![]() |
Festményem, akt - részlet |
Szirmokba zárt szavak
– 1. évad (2023)
Még egy idei kiváló széria!
Magyarul Szirmokba zárt szavak a
címe, ám mivel megszoktam, de még így sem tudom kellően utálni a magyar
filmipar új és hülye címadások iránti kényszerét, ezért ide írom az eredetit:
The lost Folwers of Alice Hall. Idáig pusztán három epizódot láttam belőle, mégis le
vagyok nyűgözve. Ki hitte volna pedig (én biztos nem), hogy egy ilyen volumenű,
drámai sorozat lesz 2023 nyarának kiemelt kedvence. Semmi vér, semmi rettenet, csak
mélabú, önmagukhoz kérlelhetetlen sorsok, végtelenített szolgálat és alázat az
élet iránt, meg egy rakás rejtély, amelyekről a film készítői apránként,
szemérmesen, de nagyon értő kézzel lebbentik fel az izgalmakkal átszőtt
történet fátylát. Nézem ezt a szériát, és hirtelen megértem, eddig miért
dideregtem. És oda szeretnék ülni egy nő mellé, ahol többé nem fázom. Ez a
filmsorozat azt, és úgy meséli el, amit egyébként régtől gondolok: félelmetes a tűnődést követő felismerés. Nem mellesleg igazi ajándék.
A film egyszerű, nem akar másnak
látszani, mint ami. A mustízú ausztrál tájban csordogáló sztori nem kelleti
magát. Minden csak úgy megesik benne. Kis emberi történetek fonódnak eggyé,
amiket beleng az ökörnyál, meg a vadvirágos rétek illata. Sárga levelek hullanak, és a film operatőre olyan művészi tökéllyel, olyan természetességgel veszi
filmre mindezt, hogy óhatatlanul is az ismeretlenből egyszerre ismerős közegnek
sejlik föl a világ túlsó részén lévő vadon, az ausztrál valóság. A vágásokért külön dicséret! Be
kéne aranyozni a vágó kezét, aztán pedig a derék rendezőnek is kijárna valami díj:
tapintattal változnak a szcénák, mesteri befejező mozzanatokkal, óvatosan
adagolva, ám kegyetlen következetességgel. Közben a szerelem és a kétségbeesés
a vággyal együtt ott kavarog a levegőben. Kihagyhatatlan a főszereplő és egyben
producer Sigourney Weaver említése. Ez a colos nő egész életében rendes
mozikban játszott. Immáron bőven túl a hetvenen sem fonnyadt meg a nimbusza, a
szarkalábak és az ősz tincsek pedig csak még szebbnek láttatják – nemesen, méltósággal megöregedő embernek. Sok-sok ilyen sikeres filmet kívánok neki! Már várom, lesem a
következő részt. 10/10.
The chemistry of Death
(A halál kémiája) – 1. évad (2023)
Nagyszerű sorozat, nagyszerű színészekkel.
Tényleg csak
bámulom a britekkel együtt a skótokat, hogy ráéreztek a sötét hangulatú krimi novellákra! Írtam
már máshol, ezt a műfajt a francia film noire után szabadon a skandinávok
hozták be a köztudatba néhány zseniális bűnügyi szériával. Pedig nem nagy volt
a trükk: pusztán az amerikai milliós metropoliszokban zajló zsarus filmek után
áttették a helyszínt egy-egy isten háta mögötti régióba, olykor a sarkkörön
túlra is, vagy egy zord szigetre – mint ebben a sorozatban – és az eleve adott klausztrofób
helyzetet fokozták a gyilkos utáni hajsza izgalmával. Magyarán, azzal főztek,
ami van. Méregzöld fenyvesekkel, süvítő széllel, hóval nyakig betemetett,
minden civilizációtól elvágott falucskákkal, háborgó északi tengerrel és egy
csomó megzakkant karakterrel, akik valami oknál fogva a világ sötétebbik
sarkában elbújva tengetik maradék életüket, régi, borzalmas bűneiktől terhelten.
A borzalom pedig szüli az újabb iszonyatokat. Dögbogárnak dögbogár a fia, ugye.
Ez a sorozat is hű az idegeket kuszáló műfaj elemeihez. Krimi thriller a javából. A
főszereplő a Mr. Mercedes sorozatban már bizonyított Harry Treadaway, aki
ezúttal nem egy mentálisan szétesett gonosz pszichopatát alakít, hanem egy
mentálisan szétesett, de jóindulatú pszichopatát, történetesen egy patológust.
Mivel az életének a kislánya és a neje kettős tragédiája után nincs nagy
értelme, jobb híján a rendőrség felkérésére segíti az egyenruhások nyomozását, majd
annyira belejön a bűn elleni harcba, hogy már szakértőként önállóan is küldik
egy-egy gyilkosság felderítésére. A többit nem mondanám el. Kis sziget a
Külső-Hebridákon, a skót partoktól is többórányira, pont a világ végén.
Összeégett tetemre bukkannak, majd a magányosan élő igazságügyi orvosszakértő
odautazik, s lassacskán, kibillenve a falusi magány, meg az önsajnálat komfortzónájából azzal szembesül,
hogy egy pár száz fős kisközösségben is éppen úgy meglapul az ördög, mint a
legnagyobb városok arctalan embertömegében, vagy mint mindannyiunk szenvedő
lelkében. 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése