Egy-két címszó saját gusztusom
szerinti magyarázata.
agyag - Mindig meglúdbőrzök, amikor a magyar nyelv
csodálatos láttató erejét tapasztalom. Hiába, hogy tudni tudom – tüneményes az
anyanyelvem: mégis minden alkalommal képes kiváltani belőlem ezt a döbbenettel
elegy tiszteletet. Itt van példának okáért az agyag és anyag szavunk.
Közöttük
szinte alig van eltérés! A “gy” és a “ny” is zárhangok és zöngés mássalhangzók. Ám ettől, a
hangalaktól is megindítóbb erejű a mögöttes üzenet: agyagból vétettünk, sárból gyúrt bennünket a Nagy Titok Tudója,
akinek munkája révén az anyagi világ
részeivé váltunk.
Bibliai jártasság sem kellene annak a kanizsainak, akit az
agyag és az anyag összefüggéseiről kérdeznénk. A Tisza mellett az agyag, az
iszap, a sár olyan természetes, használatos, alkotó dolog, ami nem csak a múlt
emberének volt alapot adó őseleme, de a jelenleg élőkhöz is szervesen
hozzátartozik.
Hasonlítunk. Van benne valami
belőlünk. Vagyis – fordítva. Ezt az összetartozást, szétválaszthatatlan
ötvözetet nagyon régóta érzik az itteni emberek. Az agyagnak - bár képlékeny -,
idő kell, míg megpuhul. Gyúrást, erőt, munkát, verítéket igényel. Aztán, ha
kedvére bánunk vele, viszonylag könnyen alakul, de megalkuvó nem lesz soha.
Vigyázni muszáj. Mert inkább eltörik. Inkább pusztul.
Ahogy a bácskai magyar.
Az agyagból készült tárgyak sosem
túl hivalkodóak. Értékük sem vetekszik a nemesfémből készült darabokkal.
Egyszerűen csak teszik a dolgukat, megfelelnek annak, amire szánták őket. Egy
cserépkorsóban is ugyanolyan hűs marad a víz, mint egy modern termoszban. Aki
szomjazott már igazán a tikkasztó nyári napon - biztos igazat ad nekem. A cseréptálban,
saralt kemencében főtt töltött káposztának az ízét pedig még tudtommal egyetlen
Zepter-termék sem tudta visszaadni. A kézzel korongolt agyagtálak, edények
súlyosak. Olykor csorbák igaz, és gyakran nem túl tetszetősek. De ami a dolguk,
amire kellenek, abban helyt állnak. Ormótlanul is, darabosan is. Többnyire
jobban, mint a mostanság divatos holmik.
Ahogy a bácskai magyar.
És ha veszni kényszerül, ami
agyagból van, ahogy ennek a földnek az embere, akkor kétféle végzet lehet a
jussa: a dirib-darab cserepek, a kevésbé megmunkáltak, az értéktelenebbek belesimulnak az anyaföldbe, és az majd elporlasztja, fölissza, szétmállasztja
őket. Megint eggyé lesznek a tájjal. A sírhantok errefelé gyorsan meghorpadnak.
Ott, mélyen a földben várják ki a majdani újrateremtést. Viszont a kerekded
egész, az értékálló, a vastagabb falú cserépkorsónak az évezredek sem
számítanak. Kanizsa földjéből sok ezer éves kultúrák kézzel formázott darabjait
ásták elő a régészek. És azok a tálak, bögrék, edények, gabonatartók, vagy ivókupák
az időszámítás előtti korok emberének a kunyhójából, a föld alatt eltöltött irdatlan
idő után is egy mai konyhában bármikor használhatóak. Nem kell újrafogalmazni
őket, a szerepüket. Egyek ezzel a tájjal. Ezzel a szellemiséggel. Ebből a földből vétettek.
Pont úgy, ahogy a bácskai magyar.
Miként a török idők előtti őseink azok voltak a népvándorlás korabeli
elődökkel. Ahogy a Rákóczi szabadságharc kuruc duhajsága köszön vissza a
bácskai temperamentumban. Ez a kimért rátartiság a jellemzőnk. A semmibe ököllel
suhintó keserűség. A csakazértis! fogcsikorgatása… A Tisza tükre évszázadok óta őrzi az előttünk élők arcképét. Én már belenéztem. Ott maradt az enyém is, a többiekével együtt, hisz a folyó is mi vagyunk. Iszapjában fogunk porladni, hogy értelmet adjunk Bácskának.
Üss az agyagra! Lapítsd szét! Csapd a falhoz! Meg se kottyan
neki. A massza állaga, ősereje, megváltozhatatlan, mert a metafizikus létezése nálunk,
a Bácskában állandó. Olyan materia prima,
akár a magyar szellemiség megkérdőjelezhetetlen jelenléte. Ezt azok is tudják,
akiket egyébként ez a nyilvánvaló tény erősen aggaszt, bosszant. A félelmüket
szüli, a rossz lelkiismeretet.
Mert az agyag, simuljon bár a kezünkbe, égessük
ki, őröljük a folyóba, vagy törjük darabjaira az otthonokat fedő tetőcserepeket
mind-mind.
Akkor is megsemmisíthetetlen.
Pk
