Revolúció - evolúció
Nem mai a hír, de bájos: amerikai egyetemisták egy csoportja egy külön világot szeretne létrehozni, amolyan államot az államban. Mondanom sem kell, az általuk kitalált közösség szintén az általuk kedves ideológiák mentén szerveződne: lenne ott toleranciától kezdődően az önmegvalósítás rózsaszín ködén át a társadalmi egyenlőség csimborasszójáig minden. Ez egy ilyen álmodozó, vízgereblyéző bagázs. A hatvanas évek végén már próbált néhány ezer virággyerek fűtől, hasistól megkergülve külön társadalmat – törvények felett álló városállamot – csinálni. Le is lakták szépen az ötletüket, mert dolgozni aztán végképp nem szerettek, márpedig anélkül nincs semmi, csak pusztulás. Így hamvába semmisült meg a projekt. Ez a mostani utópisztikus elképzelés is egy belterjes, finnyás kompánia agyszüleménye. Jellemzően amerikaiaké. Nyomkodnák a tabletjeiket, ki-ki etetné kattintgatva a tamagocsiját, vagy a manapság annak megfelelő virtuális cukimukiját. Csuda szép is lesz az élet mindaddig, míg az első gyomor meg nem kordul... Mert akkor szembesülnek azzal, hogy a létfenntartás kicsit több, mint ahogy azt néhány zabkásán és szója lattén, meg a szülők apanázsán eltartott muciológus elképzelte. Mondok én ettől jobbat: nem kell ötletelni. Tessék elmenni Hondurasba, Laoszba, a romániai Duna-deltába, vagy egy kelet-szerbiai édes kis faluba, ahol bagóért lenne ház – mit ház! – komplett utcák, és kezdődhetne az önmegvalósítás. Először kapálással, mert a kapálás sok mindenre megtanít, gyógyír a világfájdalomra. Utána szokni kéne a napkeltétől napszálltáig tartó kétkezi munkát, mert ha nincs takarmány, nincs kecske, azaz tej. Ha nincs beteremtett tűzifa, már októberben megfagynak a delikvensek. Ha pedig nincs gondozva a vetemény, a szőlő, ha elhanyagolják a gyümölcsfákat, ha nincs szántva, nincs gazolva, akkor oda lesz a termés, és úgy döglenének éhen, hogy a fagyhalál megváltást jelentene mindnek. Meséken nagyra nőtt gyereknek persze szabad megmaradni. Lehet fénykardozni negyven évesen, meg Barbie ruhákba öltöztetni a csivavát, csak tudjuk, hogy ez a mese nem erről szól, hanem valószínűleg a Búra alatt című sorozat valamelyik rajongó flótásnak lámpás gyúlt az agyában, amire pár másik dologkerülő széplélek rácuppant. Ezek babzsákba süppedve képzelik megváltani a világot. Régóta mondogatom, ez a vircsaft megérett a pusztulásra. Már nem is kár érte. Majd jön valami újabb, lesz helyette más, nem tudni mi, csak egy a biztos, hogy ez a mostani módi tovább már nem folytatódhat. A zsákutca végén épp a szakadék fölött lóg a lábunk. Kicsit aggódom a három nagylányom miatt. Vajon nekik, és majdani családjuknak milyen esély lesz, a túlélést illetően? Ha arra gondolok, hogy azért mégiscsak egészséges életszemléletre neveltük őket, van hitük, okosan gondolkodnak, meg elég bátorságuk is van immáron, hogy az élet kihívásaival megküzdjenek, akkor némileg megnyugszom. Ők rendben lesznek. A többi meg úgysem számít. Aminek el kell tűnnie, meg kell semmisülnie, az meg szűnjön meg végérvényesen.
Egy gyilkos halálára
Május 4-e különleges nap a Star Wars-rajongók számára. Bár maga a dátum nem szerepel a filmekben, mégis fontossá vált, mivel a május 4-e angolul kiejtve összecseng a Jedik üdvözlésével, ami magyarul „Az erő legyen veled”. Ugyanez angolul „May the Force be with you”, a május 4-ét pedig angolul úgy mondják „May the Fourth”. Ezt nem tudtam. Azt viszont igen, hogy nekem ez a nap más miatt égett be az agyamba. Ma van Josip Broz Tito halálának évfordulója. Én még sorkatonaként erre a szarházira esküdtem föl, pedig akkor már a vén gazember kilenc éve halott volt, 1989-ben mégis minden macedón kaszárnyában az ő neve virított méretes betűkkel kirakva. Egyedül az marsall jóváhagyásával kiirtott, kivégzett 40.000 délvidéki magyarnak a nevét nem tüntetik fel azóta sem, mintha a gyilkosnak még mindig nagyobb becsülete lenne, mint az áldozat(ai)nak. Úgy látszik a világ inkább hisz a meséknek, vagy űrmeséknek. Mert azt hiszik, az erő velük van, holott mindaz, ami velük van a végzetébe űzi a világot. Ha ez erő, úgy bizonyosan a sötét oldalt szolgálja.
Április 4-ről már nem szól az ének
Mindeközben Magyarországon immáron egy hónapja megy a jajgatás az ellenzéki térfélen. Magyaráznák a nyilvánvalót, meg a megmagyarázhatatlant is. Éppen minden és mindenki hibás az ordas választási buktáért, vagyis a Fidesz újabb kétharmados diadaláért, egyedül nekik nincs kanaluk a leszereplésükben. Régen tudott, szarnak-bajnak sosem volt gazdája, tény. Hát – ezek ennyik. Jött a virágvasárnap, aztán a húsvét, jön a pünkösd. Még ezeken a magasztos napokon is csak a politikai tam-tamot püfölik, mintha egy elfuserált végtelenített ozorai fesztivál lenne az élet, szent dolgok nélkül. Nem baj. A többség két lábbal áll a földön és így lesz, így marad 2026-ban, meg utána is. Jesszusom, ezek vagy becsípődtek a dogmáikba, vagy ennyire ostobák! Semmit sem értenek... Még mindig.
Sevilla
Makovecz Imre sevillai pavilonját egy spanyol milliárdos vásárolta meg, aki fel akarja újítani és turisztikai céllal szeretné majd hasznosítani. Emlékszem rá – vagyok már annyi, hogy emlékezhetek –, mekkora sivalkodás kísérte a sevillai pavilon megépülését. A belpesti, akkor szadeszos éttermiség befogott orral utálkozott. Szörnyülködtek a klerikális reakció újjáéledésén, mert lám, ehol-e, a hét világvallás templomtornyával üzentük a világnak, mi is a magyar múltunk, a hagyományunk öröksége. Volt Mucsa, meg tahó magyarozás, műfelháborodással, hogy mi, magyarok, azaz az Antall-kormány meccsoda harangos-tornyos, atavisztikus épületet ácsoltatott a világkiállításra, hogy visszaléptünk a XIX. századba, és a többi, mert a hét torony nem volt elég modern, meg tán irredenta szimbolikát is beleláttak… A részletek már elmosódnak, de azt bizton tudom, hogy Makovecz valamikor onnét lett első számú céltábla a balliberális megmondóknál. Megérezték személyében a vesztüket. Féltek tőle, tehát ócsárolták. Aztán, amikor megszólaltak a harangok, a sevillai kiállítás közönsége egymás sarkába hágva tódult a pavilonba, és a harangszó közben ordítottak a csodálattól, hogy "megjöttek a magyarok!". Én ezért hálás vagyok a Mesternek. Minden vasárnap, tényleg minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe – a portások már a nevemen szólítanak –, és fejet hajtok először a Makovecz hant előtt, utána pedig megsimogatom Cseh Tamás fejfáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése