NAPLÓ – 73.

Jeremy Mann

„Vak lány ül előttem a padon. Tudható hogy vak. A szokatlanul hosszú fehér botja - amire inkább a pálca fogalma illik -, hanyagul, srégan, a térdének döntve hever. A lány se nem szép, se nem csúnya. Átlagos. Nem hivalkodó, inkább viseltes, ám ízlésesen összeválogatott ruháinak színei harmonizálnak. Biztos eleve így vásárolta őket, esetleg segített neki valaki, megmondták mit mivel illik fölvennie, mert máskülönben elképzelni sem tudom, mi alapján öltözködik reggelente? Kitapogatja a ruhái anyagát? Dzsörzéhez nem vesz pamutot, selyemhez kordbársonyt, és fejben tartja melyik farmernadrágjához való a kopottabb talpú tornacipője? A kezébe adják a szülei? A gyámja? Vagy a társa ajánlja neki, egyenként? Rejtély. Szeretném ugyan megkérdezni, jó lenne eldiskurálni vele, de a lány úgy ül magában, sehová se nézve, mint egy keleti istenszobor. Megközelíthetetlen. Merev és mégis élettel teli.

Most épp elmosolyogja magát. Remélem nem sejti, hogy pár méterről figyelem, csak odasandítva, lopva nézem, mintha ezzel is bűnt követnék el éppen. Pedig talán még nem bűn, ha az ember néz egy lányt. Tán akkor sem, ha amaz nem tud róla, vagy nem néz vissza. Mosolyog ez a vak lány, egy ideje fölfelé ívelőn görbülve derül a szája szeglete, mert az egekig szaladó háztetők mögül hirtelen elődugta képét a megpistult október végi nap. Ahogy rásüt a lány arcára, halványan lüktető, meleg pír költözik a homlokára. Nem nagy csoda. Mihelyt valakinek a mostani hűs időben a szívélyes napsugár hullámverése váratlanul végigsimogatja az arcát - hasonlóképpen reagál. Sosem kellenek tágra nyíló, hibátlan szemek ahhoz senkinek, hogy a kicsapott nyalábú fénycsóvába megmerítkezvén, csendes elégedettséggel elhúzza száját. Hisz olyankor még az egészséges látó szemek is lecsukódnak. Egy-egy elbágyasztott pillanat erejéig csukva is maradnak, és azokban a szép másodpercekben, arra a röpke időre béke és megnyugvás, és öröm lesz a jutalma minden megbántott és érző embernek, akit az őszi nap melege jótékonyan megérint. Ez viszont: maga a csoda.

Napfürdőzik a vak lány. Lesem átellent. Lélegzetvisszafojtva. Nincs rajta a vakokra jellemző fekete szemüveg, így pár lépésről is észreveszem a szeme bogara helyén lévő tejködös lencséket. Mintha egy testes tiszai hal két nagyobb pikkelye lenne a szeme tükrére illesztve. Ezüstös, fakó a tekintete. Olyan semmibe révedő, talányos, tűnődő, akárha antik szoborportrét látnék. Ugyanannyi arányt és bájt, titkokkal bujtatott gondolatokat képvisel ez a lány is, mint azok az attikai márvány büsztök, amiket zseniknek, művészeknek sosem nevezett, csak ügyes kőfaragó mestereknek tartott a hellén poliszok népe.

Megint megrebben a két pikkely szem. A tompa fényű foltok a fölső szemhéjak alá fordulnak. Alul immáron semmi nincs, csak a szemfenék fehérje villan irányomba. Valaki telefonon hívja. Előveszi a zsebéből a maroknyi kis készüléket. Parányi a tenyere. Innét látszik milyen cinege csontú teremtés. Ujjai kecsesek, két-három gyűrűt is visel, de a mostanában divatos nagy körmei nincsenek. Szépen körbe van nyírva mind, a rózsaszínű ujjbegyei mentén. Olyan halkan beszél, hogy ha tudnám, ha akarnám, se érteném. Sustorog a telefonba. Pár mondattal elintézi a hívóját. Ahogy a mobilját teszi vissza a zsebébe, ugyanazzal a mozdulattal megnézi az óráját. A bal csuklóján viselt karórán megnyom egy gombot, fölpattan az óra üveglapja, a lány pedig végighúzza mutatóujját a cágerek állásán, aztán mintegy magának bólint, elégedetten. Visszacsukja a körkörös óralap üvegjét. Alighanem nyugtázta, hogy még gyerek az idő, nincs elkésve, ücsöröghet tovább kedvére.

Ez a hallatlan nyugodtság megindít. Képzeljük el! Körülötte a veleszületett sötétség. A szurok feketesége. Amit hall, az az övé. Hallani pedig csak az iszonyatot lehet, mert szerteszéjjel, az összes irányból a nagyváros nyög, sóhajtozik. Egészségtelenül köhög a járművek végeláthatatlan sora; mindenütt tülkölés, hangzavar; haragos kacaj, rekedt ordibálás, nyikorgás, szelepek pufogása, fékcsikorgás és a reklámok hiéna vihogása; impotens lobogás hallható, s ez a zajszennyezett, pokoli szimfónia keveredik a huzatos utcákban lomhán úszó benzingőz bűzével, a százezernyi egymás sarkába hágó, egyre öregedő testek bomló szagával. Az elposványosodott tócsákkal fröcskölt betonjárdák mellett, a párolgó szennyvízaknák gőzétől asztmásan liheg a mindenség, és ennek a tengelyét vesztett univerzumnak egyetlen biztos pontjaként ott ül magában egy vak lány, két nevesincs utca körösztöződésétől alig pár méterre, egy padon. És élvezi a tétlenséget. A helyben maradást. Meg azt, hogy süt rá a nap.

Úgy hat rám a lány alakja, mintha koronátlanul is az emberi gyarlóság ellenképe, az áldozatvállalás ragyogna, tükröződne rám. Zavarba hoz, ebben a szertelen, őrült kavalkádban, a tobzódó elemek között, amint ül, nem látván se engem, se mást, csak önmagát, a benne nyíló, belső világát. Kopottas kis cókmókjával. Rá testált nyomorának tudatával. Személyében, ott belül, valahol összesűrűsödik az élet egész tartalmi kivonata, a köznapiságon túliságtól a vakságáig. Másmilyen értékekre váltja azokat. Ez a néhány pillanat is elég neki, hogy a kezdetektől rá zúdított mostoha sorsának makacs és szívós, kegyetlen ítéletét kellemmel, könnyedén megsemmisítse. Olyan csodálatos, mesebeli dolog. Ennyire méltósággal lenni.

Elszoruló szívvel nézem a vak lányt. Nem ő a vak. Többet és tisztábban lát mindent tőlem.”
                                                                                                    Pk