nagy vásárokat, a hűvös oldalon kirakodó árusokat, akiknél a hagyományos vásárfiának számító takonycukor mellé használt csavarokat, képkeretet, hajsütő vasat, elpiszkolódott szakadt regényt és számtalan más bügyürűt lehetett venni. Nem új a hír, csak a szándék lett komoly, hogy az állam éppen ezeken az apró-cseprő dolgokat árusítókon szeretne bevasalni adókat. A piacok éltetőin. Azokat abajgatják, akik napi szinten látják el olcsó közszükségleti cikkekkel a szerényebb jövedelmű rétegeket. Mondjuk ki! Ennek a társadalomnak: sajnos zömét… Hogy ebből a pattanásig feszült helyzetből mikor lesz robbanás, nehéz megjósolni. Január 4-éig kaptak haladékot az árusok. A majdani karácsonyi bevételtől remél szociális békét és megegyezést a hatalom. Aztán veheti a pénztárgépet a köszörületlen késeket, szárvágókat árusító csak úgy, mint az, akinél tornacipőt, alsógatyát lehetett venni. Már megint a kisembereknél kezdik a törvények betartatását. Ide illik az idézet, fogjuk így föl: „A pofon egy rövid taps, de nem a csattanó után.” Az illetékesek talán nem sejtik: ebben az országban még nem dőlt el, kik fogják adni, és kik kapják?

Világvége – újratöltve

Ne legyenek illúzióink! Valakinek nagyon megéri ez a hülyítés. A gagyi tévék 1999. végén hetekig riogatták a közvéleményt. Jöttek a „tudományos” találgatások a „nulla átállásról”, a rendszerek összeomlásáról, a számítógépek megbolondulásáról és arról, hogy hónapokba, évekbe telhet, míg az emberiség kiheveri a 2000. esztendő első pillanatainak sokkhatásait. Ennek dacára mindösszesen az történt, hogy aki a jelzett napon szilveszterkor többet ivott a kelleténél, az kissé másnaposan ébredt. De a katasztrófa elmaradt, legföljebb hányt egy kicsit. A televízió és a média pedig nyüszítve magyarázkodott.

Mint most, december 22-én fog, ha addigra kiderül, hogy a maja naptár által megjósolt világvége tragédiát – a szereplők betegsége és más egyéb technikai okok miatt – bizonytalan időre el kell halasztani. Se szeri, se száma az interneten, közszájon keringő halálvárásnak. Egymásnak magyarázzák a Föld pólusváltását olyanok, akik már hatodik elemiben is négyesre álltak földrajzból, és a mágneses erőterek szakértői egy hagyományos kondenzátor működési elvét se ismerik. Lássuk be, hogy kellemesebb dolog lehet valami nagyszerű, távoli, globális méretű összeroggyanásról filozofálni, mint napi szinten kétszer tiszta vizet adni a kutyának és leülni a gyerek mellé, ha a szerbet kell magolnia.

Mindazonáltal az én generációm igazi túlélő nemzedék. Válságról válságra tántorgók vagyunk. Már a születésünk éve is katasztrófa, hisz 1970-ben apáink a Tisza gátján zsákoltak. Aztán jött a cukor, étolaj és az emlékezetes kávé válság, amikor a Sanyi-boltban jegyre adták a pörköltet. (Még szerencse, hogy a mama bőröndszámra csempészte az olaszoktól...) Volt áramkorlátozásos telünk a nyolcvanas évek közepe táján, páros és páratlan rendszámtáblás időszak, amikor a benzinválság tombolt, mert mi még emlékszünk Milka Planinc nevére, és tudjuk mit takar az a csúnya szó, hogy stabilizáció... Hogy a közelmúlt két évtizedének egymás sarkába hágó válságos időszakairól, helyhiány okán - most ne is szóljak. A rettegőknek ajánlom, hogy vegyék elő Hernádi Gyula: Frankenstein című regényét. Arról szól, hogy a keselyűk tényleg megérzik-e a vég közeledtét? Miután az összes keselyű agyából kivont anyag egyetlen dátumot rögzít, elindul a világvége várás izgalma, a hisztéria. Nagyszerű könyv! Akit érdekel, olvassa el. A regény tanulsága a végére marad, de én nem árulom el...

Mert az hagyján, hogy jön a világ vége, de mikor fogunk megint “csak” két piros pénzt adni egy mázsa kukoricáért?!

Halak

“A cápák ezekben a szűk esztendőkben is degeszre tömik a hasukat, miközben a tisztességes ember csak csalinak jó.”

A kanizsai halpiacon most szardíniák árulnak csaliknak. A nagy halak meg mindet bekaphatják.

Pósa Károly