Tisztelt Esperes Úr! Poštovani časni oče!
„Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal,
mert az Isten a kevélyeknek ellenáll,
az alázatosaknak azonban kegyelmet ad."
1 Péter 5,5
Levelemet nyugodt szívvel írom, harag nélkül.
Pedig pár napja megnéztem az Ön ünnepi beszédét.
Aztán megnéztem még néhányszor. Akkor már jegyzeteltem is.
Őszintén megmondom, az első reakcióm a mérges indulat volt.
Utána viszont a keserűség lett úrrá rajtam.
Ugyanis az Ön prédikációjával csaknem megegyező tartalmú
szónoklatokat én már a kilencvenes évek elején eleget hallottam. Talán nem kell
kifejtenem, mi is lett azokból a káros, primitív, gyűlölködő gondolatokból.
Mindannyiunkra csak szenvedést hoztak, függetlenül attól, melyik nációhoz
tartoztunk.
Éppen emiatt a Cnesa színpadán elhangzottakra most szeretnék
reagálni. Lévén ma már a dühömet és a megbántottságomat egy másfajta érzés
váltotta föl: az Ön iránti szánalom.
Sajnálom Önt, Esperes Úr.
Ön a szerbség talán legtiszteletreméltóbb alakjának ünnepén
a Krisztus iránti szeretetről kezdte mondandóját, majd a papírból felolvasottak
után – amikor már önmagát adta – mindennek az ellenkezőjéről tett
tanúbizonyságot. Beszéde bántó élével hiteltelenné tette a bevezetőjében
megfogalmazottakat. Hiába keressük benne a szép szavakat: „embernek lenni az
embertelenségben”. Bizony, épp az emberségesség, a krisztusi szeretet, és a
Szent Száva erényeként emlegetett alázat hiányzott azokból.
Volt helyettük kioktató hangnemben – ami eléggé nehezen illő
egy ünnepi szónok szájába – vádaskodás, számonkérés és tömény fenyegetés. Nem
volt azokban semmi ünnepi, semmi keresztényi, de még emberi sem.
Tudja, Esperes Úr nekem nincs bajom másokkal.
Azzal sem törődöm, hogy ha valaki – földrajzi tényekre fittyet hányva – szerb előjelet biggyeszt a környékbeli települések elé. Ha Szerb Horgosnak hívjuk Horgost, attól még egyetlen ottani szerbnek sem lesz jobb. Nem lesz tőle jobb munkahelye, erősebb szociális biztonsága, jobb megélhetése. Éppen miként az ott élő horgosi magyaroknak sem lesz rosszabb a helyzetük.
Azzal sem törődöm, hogy ha valaki – földrajzi tényekre fittyet hányva – szerb előjelet biggyeszt a környékbeli települések elé. Ha Szerb Horgosnak hívjuk Horgost, attól még egyetlen ottani szerbnek sem lesz jobb. Nem lesz tőle jobb munkahelye, erősebb szociális biztonsága, jobb megélhetése. Éppen miként az ott élő horgosi magyaroknak sem lesz rosszabb a helyzetük.
Tudja Esperes Úr, Önnel szemben a környéken élőket ma nem az
aggasztja, hogy miféle címkézésekre szottyan kedve az Önhöz hasonló – remélem
gyér számú – embernek. Sokkal inkább az érdekli a szülőföldem polgárait, milyen
jövőt tudnak biztosítani önmaguknak és a gyermekeiknek. És azokon vajmi keveset
segít a megalomán szoborállítgatás, vagy a helységnevek körüli ötletelés. (Van
abban valami otrombán beteges, ha a jelenben is csupán a méretekkel akarjuk
igazolni a múltbéli nagyságunkat. Nekem az olyan gyerekes dolog.)
Olvasom a szülővárosom, a KÖZÖSSÉG reakcióját az Ön
szavaira.
Magáért beszél a tény, hogy minden jóérzésű embert
elképesztett a szereplése. Én az Ön helyében eltöprengenék azon, mit csinálhat
rosszul, ha már a helyi szerbség is elítéli a viselkedését. Ismételni a
kommentárokat nem akarom. Helyettük ide írom, ami engem leginkább zavart.
Tudniillik emberileg mélyen sértőnek érzem. Megengedhetetlennek: nem csak egy
egyházi személy szájából, hanem mint a város közösségébe tartozó ember
véleménye gyanánt is. És javarészt emiatt voltam kénytelen nyílt levelemet
megírni. Mert amit Ön tett, nevezetesen, hogy megbélyegezte a vegyes
házasságokban élőket, az azokban születetteket leckéztette: ez már nem
nevezhető pusztán hibának. Ez már bűn.
Esperes Úr!
Nem vagyok érintve, mert a felmenőim magyarok. Én is az
vagyok. Büszke vagyok arra, hogy az vagyok. Mindemellett törekszem jó embernek
lenni. Nem zavar, ha valaki büszke szerb. Az egészséges nemzettudat fontos
erény. Ehhez szervesen illeszkedik az önképünk tisztasága, a lelki békénk, és a
más nációk tisztelete is. Mindezen pozitívumok az embert konstruktívvá teszik.
Elhelyez bennünket a világban. Más szavakkal: az önbecsülésünk kulcstényezője.
Amit viszont Ön képviselt, a lappangó sovinizmus: destruktív, mert a
nemzettudat kóros mértéke nem csak a közösségre hat rombolóan, hanem leszedálja
az egyén önmagába vetett hitét is. Frusztráció, és ezzel együtt nárcisztikus
érzelmek okozójává válik. Aki meghallgatta Önt, annak nyilvánvaló, mi dúlhat,
kavarog a lelkében. Sajnálom emiatt.
Esperes Úr!
Amikor Ön a színpadon dörgedelmes szónoklattal porciózta jókra és nem jókra a szülővárosom polgárait, akkor a teremben zömmel kisgyerekek
ültek. Köztük számosan olyanok, akiknek egyik szülője nem szerb. Ezek a
gyerekek vajon miként értelmezhették az Ön szavait? Belegondolt abba, hogy a
kimondott szónak mekkora ereje van? Hogy már egy rossz szó is szikrát
lobbanthat? Hogy nem illő a kisgyerekek előtti beszédének sem a stílusa, sem a tartalma? Hogy
az Ön ünnepi szónoklatának igazi mondandója nemhogy a pulpituson, de még egy kocsmában
is vállalhatatlan elemeket tartalmazott?
Nem. Nem gondolt bele.
Épp emiatt vélem azt, hogy a következményekkel számolnia
kell majd. Nem a társadalmi, netán jogi következményekre gondolok. Az
isteniekre.
Végezetül hadd idézzem az elhíresült beszédének egyik
passzusát. Azt mondta, ez Önnek egyfajta ars poeticája, útmutató gondolata:
„Amikor mindenki azt hiszi, hogy valaminek vége, nekem még
igazából akkor kezdődik.”
Én ezt módosítanám, mert hiszem azt, hogy hozzám hasonlóan
nagyon sok polgártársam, szerb és magyar ember hasonlóan gondolkodik:
„Amikor Ön azt képzeli, hogy valami elkezdődött, akkor tudja mindenki, hogy igazából vége.”
Kívánom Önnek, hogy találja meg végre a lelki békéjét.
